Energiát a szántóföldekrõl?

A sokakat foglalkoztató „energiát vagy élelmiszert?” kérdést körbejárva szögezzük le az elején: hiba lenne erre egyértelmû választ adni. Ez ugyanis egy sokszereplõs terméklánc: olyan terület, ahol több résztvevõ van jelen az alapanyag elõállításban a mezõgazdaság vállalkozói részérõl – a felhasználás területén pedig az agrár energetika mint ipari szektor vesz részt. A probléma az utóbbi idõben egyre inkább érzékelhetõ hiányosság, miszerint nincs valódi párbeszéd a két szektor között.

Magyarország letette voksát a kukoricából elõállított bioetanol üzemanyag elõállítása mellett, s már akkor felhívták a figyelmet arra, hogy szükségtelen több tízes nagyságrendben kukoricából elõállított bioetanol üzemet létesíteni, hiszen ez egyrészt teljesen bizonytalan piacot jelent, másrészt a hazai feltételek sem minden esetben kedvezõk. Elõzetes számítások szerint 7–8 millió tonna kukoricát lehet megtermelni az országban, amelybõl mintegy 4 millió tonna az éves hazai szükségletet fedezi (ez az élelmiszer és takarmány elõállításához egyaránt elegendõ), a maradékot pedig fel lehet használni energetikai célokra, elsõsorban bioetenol elõállítására.

A tavalyi esztendõ mezõgazdasági szempontból katasztrofális volt: Magyarországon sokakat rádöbbentett arra, hogy egy olyan évben, amikor hazánkban is csak 3,7–3,8 millió tonna kukorica terem, akkor hosszú távon el kell gondolkodni egy kukoricára alapozott bioetanol elõállításon. Azóta az üzemek nagy része le is állt, de még mindig vannak olyanok, amelyek mûködnek – a kérdés azonban az, hogy honnan fognak kukoricát szerezni? Az elõzõ évben a kukorica felvásárlási ára megnõtt, és ez valószínûleg tartós is lesz. A 40–50 ezer Ft-os tonnánkénti ár hosszú távra prognosztizálható, ami azt jelenti, hogy a bioetanol elõállítása nem lesz gazdaságos kukoricából.

A kukorica ilyen magas ára egyrészt az idõjárással függ össze – de tény, hogy az Egyesült Államok (amelynek szerepe meghatározó), a teljes fölöslegét a hazai bioetanol üzemekben használta fel. A távol-keleti piacok növekvõ igénye pedig (sok tízmillió indiai, kínai jelenik meg, akik egyre nagyobb mennyiségben igénylik ezeket az alapanyagokat) tartós felvásárlókat jelent.

A gödöllõi intézmény egyik tanulmányában meghatározták, hogy alapanyagok tekintetében melyek azok a lehetõségek, amelyben Magyarország az energetikai szektorban részt vehet az elkövetkezõ idõszakban. A három nagy területet az alábbiak jelentik.

Az egyik a fás szárú energianövények területe, hiszen nagy mennyiségû ilyen biomasszára lenne szükség. Ez mindenképpen olyan lehetõség lesz hazánk számára, amelyet ki kell és ki is akarnak használni. Mintegy 150 ezer hektárnyi terület lenne ehhez a reális. Felmerül a kérdés, hogy milyen területeket vonjanak be, hiszen ilyen árak mellett nem lehet ott alapanyagot elõállítani, ahol más haszonnövények termeszthetõk. Azok a területek jöhetnek szóba, amelyek más szempontból kedvezõtlenek (belvizesek vagy éppen szárazabbak). A fás szárú biomassza a jövõ nagy reménysége lehet a cellulóz alapú bioetanol elõállításban is.

Másik csoportot képeznek a szerves hulladékok, amelyek szintén számításba jönnek alapanyagként az elkövetkezendõ idõszakban, egyéb növények mellett például a cukorcirok. Hátránya a ciklikusság, – bár ezen dolgoznak az intézmény szakemberei is –, mert a cukorcirok mindössze 4–5 hónapig áll rendelkezésre és nehezen tartósítható. Megoldásra vár tehát, miként lehet egy alapvetõen trópusi területekrõl származó növény termesztését és feldolgozását egész évre elnyújtani. Termesztésére nálunk is rendkívül kedvezõek a viszonyok, mert a cukorcirok kedvezõtlen vízellátás esetén is biztos termést ad. Az elmúlt év példa erre, mert ahol a kukorica teljesen kipusztult, ott a cukorcirok élt, sõt 60–70 tonnát is képes volt produkálni hektáranként.

A biogáz hasznosításában is nagy lehetõségek rejlenek és nem csak az állattenyésztési melléktermékek vonatkozásában. Itt is a nagy biomassza tömeget produkáló növények jöhetnek számításba – a cukorcirokot ismét érdemes említeni, mert rendkívül jól felhasználható növény.

Az egyetemen egyébként dolgoznak egy 1 MW teljesítményû biogáz üzem létrehozásán, biztató pályázati és egyéb feltételek mellett. Az egyetem elektromos energia ellátását biztosító üzemben részben állati melléktermékekbõl, részben pedig növényi biomasszából tervezik a biogáz elõállítását.

Ha tehát az energetikai célú növénytermesztést, a biomassza elõállításának lehetõségét vizsgáljuk, akkor Magyarország a kontinens egyik mintaállama lehetne. A mezõgazdaság alternatív energia elõállító szerepe azonban nem mehet az élelmiszer és takarmány elõállítás rovására. Összegezve: átgondoltan, az ország területének egészét figyelembe vevõ jól kidolgozott koncepcióra van szükség, összefogásra és a témában érintettek folyamatos párbeszédére.

Keresztes Júlia