A termésstabilitás növelésének lehetõségei

A termésstabilitás növelésével kedvezõtlen idõjárású években – amikor a piacon a keresletet általában nem tudja kielégíteni a kínálat – extra bevételekre tehetünk szert, ami lehetõséget teremt a gazdaság technológiai hátterének további fejlesztésére.

A számos technológiai eljárás, ill. eszköz alkalmazásának sikeressége azonban mindenképpen megalapozott szaktudást és a termõhelyi adottságok beható ismeretét feltételezi.

A vetésváltás, a talajmûvelés, a vetésidõ, valamint a fajta ill. hibrid helyes megválasztása, csakúgy, mint a tápanyagellátás, az öntözés, a növényvédelem – de még a terület okszerû kiválasztása is – mind elõsegítik a termésbiztonság növelésének lehetõségét.

Hazai ökológiai viszonyaink mellett a tápanyagellátás meghatározó szerepet tölt be a növénytermesztés produktivitásában. A növények által talajból kivont ásványi tápanyagokat szerves és mûtrágyákkal egyaránt pótolhatjuk. Tekintettel arra, hogy a Magyarországon évente képzõdõ istálló- és hígtrágya mennyiség csupán a szántóterület egy kis hányadán biztosítja a tápanyag-visszapótlást, döntõ jelentõségûnek a mûtrágyázás tekinthetõ.

A mûtrágyák nagy mennyiségben történõ felhasználása mellett és ellen egyaránt számos érv és ellenérv hangzik el napjainkban. Az ásványi (mû-)trágyák teljes mellõzése, valamint indokolatlan, szakszerûtlen alkalmazása egyaránt negatív következményekkel járhat. Szakszerû mûtrágya felhasználással azonban a produktivitás növelése mellett hozzájárulunk a talaj, mint természeti erõforrás állapotának javításához, illetve fenntartásához. A mûtrágyák szakszerû használatának alapja pedig a termõhelyi körülmények alapos ismerete.

A különbözõ trágyázási szaktanácsadási rendszerek a mérleg elvén alapulnak. Egyfelõl feltételezik a tervezett termésszint eléréséhez szükséges tápanyagok mennyiségének, másfelõl pedig a talaj tápanyag szolgáltató képességének ismeretét. A kettõ különbözete adja meg azt a tápanyaghiányt, amit trágyázással kell pótolnunk. Egyes tápelemek a talajban kevésbé mozgékonyak, ezért jól raktározódnak (pl. foszfor és kálium), míg mások a talajviszonyok, vagy biodinamikájuk sajátosságai miatt könnyen mozognak (pl. nitrogén), kimosódhatnak. Az elõbbiek miatt egyes tápelemekbõl ezért több évre elõre nagyobb mennyiségeket is kijuttathatunk, míg másokból (pl. nitrogénbõl) csakis annyit, amennyi a következõ évben tervezett terméshez szükséges.

A laboratóriumi talajvizsgálatok során számos talajparamétert vizsgálni kell annak érdekében, hogy az megbízható alapot nyújtson a szakszerû növénytápláláshoz. A talaj tápanyag-szolgáltató képessége függ a talaj összes tápanyag-

tartalmától, az azt alkotó vegyületek kémiai összetételétõl, a talajban lejátszódó egyensúlyi folyamatoktól, a talaj mikrobiológiai tevékenységétõl, valamint a növények gyökerének tápanyagfeltáró képességétõl. Az összes tápanyagtartalom mellett tehát a felvehetõ tápanyagtartalom ismeretére is szükség van. A gyakorlatban ennek megállapítása az adott tápanyagadag-számítási rendszer által elõírt módszerekkel, többnyire meghatározott pH-jú híg sav vagy sóoldatokkal történik.

A trágyázási szaktanácsadási rendszerek irányelveinek számos, többnyire gyakorlati és környezeti elvárással kell összhangban lenni. A termõhelyi és gazdasági körülmények változása egyaránt maga után vonhatja ezeknek az irányelveknek a felülbírálatát, az új körülményekhez való adaptálását.

 

Az újabb tápanyag-visszapótlási szaktanácsadási rendszerek az egyes növények speciális igényeinek figyelembe vételével, a vetésforgós szemléletet is integrálják. A vetésforgós szemlélet a tápanyagellátás terén azt jelenti, hogy az egyes tápelemeket periodikusan nagyobb mennyiségben azok elé a növények elé juttatják ki, amelyek azokra különösen igényesek. A periodicitás ebben az esetben pedig az a közös kapcsolódási pont, amely lehetõvé teszi a tápanyagellátás, a vetésváltás és talajmûvelés rendszerének összehangolását, a periodikus mélymûvelési rendszer okszerû alkalmazását.

A vetésforgó, vetésváltás és a biológiai diverzifikáció már régóta a sikeres növénytermesztés alapja. A fenntartható fejlõdés koncepciójának megvalósítása sem nélkülözheti a vetésváltás alkalmazását. Általa tudjuk mobilizálni a természetes erõforrásokat a talaj termékenysége tekintetében és tudjuk megvalósítani az integrált növényvédelem feladatait. Napjainkban már igen hatékony vegyszerek állnak rendelkezésre a növényi kórokozók és kártevõk visszaszorítására, valamint a szántóföldön elõforduló gyomnövények – mind a kétszikû, mind az egyszikû gyomok – irtására. Mindemellett a gyomszabályozás is csak akkor lehet igazán hatékony, ha a vegyszeres gyomirtást a termesztés egész rendszerébe integrálva, a vetésváltás, a talajmûvelés és a tápanyagellátás feladataival összhangban egységet alkotva alkalmazzuk.

Vetésforgó, vetésváltás alkalmazásával – összhangban más agrotechnikai eljárásokkal – fenntartható és fokozható a talaj termõképessége. A különbözõ növények fiziológiai és morfológiai sajátosságaikon keresztül közvetlenül, de a talajban visszamaradt rezidumaiknak köszönhetõen közvetett úton hosszú távon is befolyásolhatják a talajok termékenységét, szervesanyag-készletét, ennek köszönhetõen szerkezetességét, víz- és levegõgazdálkodását. Szántóföldi körülmények között ezért a talajtermékenység fenntartásának fontos tényezõje lehet.

A vetésforgó jelentõségének megítélésében a termõhelyi és gazdasági körülményektõl függõen, számos egymástól különbözõ vélemény alakult ki. Mindezek ellenére a legtöbb szerzõ egyetért abban, hogy a vetésforgó egy olyan jelentõs termesztési tényezõ, amely kumulatív hatásánál fogva befolyásolja a talaj termékenységét, a növények termésének nagyságát és a termésbiztonságot. Természetesen más termesztési tényezõk – mint pl. a tápanyagellátás, talajmûvelés, fajtamegválasztás, növényvédelem és a gyomirtás – is jelentõs hatással rendelkezhetnek ebbõl a szempontból, de mellettük a vetésforgók szerepe nem elhanyagolható.

A vetésváltás kérdéseinek tisztázása érdekében a világ számos államában folytatnak tartamkísérleteket. A tartamkísérleti eredmények esetenként teljesen egybevágnak, más esetekben csak tendenciájukban mutatnak hasonlóságot és az is elõfordul, hogy a különbözõ termõhelyi körülmények között beállított kísérletek eredményei nem minden esetben erõsítik egymást.

Az 1960-as évektõl kezdõdõen Keszthelyen Ramann-féle barna erdõtalajon beállított tartamkísérletek eredményei – más, pl. martonvásári kísérleti eredményekhez hasonlóan – is azt mutatják, hogy a kukorica és az õszi búza termése a vetésforgóban elfoglalt részarányának növekedésével egyaránt csökken, vagy fordítva, a vetésforgóban elfoglalt részarányának csökkenésével növekszik.

A vetésforgó és a monokultúra produktivitása két szélsõséges évjárat kukorica szemtermés eredményeinek bemutatásán keresztül jól jellemezhetõ (ábra). A 2003-as esztendõben Keszthelyen 508 mm csapadék hullott (májustól–szeptemberig: 222,9 mm), ami jelentõsen alatta van a sokévi átlagnak és az ugyancsak száraz 2002-es év után már a talajban sem volt jelentõs mennyiségû tárolt vízkészlet. Mindemellett az évi középhõmérséklet 10,7°C volt (májustól–szeptemberig: ). 2005-ben ezzel szemben 795 mm csapadék hullott (májustól–szeptemberig: 560,1 mm) és 10,06°C volt az évi középhõmérséklet.

A két eltérõ évjárat eredményeinek összehasonlítása során megállapítható, hogy a száraz és meleg 2003-as esztendõben a vetésforgókban jobban érvényesült a trágyázás hatása, mint a kukorica monokultúrában. Feltehetõen az õszi búza elõvetemény után több nedvességet tudott raktározni a talaj, mint kukorica monokultúrában. A csapadékos 2005-ös évben ezzel szemben a kukorica monokultúra kísérletben is jól hasznosultak a kijuttatott tápanyagok és nagy termések voltak elérhetõk. A trágyázatlan kontroll parcellák terméseit vizsgálva megállapítható azonban, hogy tápanyagellátás nélkül a vetésforgókban jelentõsen nagyobb termések voltak elérhetõk. A kukorica monokultúrában a csapadékos 2005-ös esztendõben a N-kijuttatás változatai közül a tavaszi két adagban történõ (2/3 talajba dolgozva – 1/3 fejtrágya) kijuttatási változatban képzõdtek a legmagasabb termések. A száraz 2003-as esztendõben – amikor nem volt biztosított a bemosó csapadék – nem volt jelentõs különbség a N-kijuttatás változatainak hatása között. Mindezekbõl megállapítható, hogy abban az esetben, ha jó termõhelyi körülményeket tudunk biztosítani a kukorica számára, monokultúrában is érhetünk el kiemelkedõ terméseket. Amennyiben azonban termõhelyi körülményeink kedvezõtlenek, a kukorica termesztését is vetésváltásban célszerû végezni.

A termésingadozás mértéke a monokultúrában termesztett kukorica esetében a különbözõ évjáratokban jelentõs. A kukorica szemtermésének az egyes évjáratok közötti ingadozása magas színvonalú tápanyagellátás mellett abszolút számokkal (t/ha) kifejezve számottevõ (táblázat). Trágyázás – valamint jó agrotechnikai színvonal – mellett ugyanis nem a tápanyag ellátottság a termesztés minimum tényezõje, hanem fõként az adott év hõmérsékleti és csapadékviszonyai. Az évjárat hatás kukorica esetében ezért jelentõs és amennyiben a hõmérsékleti és csapadékviszonyok kedvezõek, a trágyázás látványos termésnövelõ hatással rendelkezik. Trágyázás nélkül a kedvezõ évjárat hatása viszont nem érvényesülhet ilyen mértékben. A termésingadozás mértékét relatív módon (%-os formában) kifejezve azonban látható, hogy a trágyázás kukorica esetében is csökkenti a termésingadozást, növeli a termésstabilitást.

Az eredményekbõl az következik, hogy a vetésforgó a kukorica termését is jelentõsen befolyásolja. Alkalmazása a termésstabilitás növelése céljából kedvezõtlenebb termõhelyi viszonyok mellett különösen indokolt, amikor a víz, vagy a tápanyaghiány a termesztés korlátozó tényezõje, ill. intenzív körülmények (pl. öntözés, magas színvonalú tápanyagellátás) között, amikor növényvédelmi problémák indokolhatják.

Dr. Tóth Zoltán, egyetemi docens

Pannon Egyetem

Georgikon Mezõgazdaságtudományi Kar, Keszthely