Nagy szervesanyag-tartalmú hulladékok felhasználása trágyázásra

Az intenzív talajmûvelés, a talajok rendszeres „bolygatása”, a szántás, a boronálás, a talaj anyagának porhanyítása a különbözõ talajmûvelõ eszközökkel fokozott mineralizációt eredményeznek, melynek következményeként a talajok szerves anyagának mennyisége csökken, romlik a talajszerkezet, csökken termesztett növényeink tápelem-felvevõ képessége. A talajmûveléssel járó humuszveszteséget termesztett növényeink talajban visszamaradó gyökértömege, valamint szármaradványai számos esetben nem képesek pótolni.

 

A téma aktualitása

A hulladékgazdálkodásról szóló 2000. évi XLIII. törvény 56. § (7) bekezdésének rendelkezése szerint a települési hulladéklerakóban ártalmatlanított hulladék biológiai úton lebontható, illetve természetes körülmények között lebomló szervesanyag-tartalmát – a hulladéklerakókról szóló 1999/31/EK irányelvvel összhangban, az 1995-ben mért értékhez képest – 2009. július 1. napjáig 50%-ra, 2016. július 1. napjáig 35%-ra kell csökkenteni. E követelmény teljesítése érdekében a biohulladék egyre növekvõ mennyiségének kezelését a lerakástól eltérõ módon, célszerûen a biohulladék hasznosításával kell megoldani.

A képzõdõ települési szilárd hulladék mennyisége a KSH-EUROSTAT adatok szerint 2003-ban 4 693 ezer tonna (469 kg/fõ/év) volt, a 2000–2004. közötti idõszakban 4,5 és 4,7 millió tonna/év között ingadozott. Az országos mennyiség regionális megoszlása nem egyenletes, a képzõdõ települési szilárd hulladék mennyiségét egyrészt a lakosok száma, másrészt a régió gazdasági fejlettségét tükrözõ, egy fõre jutó fajlagos hulladékmennyiség határozza meg.

A települési szilárd hulladék összetétele Magyarországon, 2004-ben a grafikonon látható módon alakult.

Az ábra alapján jól látható, hogy a szerves hulladékok részaránya meglehetõsen magas. Az itt szereplõ, mintegy 1,7 millió tonnás mennyiség nagy részének hasznosítását rövid távon meg kell oldani, mert különben az Európai Uniós elõírások és a törvényi kötelezettségek sem teljesülnek.

A vegyesen gyûjtött települési szilárd hulladékban lévõ szerves frakciót túlnyomórészt a kerti és közterületi növényi hulladék, a konyhai szerves hulladék, továbbá a papírhulladék alkotja, melynek hasznosításával és megfelelõ kezelésével értékes anyag, illetve energia lenne nyerhetõ. A biohulladék hasznosításának több formája lehet:

• a papírhulladék feldolgozása,

• komposzt elõállítása aerob biológiai lebontással,

• biogáz-termelés anaerob biológiai lebontással (megújuló energiaforrás),

• mechanikai-biológiai kezelés,

• egyéb termék elõállítása (alternatív tüzelõanyag elõállítás: biostabilizált anyagokból további kezeléssel a tüzelésre alkalmas frakció felhasználása),

• égetés (energiatartalom hasznosítása).



Jelenleg Magyarországon a zöldhulladék elkülönített gyûjtésének és hasznosításának megoldása tekinthetõ elsõrendû feladatnak, mert ennek a hulladéktípusnak a kezelése valósítható meg legkönnyebben és legolcsóbban. Hasznosításával az ország számára meghatározott idõarányos követelmények teljesíthetõek. Ugyanakkor tudomásul kell venni azt is, hogy nem elegendõ a fokozatosan szigorodó környezetvédelmi elõírásoknak/elvárásoknak eleget tenni, hanem a felvevõ piacokat is meg kell találni. Csak néhány kiragadott példa:

• a sörgyári maghulladékból takarmány vagy takarmányadalék állítható elõ,

• a kukoricacsutkából számos termék (facukor, cellulóz, ipari papír, szappan, táp, alom, tisztítóanyag stb.) készülhet,

• a baromfitollat nyomás alatti fõzést, majd õrlést követõen a fehérjetápokhoz lehet keverni,

• a fakéreg és más nagy csersav-tartalmú anyagok, a kukoricakeményítõ-xantát a nehézfémeket visszanyerhetõ formában képesek megkötni,

• alkoholtartalmú melléktermékekbõl a szesz lepárolható és ipari alkoholként hasznosítható,

• a tejüzemek szennyvize levegõztetéssel és bakteriális oxidációval megtisztítható,

• a bányászati meddõhányókon szennyvizes öntözéssel a növényzet visszatelepíthetõ stb.



A hulladékok elõkezelésének következtében a jövõben várhatóan egyre nagyobb mennyiségben képzõdõ termékek, másodnyersanyagok, melléktermékek (komposztok, szennyvíziszapok, állati és növényi eredetû hulladékok anaerob kezelésébõl visszamaradó iszapszerû anyagok stb.) nagy tömegének hosszú távú felhasználására azonban csakis a mezõgazdaság alkalmas.



A szervestrágyázás helyzete


A középkortól a XX. század kezdetéig a talaj szervesanyag-tartalmának szinten tartását az ugar, majd az istállótrágya és az okszerû vetésváltás biztosította. Az 1950–60-as évektõl, a mûtrágyázás megjelenésével, a hozamok állandó növelése és az elõállított biomassza egyre csökkenõ hányadának visszajuttatása kezdõdött. Az aerob folyamatokat felgyorsító talajmûvelési eljárások, a szerves anyag gazdálkodásban fontos szerepet játszó talajlakó élõszervezetek „mérgezése” a különbözõ peszticidekkel, az istállótrágya használat „nyûggé válása” (elmaradt a technológiai fejlesztés) az aztán oda vezettek, hogy mindegyik genetikai talajtípuson a szervesanyag-tartalom degradációja következett be. A XXI. század elején hazánkban nyilvánvalóvá vált, hogy sem a technológia uniformizálásával, sem a mesterséges inputok növekvõ bevitelével az iparszerû növénytermelés hosszú távon nem hatékony. A rendszerváltozás indukálta mezõgazdasági válság az ellenkezõ véglet tarthatatlanságára is pregnánsan rámutatott a drasztikusan romló termelési mutatókkal. Mindez oda vezetett, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozást követõen a célkitûzés (az EU honosított és hatályos elõírásainak való tényleges megfelelés) számos esetben csak jelentõs beruházások végrehajtásával oldható meg (pl.: állattartó telepek trágyatárolásának korszerûsítése).

Napjainkra már eljutottunk odáig, hogy sikerült felismerni a téma jelentõségét. Sokan, számos fórumon beszélnek a kialakult helyzet további tarthatatlanságáról, ugyanakkor a „gyakorlat” még mindig nem, vagy csak alig tesz valamit a változás érdekében. A fenntarthatóság érdekében várt elmozdulást nagy valószínûséggel a jelenleg is zajló drasztikus áremelkedések fogják elindítani. A felelõsen gondolkodó gazdálkodóknak rá kell ugyanis döbbenniük, hogy az egyszerûen és gyorsan kivitelezhetõ mûtrágyázás az egekbe szökõ költségek miatt gazdaságtalanabbá válik, mint a körülményes, nehézkesebben megvalósítható, sokkal több odafigyelést igénylõ, ugyanakkor mind a talaj, mind a növény szempontjából kívánatosabb szerves tápanyag-utánpótlás.



A szerves anyag visszapótlása

A különbözõ szerves trágyaféleségek alkalmazásának pozitív hatásai termesztett növényeink tápanyagigényének kielégítésén túl a termõföld szerkezetességének, humusztartalmának megõrzésében, javításában, valamint a környezet védelmében (talaj- és vízvédelem) is állnak. A mezõgazdaságban trágyázásra felhasználható anyagok sokféleképpen csoportosíthatók. Tágabb értelmezésben trágyának nevezünk minden olyan anyagot, amely a talaj termékenységét növeli. Ez alapján megkülönböztethetõk az úgynevezett közvetlen trágyák (növényi trágyák), melyek a növények tápanyagszükségletét elégítik ki, valamint a közvetett trágyák (talajtrágyák), melyek elsõsorban a talaj fizikai és kolloidikai tulajdonságaira, szerkezetére és biológiájára hatnak és alkalmazásuk sok esetben már a talajjavítás fogalomkörébe tartozik.

A nagy szervesanyag-tartalmú hulladékok értékes, komplex tápelemeik révén közvetlenül a növények táplálását szolgálhatják, felhasználásuk során nem szabad azonban megfeledkeznünk potenciális káros anyagaikról sem. A megfelelõen kezelt és tárolt hulladékból nyert trágya a termõtalajra pontos adagban kijuttatva hasznos tápanyagforrást jelent, emellett a talaj szerkezetére, biológiai aktivitására, ezáltal termõképességére is kedvezõ hatást fejt ki. A talajra fölös mennyiségben, vagy nem a megfelelõ idõszakban kihelyezett tápanyagokat azonban a növények nem képesek teljes mértékben hasznosítani, így azok a talajban feldúsulva annak tulajdonságait károsan befolyásolják és akár a felszíni és felszín alatti vízkészleteket is elszennyezhetik.

A foszfor-, kálium- és nitrogénszennyezés a vízinövények túlburjánzásához (eutrofizációhoz), halpusztuláshoz vezet, a vizek magas nitráttartalma az emberi egészségre is ártalmas, különösen a fiatal szervezetet veszélyezteti, sok esetben methaemoglobinaemiát okoz. A nehézfémek, toxikus elemek feldúsulása a talajokban alapvetõ környezeti problémát jelent, mivel igen sok elem a feltalajban maradva több évszázadon keresztül is megõrizheti potenciális mérgezõ hatását. Az emberi szervezetben felhalmozódásra hajlamos fémek (pl.: Cd, Pb) kiemelt jelentõségûek. Sajnos ma már nem egy adat áll rendelkezésre halálos kimenetelû kadmium- vagy higanymérgezésrõl és a kisgyermekek vérének megemelkedett ólomszintje is egyre általánosabb.

Mindezek miatt nagyon fontos a vonatkozó jogszabályok ismerete és a bennük foglaltak maradéktalan betartása. A termõföldrõl szóló, 2007. évi CXXIV. törvénnyel módosított 1994. évi LV. törvény, valamint a talajtani szakvélemény készítésének részletes szabályairól szóló 29/2006. (IV. 10.) FVM rendelet (továbbiakban Rendelet) alapján többek között a hígtrágya, a szennyvíz és szennyvíziszap elhelyezéséhez, a nem veszélyes hulladékok termõföldön történõ felhasználásához talajtani szakvélemény készítése szükséges, melyet arra jogosult talajtani szakértõ állíthat össze a Rendeletben megadott tartalmi és formai követelményeknek megfelelve.

A „talajvédelmi terv”-nek minden esetben ki kell térnie a tervezett tevékenység részletes bemutatására, szükségességének indoklására, a vizsgálatba vont terület teljes körû ismertetésére (földrajzi, domborzati és laborvizsgálatokon alapuló talajtani jellemzésére), valamint a tervezett tevékenység megvalósíthatóságának feltételeire. Minden esetben be kell mutatni a tervezett tevékenység végzése során alkalmazandó módszereket, a tevékenység felhagyásakor elvégzendõ feladatokat és terhelhetõségi számításokat is kell végezni.

Bár az ilyen jellegû mérnöki tevékenység, óhatatlanul velejáró költségvonzata miatt egyelõre nem örvend túlzott népszerûségnek (és valószínûleg sosem fog osztatlan lelkesedést eredményezni) a beruházást fontolgató gazdálkodók körében, de hozzáértõ, eredményes végrehajtása esetén mindenképpen a környezettudatos mezõ-gazdálkodás perspektivikus jövõképe lehet.



Dr. Petróczki Ferenc



Felhasznált irodalom:

1994. évi LV. törvény a termõföldrõl

2000. évi XLIII. törvény a hulladékgazdálkodásról

29/2006. (IV. 10.) FVM rendelet a talajtani szakvélemény készítésének részletes szabályairól

KvVM (2005): A települési szilárd hulladékban lévõ biohulladék kezelésének országos programja

Kalocsai, R.–Schmidt, R.–Szakál, P.–Giczi, Zs.–Pogány, É. (2007): Az istállótrágyázás és helye a tápanyag-gazdálkodás gyakorlatában. Agronapló XI. évfolyam (9), 69–74p

Késmárki, I.–Petróczki, F. (2003): Komposztálás-zöldtrágyázás. Agro napló VII (7), 11–13p

Nyiri, L. (szerk.) (1993): Földmûveléstan. Mezõgazda Kiadó. Budapest