A takarmányok nemkívánatos anyagai és az ellenük való védekezés lehetõségei

A takarmányok azonban nem kívánatos anyagokat is tartalmazhatnak (32/2002/EK), amelyek állat- és humán- egészségügyi kockázatot jelentenek. A takarmányok minõsége tehát befolyásolja az állati termék és az élelmiszer minõségét is. A takarmányokban elõforduló nem kívánatos anyagok közül fontosak lehetnek a környezetbõl származó szennyezõ anyagok (nehézfémek, poliklórozott bifenilek, dioxinok) vagy a takarmányokban elõforduló mikotoxinok.

Környezeti szennyezõ anyagok

A toxikus ásványi anyagok az állati eredetû élelmiszerek közül a húsban, a tejben és a tojás fehérje állományában is felhalmozódhatnak. Az ólom leginkább csak a húsban tekinthetõ problémásnak, mivel a tejelõ tehén vagy a tojótyúk szervezetébõl a felvett mennyiségnek csak kis hányada jut át a tejbe vagy a tojásba. Az EU-ban termelt tej, vagy étkezési tojások ólomtartalma élelmiszerbiztonsági szempontból nem jelent kockázatot. A higany fõképp a takarmánymész szennyezettségének következtében van jelen a takarmányokban, az állati termékekben viszont csak kis mennyiségben fordul elõ. A kadmiumot a gazdasági állatok a növényekkel, az ásványi anyag kiegészítõkkel, sõt az ivóvízzel is felvehetik, és így átjut az állati termékbe, ennek ellenére azok átlagos kadmiumtartalma alacsony, mivel beépülése kismértékû. Hazánkban a vizek gyakran tartalmaznak arzént, amely szintén kis hatékonysággal épül be az állati termékekbe. A természetes foszforvegyületeket tartalmazó ásványi anyag kiegészítõk fluorszennyezést tartalmazhatnak, amely fõképp gyermekek számára lehet toxikus az állati termékek révén. A nitrátok, nitritek és nitrozo-aminok elõfordulása az állati termékekben ritka, fõképp a tojásban fordulhat elõ. A nitrátok a takarmányokban és az ivóvízben, a nitritek fõképp az ivóvízben találhatók meg, például olyan esetben, amikor nyíltvizes itatók használata esetén nagy melegben a nem megfelelõ szellõzés hatására az istálló légterében felhalmozódó ammónia az ivóvízben nitritté alakul. A nitrozo-aminok a hallisztben lévõ dimetil-amin hatására jönnek létre nitrátok jelenlétében a takarmányok tárolása során és a tojásban lehetnek jelen.

A szerves szennyezõ vegyületek közül a poliklórozott bifenilek (PCB) és a dioxin- szennyezés jelent problémát. Takarmányokban maximális értékük (PCB-k és dioxinok együttesen) nem haladhatja meg az 1,5 ng/kg értéket (13/2006/EC). Az állati eredetû élelmiszerek közül a ba-romfitermékek dioxintartalma jelenthet élelmiszerbiztonsági kockázatot, annak ellenére, hogy annak mértéke általában alatta maradt a kritikusnak tekintett 3 ng/g élelmiszerbiztonsági határértéknek. A dioxin forrása lehet az alomanyag talajszennyezése, ha a baromfitelep környékén szemétégetõmû található, amelynek füstgázaiban jelenhetnek meg dioxinok, továbbá az alomanyagként alkalmazott agyagásványok is tartalmazhatnak PCB-ket és dioxinokat. A dioxidok kiürülése a szervezetbõl lassú folyamat, tehát a szennyezett alomanyag vagy takarmány eltávolítását követõen még 30–56 napon át kimutathatók úgy a baromfihúsban, mint a tojásban. A polibrómozott vegyületek használata az EU-ban tiltott, mert jelenlétük súlyos kockázatokat jelent az állatok és az állati termékeket fogyasztók számára egyaránt. Az ásványolaj eredetû szénhidrogének a zsír és olaj kiegészítõkben fordulhatnak elõ a présekbõl származó fáradt olaj útján. A takarmányok ásványi olaj eredetû szénhidrogén-tartalma ritkán haladja meg az 1000 mg/kg értéket, amelynek hatására a baromfitermékek zsírtartalmában 30–80 mg/kg mutatható ki.



Mikotoxinok

A takarmányok közül a gabonamagvak mikotoxin-szennyezettsége függ a fajtától, az idõjárástól, az alkalmazott agro- és növényvédelmi technológiától. A hazai termesztésû gabonamagvak 20–30%-ban szennyezettek valamely mikotoxinnal. A tömegtakarmányokkal kapcsolatban azonban csak megközelítõ adatokkal rendelkezünk. A penészek mikotoxin termelését számos tényezõ befolyásolja, így például a növényeket érõ idõjárási, vagy vízellátottsággal összefüggõ stresszhatások, a fokozott rovarkártétel, vagy a nagy nedvességtartalommal történõ késõi betakarítás. A tárolás során a kis nedvességigényû penészgombák szaporodása és toxintermelése lehet jelentõs, amelyet a termény átszellõztetésének hiánya súlyosbíthat. A takarmányok mikotoxin-tartalmára vonatkozóan az aflatoxin kivételével (100/2003/EK) az EU csak ajánlást tett közzé (576/2006/EK).



Mikotoxinok a takarmányokban

A mikotoxinok a takarmányokban úgy a termõterületen, mint a tárolás során is termelõdhetnek (táblázat). A raktári penészek mikotoxinjai közül az aflatoxinok jelentik világszerte a legsúlyosabb állat- és humán-egészségügyi problémát. Az aflatoxinokat termelõ penészek hazánkban ritkák, mivel szaporodásukhoz magas hõmérsékletet és nagy páratartalmat igényelnek, ennek ellenére importtakarmányokkal (szójadara, gyapotmagdara) bekerülhet. Az ochratoxinokat termelõ penészek viszont hazánkban is elõfordulnak, amely a baromfi és sertés számára toxikus, élelmiszerbiztonsági kockázata viszont kisebb. A takarmányokban ritkán fordul elõ, mérsékelt állategészségügyi, de jelentõs élelmiszerbiztonsági kockázatot jelent a patulin.

A szántóföldi penészek közül hazai takarmányozásban gyakoriak a Fusarium toxinok, amelyek közül fontosak a zearalenon, a T-2 toxin valamint a deoxinivalenol (DON). A fusarium fajok már a szántóföldön fertõzik a gabonát, az általuk termelt mikotoxinokkal szennyezett takarmány fogyasztása minden gazdasági állatfajnál termeléskiesést, sõt toxikózist is okozhat.

A tömegtakarmányokban – szénák, szalmák, szilázsok és szenázsok – a patulin és a roque-fortin fordulhat elõ. Az erjesztéses tartósítás során a talajjal való szennyezõdés és a nem megfelelõ technológia segítheti a penészgombákkal való fertõzõdést és a mikotoxin termelést.



A mikotoxinok hatásainak felmérése

A mikotoxinok hatásai az egyes gazdasági állatfajok esetében eltérõek, mivel függ az állatfaj emésztõrendszerének felépítésétõl és emésztés-élettani sajátosságaitól. A kérõdzõ állatok viszonylag védettek a mikotoxinok hatásaival szemben, mivel a bendõben zajló fermentáció során azok nagy része toxikus hatását elveszti. A tömegtakarmányok nagy penészfertõzött-sége esetén azonban a mikotoxinokat a bendõ mikroorganizmusai már csak részben képesek átalakítani. Növeli a felszívódó mikotoxinok mennyiségét a bendõ kémhatásának huzamosabb ideig savas irányban való eltolódása is, amely befolyásolja a bendõ mikroorganizmusok számát és faji összetételét. Az abrakfogyasztó állatfajok kevésbé védettek, mivel a takarmányok mikotoxin tartalma nagyrészt érintetlen formában felszívódik.

Az egyes mikotoxinok által elõidézett tünetek nem jelentkeznek egyértelmûen és azonos súlyossággal még azonos szennyezettség esetében sem. Emiatt a nem pontosan ismert okból bekövetkezõ termeléscsökkenés, vagy nem pontosan meghatározható oktanú tünetek esetében is felmerül a mikotoxin terhelés gyanúja. Az egyes mikotoxinok kombinációi által elõidézett tünetek még nehezebben felismerhetõk és azonosíthatók.

A felszívódott mikotoxinok károsítják az állatok létfontosságú – és a termelés szempontjából jelentõs – szerveit, így a májat, a vesét, az izomszövetet vagy akár az idegrendszert is, bár a vágóhídi minõsítés során általában nem lehet erre utaló egyértelmû elváltozásokat kimutatni.



A mikotoxin szennyezettség csökkentésének lehetõségei

A mikotoxinok hatásai ellen a megfelelõ agrotechnika alkalmazása javasolható. Tömegtakarmányoknál fontos emellett a széna-, szilázs- és szenázskészítés technológiai rendjének betartása. Kritikus tényezõk lehetnek a gyors szárítás, a földdel való szennyezõdés csökkentése. A szénakészítés során a csapadékvízzel, szilázsok és szenázsok esetében, pedig kitárolás során a levegõvel való érintkezés csökkentése fontos. További lehetõség mikotoxinokat nem tartalmazó takarmányok etetése, amelynek megvalósítására azonban gazdaságossági, másrészt mintavételi és a mikotoxinok kimutatására alkalmas módszerek miatt nem minden esetben van lehetõség. Korábban bevett módszer volt a takarmányok „higítása” alacsony penészszámú, illetve alacsony mikotoxin-tartalmú takarmányokkal, ezt a módszert azonban az EU rendelkezései tiltják. Sikeres próbálkozások történtek a takarmányokban lévõ mikotoxinok felszívódásának csökkentésére toxinkötõ takarmány adalékanyagokkal, az eltérõ kémiai tulajdonságokkal rendelkezõ mikotoxinok mindegyikének megkötésére egyaránt alkalmas „csodaszer” azonban nem létezik. Újabban olyan enzimek, illetve olyan enzimeket termelõ baktériumok alkalmazását is javasolják, amelyek a mikotoxinokat a bélcsatornában lebontják, azonban ezek szintén csak egyes mikotoxinok esetében hatékonyak. A megfelelõ táplálóanyag-ellátottsággal rendelkezõ állatok szervezete hatékonyabban metabolizálja a mikotoxinokat, így annak akkumulációja is kisebb mértékû. A táplálóanyagok közül különösen azok lényegesek, amelyeknek szerepe van a máj méregtelenítõ kapacitásának növelésében. Így például nõ a vitaminszükséglet, ez ugyanis a máj méregtelenítõ kapacitásának növelése mellett kihat az állatok immun válaszkészségre is, amely egyes mikotoxinok (T-2 toxin, DON) hatására csökken. Ebbõl a szempontból fontos az A-vitamin, a riboflavin, a pantoténsav és a piridoxin, valamint a mikotoxinok lipidperoxidációs folyamatokat aktiváló hatásai ellen ható antioxidáns vitami-nok, a C- és az E-vitamin. Az E-vitamin antioxidáns hatású dózisa (≥100 mg/kg tak.) azonban nagyobb, mint az általánosan alkalmazott mennyiség, míg a C-vitamin esetében a dózissal (100–500 mg/kg tak.) kapcsolatban megoszlanak a vélemények.

Mikotoxinok élelmiszer- biztonsági kockázata

A mikotoxinok, mint élelmiszerbiztonsági kockázati tényezõk lényegesek, bár a jelenleg érvényben lévõ szabályozás konkrét határértékeket nem határoz meg az egyes mikotoxinokra vonatkozóan a legtöbb állati eredetû élelmiszerre vonatkozóan. A mikotoxinokat tartalmazó élelmiszerek folyamatos fogyasztása esetén azonban azok már kockázatot jelentenek. A mikotoxinok sem az élelmiszeripari technológiai, sem a konyhai feldolgozási mûveletek során nem bomlanak el, így a tejben, húsban vagy tojásban jelenlévõ mikotoxin mennyiség gyakorlatilag érintetlen formában és mennyiségben jut a fogyasztóhoz.

A mikotoxinok akkumulációja a belsõ szervekben (máj, vese) a legjelentõsebb, míg a tejben, húsban, vagy tojásban mérsékeltebb. A tejben gyakorlatilag minden mikotoxin megjelenik, de az aflatoxin kivételével általában már nem aktív formában. A vesében és a húsban fõképp az ochratoxin mutatható ki, a T-2 toxin és a DON a májban ugyan akkumulálódhat, de húsban csak kis mennyiségben, vagy egyáltalán nem mutatható ki. A tojásban még azokban az esetekben is csak minimális mennyiségû mikotoxin mutatható ki, amikor a tojótyúkok takarmánya jelentõs mennyiséget tartalmaz, mivel nagy része metabolizálódik. A T-2 toxin például átjut ugyan a tojásba, de a takarmányban lévõ mennyiségnek csak 1:1600 része mutatható ki a tojásból. A takarmányokból a tojásba átjutó aflatoxin mennyiség szintén kicsi, ténylegesen csak 1:5000.

Dr. Mézes Miklós

Szent István Egyetem

Takarmányozástani Tanszék