A burgonyatermesztés helyzete és az eredményes termesztés feltételei

A válság, elsõsorban a termõterület (jelenleg 22000 ha) és vele együtt az ágazat nyereségességének folyamatos csökkenésében nyilvánul meg. Ez természetszerûleg együtt jár a burgonyatermesztéssel foglalkozók számának csökkenésével is. A kialakult válság gyökerei mélyre nyúlnak.

A legfõbb okokkal – véleményem szerint – az ágazatban hosszabb ideje dolgozók mind tisztában is vannak. Jelenleg újra a 2004 tavaszi, eddigi legnagyobb értékesítési válság jeleit tapasztalhatjuk az ágazatban. Emlékezzünk, akkor 10–20 Ft/kg-os áron kellett, vagy még azon sem lehetett értékesíteni a hazai termést, a nyugat-európai 5–6%-os túltermelés hatására beözönlõ import miatt! Jelenleg ugyanezt éljük át.

Az állandósult válság kialakulásának vannak új keletû indokai is, azonban többségük meglehetõsen régóta jellemzõ a hazai burgonyatermesztésre. A teljesség igénye nélkül, csak a legfontosabb okokat kiemelve:

1. A 2004-es Európai Unióhoz való csatlakozással megszûntek a korábban piacvédelmi célokat is szolgáló határok, import kvóták, vámok. Nyitottá vált a piac és a verseny. A szinte csak hazai piacra termelõ, s ezért „elkényelmesedett” burgonyaágazatot ez sokként érte. Kiderült a „nagy” EU-ban a mi termelésünk csak csepp a tengerben (1. és 2. ábra), az évi 5–600 ezer tonnás teljes termés összeurópai szinten nem jelentõs (~1%) tétel.

2. A közel 3 évtizeden át tartó, vírusfogékony Holland fajták egy éves letermesztésén alapuló vetõgumó-szaporítási rendszer, és az ehhez kapcsolódó állami vetõgumó-minõsítési gyakorlat, az állandóvá vált minõségi problémáknak köszönhetõen teljesen aláásta a hazai elõállítású vetõburgonya tekintélyét. Nem véletlen, hogy az EU csatlakozással párhozamosan egy év alatt 70%-kal esett vissza a vetõburgonya-termesztés területe. Gyakorlatilag összeomlott a hazai vetõburgonya-szaporítás (ma alig 300 ha).

3. Ennek, és az import vetõgumó, magas árának, valamint gyakori kórtani hiányosságainak köszönhetõen nagyon alacsony a vetõgumó felújítási ráta. A termelõk nem tartják be a magyarországi éghajlati adottságok és a fogékony fajták használata miatt szükséges kétévenkénti vetõgumó-felújítást. Nagyon sok termelõ saját, vagy „feketeszaporításból” származó 3 éves, vagy annál is idõsebb, gyenge minõségû, de olcsó „vetõgumót” használ. Ez szakmai öngól!

4. A burgonyatermelésben mind a mai napig egyoldalú a fajtahasználat. Régi, korszerûtlen, vírus és minden más fontosabb kórokozónak és kártevõnek fogékony, külföldi fajtákat termeszt a termelõk többsége.

5. A nem megfelelõ fajtaválasztás és az általában gyenge minõségû vetõgumó használata miatt alacsony az átlagtermés, közepes, vagy gyenge a minõség.

6. Az alacsony termésátlaghoz következésképpen magas önköltség párosul. Emiatt drága, és sokszor az importtal szemben sem árban, sem minõségben nem versenyképes a hazai elõállítású étkezési burgonya. Az energia, a mûtrágya, a növényvédõ szer már ugyanannyiba kerül nálunk mint tõlünk nyugatabbra, csak nagyon nem mindegy, hogy a költségeket 25, vagy 45 t/ha-os átlagtermésre kell ráterhelni.

7. Az alacsony termésátlagokhoz irreálisan magas költségszint és rossz költségszerkezet párosul. A termelési költségek mintegy 50%-át (hektáronként akár 6–

700 ezer forintot) a vetõgumóköltség teszi ki, különösen, ha az import

(1. táblázat).

8. Az alacsony jövedelmezõség miatt a termelõk többségénél elmaradtak a szükséges korszerûsítések. Elavult a termelés- és tárolástechnológia, alacsony az öntözött területek aránya, vagy ahol öntöznek ott sem korszerûen, szakszerûen teszik azt.

9. A hazai burgonyafogyasztás és kereskedelem meglehetõsen kultúrálatlan. Az árú többsége lédig burgonyaként, fajtanév és felhasználási típus feltüntetése nélkül kerül piacra. A fogyasztók többsége túlzottan árérzékeny. A kereskedelem pedig nem érdekelt a minõségi kiszolgálásban.

10. A feldolgozóipar teljes hiánya miatt (egyedüli kivétel a Chio) gyakorlatilag nincs termeltetési és felvásárlási rendszer, termelési biztonság az országban. Majd’ mindenki a szabad piacra termel, „ad hoc” kereskedik a burgonyájával. Ez pedig a spekuláció melegágya. Mára a magyarországi burgonyakereskedelem a nepperek paradicsomává vált.



A válságtünetek eredõje egy irányba hat. A hazai termelõk többsége fokozatosan kiszorul saját belsõ piacáról. Ezzel meg is érkeztünk a jelenlegi helyzethez. Talán hihetetlenül hangzik, de a 2007 õszi 80-100 Ft/kg-os termelõi árakhoz képest újra a 20 Ft/kg-os átvételi árral kell szembesülniük a termelõknek. Ez pedig egyértelmûen az olcsó (ám sok esetben kritikán aluli minõségû) import étkezési burgonyának köszönhetõ. Az elmúlt évek uniós statisztikáit elemezve kitûnik, hogy tõlünk nyugatabbra a burgonya termelõi ára nagy átlagban 30–35 Ft/kg körül alakul. Ebbõl következik, amit a tapasztalati tények is igazolnak, hogy hosszú távon az import étkezési burgonya bruttó 50 Ft/kg-os áron mindig elérhetõ lesz Magyarországon. A külföldi árviszonyoktól elrugaszkodott árakkal (például mint tavaly õsszel az aszályos idõjárás hatása miatt) csak rövid távon lehet kalkulálni. Ahogy mindenki a saját bõrén tapasztalhatta az import igen gyorsan képes letörni a magas belföldi árakat (3. ábra). Termelõinknek pedig ezekkel a tényekkel, és ezekkel az árakkal kell szembesülniük, illetve versenyezniük. A 2. táblázatban bemutatott példán láthatjuk, hogy egy jellemzõnek minõsíthetõ költségszintnél még 40 t/ha-os értékesített mennyiségnél is, ha az ár 40 Ft/kg alá süllyed, veszteséges a termelés.

Annak, aki nálunk hosszú távon burgonyatermesztésbõl akar megélni, fel van adva a lecke.

Véleményem szerint, túl a termesztéstechnika egyes elemeinek elodázhatatlan fejlesztésén (tápanyag-utánpótlás, öntözés, ágyásos mûvelés stb.) a burgonyatermesztés versenyképességének javításához alapvetõen az önköltséget kell csökkenteni. Ehhez pedig gyors fajtaváltásra van szükség. Fel kell hagyni az indokolatlanul favorizált, vírusfogékony fajták termesztésével. Az önköltség csökkentésére tartalékok azonban csak a vetõgumó árában rejlenek (3. táblázat). A mûtrágya, vagy a növényvédõ szer költségek csökkentése ugyanis veszélyeztetné a termésbiztonságot és a minõséget. A táblázat adataiból látható, hogy fémzárolt, szuperelit minõségû vetõburgonyát használva, és azt több éven át utántermesztve mekkora önköltségcsökkentés lenne elérhetõ. Mindez természetesen, csak rezisztens, szárazságtûrõ, a magyar klíma alatt is több éven át termeszthetõ (visszaültethetõ) hazai fajtákkal képzelhetõ el. A külföldi, vírusfogékony fajták erre alkalmatlanok. A bemutatott példa természetesen nem csak a saját célra visszatartott vetõgumóra értelmezhetõ. Ugyanezekkel az arányokkal kalkulálhatunk akkor is, ha a többszörösen visszaültetett vetõgumó termése fémzárolásra kerül, és mint minõsített vetõgumó kerül forgalomba. Így lehetõség lenne az áruburgonya-termelõk olcsó, hazai szaporításból származó, de mégis jó minõségû vetõanyaggal való ellátására. Ezáltal valóban nõhetne a teljes hazai burgonyaágazat versenyképessége. Ehhez azonban az kell, hogy a vetõgumó-termelõk felismerjék, és hajlandók legyenek elfogadni ezeket az érveket. Ellenkezõ esetben marad a mindennapi kiszolgáltatottság és a pillanatnyi piaci sikereken felbuzdult, fejünket a homokba dugó, csalóka elbizakodottság.

A többször említett, és véleményem szerint elodázhatatlan fajtaváltáshoz adva vannak a feltételek. Elsõsorban a keszthelyi nemesítési program rezisztens fajtáiból széles választék áll rendelkezésre. Úgy héj- és hússzínben, mint felhasználási típusban (B és C kategóriák). Külön érdemes kiemelni az idén köztermesztésbe kerülõ Balatoni rózsát és Katicát, melyek minden tekintetben megállják a helyüket a mára már korszerûtlen Cleopatra és Desirée fajtákkal való összehasonlításban. Rajtuk kívül figyelmet érdemel a sokaknál már bizonyított Rioja (Százszorszép), Hópehely, Lorett, Góliát, Luca XL, White Lady és Vénusz Gold nevû fajta. Közülük a Góliát egyértelmûen alkalmas az igen sok kórtani és minõségi problémával küzdõ Kondor leváltására, míg a Hópehely egyedi minõségével, a Lorett és a Luca XL kivételes termõképességével emelkedik ki a sorból. A szintén piros héjú, sárga húsú, nem lisztes, „B” típusú Démon fajtajelölt várhatóan jövõre kerül forgalomba. Ezeknek a fajtáknak a köztermesztésben való nagyobb arányú elterjedése minden szempontból kívánatos lenne. Termesztésükkel nõne a termés- és élelmiszerbiztonság, csökkenthetõ lenne az önköltség, javulna a versenyképesség.

Dr. Polgár Zsolt

tudományos fõmunkatárs, igazgató