Talajmûvelési és trágyázási rendszerek hatása a gabonafélék termésére és gyomosodására

A vetésváltó rendszer a század végén kezdett elterjedni, elõször a városokhoz, ipari létesítményekhez (cukorgyárak) közeli, valamint az istállózott, intenzív állattenyésztést folytató gazdaságokban. A XX. sz. elejétõl növekedési szakasz a 60-as évek második felétõl a nyolcvanas évek elsõ feléig tart. Ez az az idõszak, amikor a szántóföldi növénytermesztésünk a világ élvonalába kerül. A búza termésátlagok tekintetében megközelítjük a nyugat-európai színvonalat. Egyszóval iparszerûvé vált a mezõgazdaság, ahol a termesztési folyamatban egyre nagyobb arányban használtuk fel az ipari háttérbõl származó energiákat, ugyanakkor elõtérbe kerültek a környezetvédelmi problémák, a kedvezõtlen ökológiai hatások és az egyre táguló agrárolló okozta gazdasági nehézségek.

 

A 60-as évekkel meginduló hazai mûtrágyázás nyomán folyamatosan nõttek a termések, javult a talajok tápelem ellátottsága, a korábbi rablógazdálkodást felváltotta a talajgazdagító trágyázás. A 70-es évek második felében és a 80-as évekre az 1 ha mezõgazdasági területen felhasznált N, P2O5, K2O hatóanyagok mennyisége elérte a 200–230 kg-ot. Magyarország ekkor az európai rangsorban a 8. helyet foglalta el megelõzve más fejlett államokat. A talajgazdagító mûtrágyázás nyomán a 80-as évek végére a mûvelt talajaink 2/3-án a P és K ellátottság a jó, illetve a magas kategóriába emelkedett az országos talajvizsgálati adatok alapján. A gyengén ellátott területek részaránya 1–15%-ra csökkent. Az 1991–95 években a N felhasználás 1/3-ra, mintegy 30 kg-ra, míg a P2O5 és K2O mennyisége a korábbi 60–80 kg-ról 4 kg-ra zuhant. Ez az állapot a 60-as évek elejének színvonalát tükrözi, mind a mûtrágyahasználatban, mind az országos tápelem mérleg egyenlegében. A termésekkel felvett tápelemek mintegy 60%-át juttatjuk vissza a talajba, mindhárom tápelem tekintetében újra megjelent a rablógazdálkodás. Hazánkban a legtöbb növényvédõ szert a 80-as évek elsõ felében alkalmazta a mezõgazdaság is, a felhasználás 1985-ben érte el a maximumát, mintegy 5 kg/ha átlagos mennyiséggel. Ebben a gyomirtó szerek aránya mintegy 50% volt. 1991-re a felhasznált növényvédõ szer hatóanyag 2,6 kg/ha lett, 1992-ben már csak 2,3 kg/ha volt. A csökkenés több egyirányba ható összetevõ eredõjének tekinthetõ. Részint a gazdasági nehézségek fokozódása és a mezõgazdaságot ért társadalmi átalakulás következményeként állt be a változás, de szerephez jutott a hatékonyabb szermegválasztás is. A peszticid használat is jelentõsen megváltozott, amennyiben a szelektívebb és kisebb dózisokban adható szintetikus piretroidok kerültek elõtérbe a korábban használt igen toxikus foszforsav-észterekkel szemben. A peszticid felhasználás jelentõs csökkenése környezetvédelmi szempontból örvendetesnek mondható.

Az elmúlt évtizedekben a herbicid használat a szántóföldi növénytermesztés hagyományos elemévé vált, alkalmazásának két jelentõsebb kártétele ismeretes, az egyik a termesztett növényekre gyakorolt fitotoxikus hatás, a másik a gyomflóra indirekt szelekciója, amely egyes fajoknál számos rezisztens mutánst eredményezhet, felborítva a termõhelyi cönológiai viszonyokat. Minden köztermesztésbe kerülõ növényfajta vegyszerérzékenységét, illetve toleranciáját meg kell határozni a precízebb alkalmazástechnika érdekében, másrészt magát a gyomirtást integrált feladatnak kell tekinteni. A feladat nem a gyom irtása, hanem a gyompopulációk szabályozása, olyan mértékben, hogy azok a kultúrnövény élettevékenységét ne gátolhassák. A herbicid használat mérsékelhetõ és mérsékelendõ is kell, hogy legyen a termesztési eljárások és a megfelelõ vetésváltás vagy vetésforgó révén. A fentiek szerint az 1960-as évek közepétõl az 1980-as évek közepéig a mezõgazdaságunk nagyot változott. A kiút keresése világszerte folyik, a gondokat enyhítendõ, különbözõ címszavakkal jelölt megoldási javaslatok születtek. A fõbb megoldási módok négy nagy csoportba sorolhatók: biogazdálkodás, középutas megoldás, ipari mezõgazdaság és precíziós mezõgazdaság. Ezek közül nem könnyû a választás, mert minden rendszernek különbözõ területeken és gazdasági körülmények között, különbözõ arányokban van létjogosultsága.

A fenti témafelvetés folytatásaként, illetve állásfoglalásunk alátámasztásaként a PE Georgikon Kar Növénytermesztéstani és Talajtani Tanszéke szántóföldi kisparcellás fajtakísérleteibõl mutatunk be eredményeket a 2005–2008-as évek átlagában. Néhány gyomfelvételezés nem minden évben történt meg, ezeket a táblázatokban jelöljük. A búza elõveteménye minden esetben kukorica volt, a kukorica elõveteménye a talajmûvelési kísérletben búza, a trágyázási kísérletben õszi árpa volt. A vetésforgók 1974-ben, illetve 1982-ben kerültek beállításra, azóta több kutatási célból talaj- és növényvizsgálatokat végeztünk. A gyomosodás vizsgálata 2005-ben indult. A gyomok összetételét, a benne szereplõ fontosabb és jellemzõ gyomfajokat korábban az Agrofórumban közöltük. Ezúttal a kultúrnövények termése, a gyomborítottság és a gyomtömeg mennyiségét mutatjuk be.

Az 1. táblázatból kitûnik, hogy a talajmûvelés módja, illetve rendszere befolyásolja a termés nagyságát, részben a gyomborítottság mértéke és a termett szemtömeg víz- és tápanyagfelvétele miatt. A kísérletek az üzemi gyakorlatnak megfelelõ egységes gyomirtásban részesültek, ezért a mért hatások az 1–2. táblázatok esetében a címben szereplõ tényezõk hatásának tulajdonítható. A hagyományos forgatásos talajmûvelési rendszerekben legkisebb gyomosodás és legnagyobb a termés, míg a minimális mûvelés esetén a legnagyobb gyomosodást és a legkisebb termésátlagokat mértük.

A trágyázási rendszerek esetében (2. táblázat) mindkét növénynél a legnagyobb termést eredményezte a mûtrágya és az istállótrágya együttes hatása, ugyanakkor ez a kezelés a gyomosodás mértékét is megnövelte, azonban ez a termés nagyságát csak kisebb mértékben befolyásolta. Az elõvetemény szalmatermésének N-kiegészítéssel való talajba dolgozása és kukorica esetében a zöldtrágya tarlóvetés az istállótrágya hatásával közel egyenértékû.

Az évjárathatás vizsgálatát több év adatsorából fogjuk elvégezni, vélhetõen a csapadék mennyisége, fõként eloszlása a gyomflóra fejlõdését nagymértékben befolyásolja ugyanazon termõhelyen is. Korábbi tapasztalatunk szerint a N mûtrágya növelésével növekedik a gyomok mennyisége, de a kultúrnövény termésoptimuma utáni nagyobb excesszív adagok a gyomok mennyiségét csökkenti.

Az évjárathatás fontosságát a teljes körûen vizsgált 2006–2007-es évek már bizonyítják, amennyiben a kultúrnövény életformájával együtt élõ gyomok (és itt elsõsorban a T4-es csoporthoz tartozóak), akkor igazán versenytársak a kompetícióban, ha a csírázásuk, kelésük feltételei a csapadék és hõmérséklet mennyisége és eloszlása tekintetében adottak.

A 2006-os évben hûvös, száraz tél és koratavasz után melegebb és szárazabb év volt jellemzõ. 2007-ben csapadékos, meleg koratavasz utáni meleg, csapadékban gazdag tenyészidõszak következett mindkét növény tenyészidõszakában, ami nem csak a termesztett növények termésében, de a gyomosodás paramétereiben is igazolódni látszanak. Ez annak ellenére is igaz, hogy a kukorica pre és post herbicid kezelésben részesült, búzánál minden évben csak postemergens szereket használunk.

A fentiekben a figyelmet arra kívánjuk felhívni, hogy a fejlõdés és a precíziós növénytermesztés gyakorlata megkívánja a termõhely több paraméterének ismeretét, azáltal tudjuk a legkevesebb környezeti kockázattal járó fajokhoz igazított herbicid kombinációkat a leghatékonyabban alkalmazni.

Dr. Kismányoky Tamás, egyetemi tanár,

Pannon Egyetem Georgikon Mg. tud. Kar

Növénytermesztéstani és Talajtani Tanszék

–Kismányoky András,

tanszéki mérnök,

Pannon Egyetem Georgikon Mg. tud. Kar

Növényvédelmi Intézet