MENÜ

Új kihívásoka burgonya növényvédelmében

Oldalszám: 34-36
2014.04.10.

Annak ellenére, hogy a burgonya egyik legfontosabb tápláléknövényünk, s hogy termesztésének régi hagyományai vannak hazánkban, a termésátlagok mélyen a világszint alattiak, a legfejlettebb burgonyatermesztõ országokénak mintegy felét teszik ki csupán.

Az alacsony termésátlag a kisüzemi termesztés túlsúlyának tulajdonítható, ami a vetõgumó-elõállítás, illetve a termesztési technológiák (tápanyagellátás, öntözés, betakarítás, tárolás és nem utolsósorban a kémiai védekezés) elmaradottságával, nem kielégítõ színvonalával társul. Végeredményben e hiányosságok fokozzák a kórokozók elterjedésének és a betegség okozta károk elhatalmasodásának veszélyét.

Hovatovább, a burgonya egyike a legtöbb kórokozó támadásának kitett növényeknek. E tényben döntõ szerepet játszik az, hogy szaporítása vegetatív úton, gumóról történik. USA-beli adatok alapján a burgonyát károsító mikroorganizmusok átlagosan mintegy 20%-os terméscsökkenést okoznak. Ebbõl megközelítõen 5–6% a vírusok, 2–3% a baktériumok, 10–12% pedig a gombák (és gombaszerû szervezetek) számlájára írható, de egyes kórokozók járványos fellépésekor nem ritka a 40–80%-os veszteség sem. A táblázatban feltüntetett fontosabb burgonyapatogén mikroszervezetek közül a legnagyobb károkat hazánkban is egyértelmûen a gombák, illetve a gombaszerû szervezetek okozzák, közülük is kiemelkedõ jelentõségû a Phytophthora infestans. A vírusos betegségeket illetõen elsõsorban a burgonya levélsodródás vírusa és a burgonya Y-vírus verseng e kétes elsõségért, a baktériumos betegségek körében pedig egyelõre a Streptomyces scabies az, amely a legnagyobb kárt okozza, elsõsorban értékcsökkentõ hatása révén. E „legek” mellett – a más országokból való behurcolásuk veszélye miatt – feltétlenül kiemelendõk a jelenleg zárlati (karantén-) listán szereplõ, de részben már felbukkanó kórokozók (táblázat).

E dolgozatnak – elsõsorban terjedelmi korlátok, másodsorban pedig a témát részletesen felölelõ hazai kiadványok szép száma miatt – nem lehet és nem is célja az összes burgonyabetegséggel kapcsolatos ismeretanyag aprólékos taglalása. Sokkal inkább az a szándék áll mögötte, hogy felhívja a figyelmet néhány, az utóbbi idõkben jelentkezõ riasztó jelre, amellyel a burgonyaágazatnak szembesülnie kell.

 


 

 



A burgonya gumóorsósodás- viroid okozta betegsége

E kórokozó ismertetését – egyelõre – nem a magyarországi károkozásának mértéke indokolja, hanem az a tény, hogy bár karanténlistán szerepel, a betegség bármikor elterjedhet hazánkban is. Másrészt azért sem árt a tájékoztatás, mert a viroidokról, mint a legkésõbb felfedezett növénypatogénekrõl, viszonylag kevés az általános információ.

A viroidok fertõzõ ribonukleinsav- (RNS-)molekulák, és a vírusokkal ellentétben köpenyfehérjéjük nincs. Az eddig fellelt mintegy kéttucatnyi viroidból a burgonya orsósodás viroidot (angolul: Potato spindle tuber viroid, PSTVd) azonosították elsõként, 1967-ben, s megállapították, hogy egyszálú RNS-e mindössze 359 nukleotidából épül fel. Elsõsorban a burgonyafélék családjára szakosodott; két fõ gazdanövénye a burgonya és a paradicsom. Valamennyi földrészen megtalálható, a legnagyobb károkat azonban a melegebb éghajlatú országokban okozza. De melegházi termésrõl többek között Hollandiában és Lengyelországban szintén kimutatták, ami a vetõgumóimport szempontjából kínosan érintheti hazánkat, még úgy is, hogy a viroid jelenlétét már észlelték nálunk.

A tünetek súlyossága nagymértékben függ a támadó viroidtörzstõl (vannak agresszív és gyenge törzsek), a burgonyafajtától és a klimatikus viszonyoktól. Általában a kezdeti fertõzést követõen enyhe tünetek alakulnak ki, amelyek azonban egyre súlyosabbá válhatnak a következõ – sorozatosan fertõzött vetõgumóból származó – burgonyanemzedékekben. Egyes – melegebb éghajlatú – területeken ez az egyik legpusztítóbb burgonyabetegség; a termésveszteség elérheti a 60%-ot is. Merevebbek és kisebbek lesznek a világosabbra vagy éppen sötétebbre elszínezõdött levelek, de lassul a növény növekedése is. Ám a legjellegzetesebb változás a gumók alakjában, a tipikus orsósodásban, valamint csökkenõ méretében mutatkozik. Mivel a legmarkánsabb gumótorzulások általában a harmadik-negyedik nemzedékben mutatkoznak, a tünet alapján való megbízható azonosításra sajnos többnyire késõn kerül sor.

A betegség forrása maga a fertõzött gumó, vagy a paradicsom esetében a mag, esetenként a fertõzött pollen. Könnyen terjed mechanikai úton: a növények érintkezésével, a szaporítóanyag darabolásával és munkaeszközökkel. Terjesztésében részt vehetnek a rágó szájú rovarok, illetve az õszibarack-levéltetû, ez utóbbi a levélsodródás vírussal együtt viszi át a viroidot.

Mivel a kémiai védekezés megoldatlan, és viroidrezsiztens burgonyafajtákról sincs tudomásunk, a betegség megelõzését viroidmentes szaporítóanyaggal és az eszközök fertõtlenítõ szeres kezelésével érhetjük el. Szigorúan betartandók a zárlati rendszabályok a betegség behurcolásának, valamint terjedésének megakadályozására, illetve az észlelés jelentési kötelezettségére vonatkozóan.

 


 





Ralsztóniás hervadás és barnarothadás

A kórokozó a Ralstonia solanacearum (régebben Pseudomonas solanacearum) baktérium. Bár jelen van már Magyarországon, zárlati listán szerepel, mert országosan még nem elterjedt. A betegséget Jászberény és Rakamaz környékén észlelték elõször 2000-ben, a holland importból származó Desirée és Kondor állományokban. Rakamazon a fertõzött tábla termésének mintegy 50%-a rothadt el a betakarítás elõtt! Kis mértékben ugyan, de a betegség azóta több burgonyatermesztõ körzetben is fellépett.

E betegség tünetei a táblán foltokban, fõleg a mélyebb fekvésû részeken jelentkeznek Elõször a csúcslevelek hervadása tûnik szembe, majd a szár alulról fölfelé barnul, késõbb elfekszik. Valamivel késõbb a szár edénynyalábjai megbarnulnak, belõlük a szár metszési felületére szürkés baktériumnyálka áramlik ki, ami még szembetûnõbb, ha az átvágott szárat vízbe tesszük. Amikor már a gumó is fertõzõdött, az edénynyalábgyûrûje barnul, majd rothadni kezd. Esetenként a beteg gumók szemein át baktériumnyálka tör a felszínre, amelyre földdarabkák ragadnak.

A baktérium gazdanövényei elsõsorban a burgonyafélék családjába tartozó élelmiszer- (burgonya, paradicsom, tojásgyümölcs, paprika), dísz- (petúnia) és gyomnövényekbõl (fekete csucsor, csattanó maszlag) kerülnek ki. Növényen belül a sebzéseken vagy természetes nyílásokon bejutott kórokozó az edénynyaláb-rendszerben terjed; ennek a meleg és csapadékos idõjárás kedvez. Növényrõl növényre való terjesztésében a látensen fertõzött vetõgumó felelõs elsõdlegesen, de fontos szerepe van ebben az öntözõvíznek, a mûvelési eszközöknek, rokon gyomnövényeknek és fonálférgeknek egyaránt.

Hatékony kémiai és rezisztencia alapú védekezés nem ismert, ezért egyelõre csak a zárlati intézkedések betartásával akadályozhatjuk meg a betegség országos méretû elterjedését és az okozott károk mérséklését.



A Phytophthora infestans és a burgonyavész

Ez a gombaszerû, de az algákkal rokonságban álló mikroszervezet nem csupán azért kívánkozik e dolgozatba, mert a burgonya kórokozói közül a legnagyobb károkat idézheti elõ, hanem elsõsorban azért, mert mintegy két évtizeddel ezelõtt – amikor kordában tartása már-már megoldottnak tûnt – hirtelen újszerû problémák léptek fel vele kapcsolatban világszerte. E váratlan fordulatra reagálva – a burgonyavész-kutatásokban élenjáró Cornell Egyetem egyik 1998-as kiadványában – az illetékes szakemberek kifejtik abbéli félelmüket, hogy amennyiben nem sikerül néhány év alatt a jelenleginél hatékonyabb védekezési stratégiát kidolgozni, olyan burgonyavész-járványokkal és ebbõl fakadó világméretû éhínséggel szembesülhetünk a XXI. században, ami még a XIX. század közepén pusztító és több mint egymillió ember éhhaláláért felelõs írországit is felülmúlja!

Hogyan állhatott elõ ez a helyzet? Molekuláris módszereket is hasznosító kutatások eredményeire alapozva bizonyosnak látszik, hogy a kórokozó mexikói származási helyérõl – csakúgy, mint az az írországi járványt kiváltó, elsõ európai megjelenésekor – megindult egy újabb, nagy migráció, feltehetõen az intenzív világkereskedelem „jóvoltából”. Olyan törzsek populációja terjedt el szerte a világon, így hazánkban is, amely kivételes agresszivitásának tulajdoníthatóan egyszerûen kiszorította vagy kiszorítja a régi, kevésbé erõteljes populációt. Sokáig ellenállónak bizonyult fajták esnek áldozatául a betegségnek, mert a kórokozó régebbi, egyszerû rasszait felváltották az összetett virulenciájú rasszok, amelyek a vertikális (rasszspecifikus) rezisztenciát meghatározó valamennyi ismert rezisztenciagén letörésére képesek. Hasonlóképpen, az éveken át jól bevált, fõleg a metalaxil hatóanyagú, szisztemikus szerekre alapozott kémiai védekezés is csõdöt mond, mivel az érzékeny törzsekkel szemben felülkerekednek (vagy mellettük legalábbis elszaporodnak) azok, amelyekre az ilyen típusú vegyületek nem hatásosak. Mindazonáltal ez a behurcolt, új populáció – ellentétben a régi, kizárólag ivartalanul szaporodó, s ennek megfelelõen genetikailag csaknem homogén populációval – olyan, kétféle (ún. A1 és A2 párosodási) típust képviselõ törzsek keveréke, amelyek genetikai sokszínûséget eredményezõ ivaros kölcsönhatásra képesek egymással. Az ivaros folyamat során keletkezõ vastag falú, ún. oospórák (kép) állandó fertõzési forrásként évekig életképesek maradnak a talajban, ezért a vetésforgó mint agrotechnikai védekezési forma veszít hatékonyságából.

Mi az, amit az eddigieken túlmenõen tehetünk a felsoroltakból adódó problémák enyhítésére? Anélkül, hogy a részletekbe bocsátkoznánk, ebben az új helyzetben szinte elkerülhetetlen a vetésforgó alkalmazása és néhány éven át a talaj fitoftóraellenes hatóanyagokkal történõ intenzív fertõtlenítése a sokáig életképes oospórák megsemmisítése végett. Bár hosszan tartó feladat, új megközelítések szükségesek a rezisztenciára nemesítésben. Ezért a régebben elõnyben részesített, de a komplex rasszok által áttörhetõ rasszspecifikus rezisztencia helyett ma már a különbözõ rasszok ellen egyformán megnyilvánuló, s a vad fajokban szintén meglévõ, de genetikájában még kevésbé feltárt horizontális rezisztenciára irányul a figyelem. Néhány keszthelyi nemesítésû fajta kifejezetten ígéretesnek mutatkozik e téren, de közülük is kiemelkedik a White Lady.

A kémiai védekezés problémája bõvebb okfejtésre szorul. A metalaxilrezisztencia – egyébként idõrõl idõre változó arányú – elõfordulása miatt nem feltétlenül kellene e hatóanyagot a védekezési eljárásból kiiktatni, hiszen a populáció érzékeny egyedei ellen kifejezetten hatékony védelmet nyújt. Talán inkább más szisztemikus hatóanyaggal kombinációban vagy rotációban való alkalmazásának hatékonyságát kellene alaposan megvizsgálni. Jóllehet a szerrotációs eljárás mûködik már a gyakorlatban, cégérdekek összehangolására volna szükség ahhoz, hogy az elméletileg hatékonyabb kombinációs technológia is elterjedhessen. Két eltérõ hatásmechanizmusú vegyület együttesen hatékonyabb a populáció különbözõ szerérzékenységû egyedeivel szemben. Sõt, a rezisztencia kialakulásának valószínûsége így nagyságrendekkel kisebb, mint egyetlen vegyülettel szemben. Nem zárható ki, hogy az Európai Unió hasonló megfontolásból döntött úgy, hogy a már visszavonásra szánt metalaxil hatóanyagú szerek felülvizsgálatát az illetékesek megismételjék, s e folyamat határidejét 2010. június 30-ig meghosszabítsák.



Összefoglaló gondolatok

Mivel a burgonya számos és különbözõ eredetû betegségnek kitettségében fontos szerepet játszik a vegetatív úton történõ szaporítás, a legalapvetõbb védekezés az, hogy egészséges vetõgumó kerüljön kiültetésre. E tekintetben szükségszerû a zárlati rendszabályok maradéktalan és szigorú érvényesítése is! Az importtételekkel – minden elõvigyázatosság ellenére – olyan kórokozók, illetve egyes kórokozók olyan törzsei (lásd: Phytophthora infestans) kerülhetnek az országba, amelyek korábban nem fordultak elõ. Elterjedésükben szerepet játszhat az utóbbi években, Magyarországon is észlelhetõ klímaváltozás (fölmelegedés) hatása; gondoljunk egyebek között a burgonyagumó orsósodás viroidra (PSTVd-re), amely kifejezetten a meleg éghajlatot kedveli.

Jelentõs tényezõként jelentkezhet a betegség terjesztésében egyes gyomfajok elszaporodása. Részben az olyanoké, amelyek rokonai a burgonyának (pl. a fekete csucsor) és mint ilyenek, szintén gazdanövényei a burgonyafélékre szakosodott kórokozóknak, mint például az elõzõekben részletezetteknek. De megemlítendõk azok a gyomok is, például az apró szulák, amely szintén gazdanövénye a sztolbur fitoplazmának, de egyben tápnövénye a kórokozó kabócavektorának.

Ami a közvetlen, vagyis a kémiai védekezést illeti, az – a burgonyarák kivételével – csak a gombás betegségekkel szemben jelent többé-kevésbé kielégítõ megoldást. A gombaszerû kórokozók (pl. a Phytophthora infestans) ellen alkalmazott speciális hatóanyagokhoz – mint láttuk – már több kétely és a fejlesztés igénye társul, elsõsorban a szerrezisztencia okán. A vírusok, viroidok és fitoplazmák kártétele ellen viszont egyáltalán nincs meg a közvetlen védekezés lehetõsége. Annyival jobb a helyzet a baktériumok elleni védekezésben, hogy rézvegyületekkel legalább a baktérium növénybe jutása gátolható, a baktériumszaporodást megfékezõ, gyógyító hatású antibiotikumok azonban nem engedélyezettek a gyakorlati növényvédelemben.

A vegyszeres védelemben mutatkozó ûr betöltésére, illetve a környezet védelméért tett erõfeszítések kibontakoztatására kínálkozó „legtisztább” eljárás a betegség-ellenállóságra való nemesítés. Természetesen hiú ábrándnak tûnhet egy olyan, úgymond szuper burgonyafajta létrehozása, amely valamennyi, de legalábbis a legkárosabb betegségekkel szembeszáll. Vagy mégsem egészen? A keszthelyi nemesítési program keretében olyan új fajták születtek az elmúlt években, amelyek a kiváló beltartalmi értékeken túl egyszerre többféle kórokozóval szemben is ellenállóak. A korai éréscsoportba tartozó Góliát, valamint a középkésõi érésû Hópehely, Százszorszép és White Lady fajták közös tulajdonsága a legfontosabb vírusokkal (burgonya levélsodródás, Y, X és A), valamint a sugárgombás varasodással szemben mutatott nagyfokú rezisztencia. Ezek közül is kitûnik a White Lady, amely mindemellett még fonálféreggel és – nem utolsó sorban – a burgonyavésszel szemben is kimagaslóan ellenálló.

Ami az elmondottak ismeretében meglepõ és elképedésre okot adó, az az, hogy ezek a fajták a hazai burgonyatermõ területnek mindössze 10–15%-át foglalják el. Felmerülhet a jogos kérdés: cui prodest, vagyis kinek az érdeke, hogy ez így legyen?



Érsek Tibor, egyetemi tanár

Nyugat-magyarországi Egyetem Mezõgazdaság- és Élelemiszertudományi Kar,

Mosonmagyaróvár