Nem kémiai védekezési lehetõségek a napraforgó kórokozóival szemben

A növény eredményes termesztésének egyik kulcsa a kórtani problémák megoldása. A patogén szervezetek közül elsõsorban a mikroszkópikus gombák fertõzésével kell számolni. Az ellenük való védekezésben a kémiai kezelések – csávázás, állománypermetezés, deszikkálás – mellett, a napraforgó bonyolult és komplex növénykórtani problémái miatt kiemelkedõ szerep jut a helyes terület- és fajtaválasztásnak, az agrotechnikai elemek és a biológai védekezési lehetõségek – Trichoderma sp. és Coniothyrium sp. hatóanyagú készítmények – alkalmazásának.

 

Hazánkban az olajos magvú növények közül a napraforgót termesztik legnagyobb területen. Vetésterülete elérte, sõt egyes években meghaladta az 500000 ha-t, így a búza és a kukorica után a harmadik helyen áll.

A kórokozók elleni védekezés meghatározó jelentõségû a sikeres napraforgó termesztés szempontjából. Ennek nélkülözhetetlen eleme a kémiai védekezés, mely csávázás és általában kétszeri állománykezelés formájában valósul meg. A kémiai kezelésekhez tartozik a deszikkálás, amely fertõzött állományokban a kórokozók által okozott veszteségek csökkentését is szolgálja. A kemikáliák használata önmagában nem biztosít kielégítõ megoldást. Az agrotechnikai, genetikai és biológiai védekezés elemeinek, lehetõségeinek ismerete és alkalmazása az eredményes napraforgó termesztés alapvetõ feltétele.

A napraforgó termesztésében a vírusos és baktériumos fertõzések nem játszanak jelentõs szerepet. A gombák által okozott betegségek évjárattól függõen eltérõ mértékû, de szinte minden évben nagy termésveszteséget okoznak. A rozsda (Puccinia helianthi), a lisztharmat (Erysiphe cichoracearum) és a szeptóriás levélfoltosság (Septoria helianthi) a napraforgó kevésbé jelentõs betegségei közé tartoznak. Ellenük a vetésforgó helyes kialakításával, a növénymaradványok leszántásával és rezisztens hibridek termesztésével eredményesen védekezhetünk. A napraforgó fontosabb betegségei a következõk:



Peronoszpóra (Plasmopara halstedii)

Az elsõdlegesen fertõzött növények gyakran már szikleveles korban elpusztulnak. A növények törpülnek, a szár ízközei lerövidülnek, ezért a levelek sûrûn állnak. A levél színén nagy, sárgás-zöld foltok vannak, melyek fonákán sûrû fehér penészbevonat képzõdik. A tányér felfelé áll, nem hoz termést. A növények fiatalon elpusztulnak. A másodlagos fertõzések következtében a leveleken sárgás foltok képzõdnek, a fonáki részen penészgyeppel. A kórokozó az erek mentén szétterjedhet a növényben (1. ábra). Ilyenkor a megbetegedett rész felett az elsõdleges fertõzéshez hasonló tünetek alakulnak ki.

A gomba fennmaradását a fertõzött növényi részekben képzõdõ vastag falú ivaros spórák, az oospórák biztosítják, melyek a talajban évekig megõrzik fertõzõképességüket. Az áttelelés történhet micéliumokkal is, melyek a kaszat héja alatt maradnak fenn. A spórák csírázásához és a fertõzés kialakulásához 15–20°C hõmérséklet és a talajban cseppfolyós víz jelenléte szükséges.

Fehérpenészes szár- és tányérrothadás (Sclerotinia sclerotiorum)

A betegség jelenleg hazánkban a napraforgó termesztés legjelentõsebb növénykórtani problémáját okozza. A termésveszteség általában 10–30%, de járványos években elérheti a 100%-ot. A fertõzött kaszatból, vagy a talajból induló fertõzés eredményeképpen a csíranövény elpusztul. A bimbók megjelenésekor a száralapon világosbarna foltok alakulnak ki, melyeken a környezõ talajra is kiterjedõ fehér penészbevonat jelenik meg. A száron szintén világosbarna, ovális, koncentrikus mintázottságú foltok láthatók. A növény lankad, hervad, kidõl. A szár szövetei tönkremennek. A bélszövet helyén fehér micéliumszövedék, majd benne nagyméretû szkleróciumok képzõdnek. A tányér fonáki részén nagy, vizenyõs foltokon pusztul a növény szövete, csak a rostok maradnak vissza. Közöttük számos szabálytalan alakú, nagyméretû szkleróciummal. A tányér színén a gomba a kaszatok között fejleszti micéliumát, mely szkleróciummá tömörülve a kaszatok által meghatározott formájú, szabályos rácsot alkot. A tányér szétesik, a teljes termés veszendõbe mehet.

A gomba szkleróciumokkal a talajban, vagy a kaszatok közé kerülve, valamint micéliummal a kaszat héja alatt telel. A szkleróciumok több évig megõrzik életképességüket. A gombának több száz gazdanövénye van (szója, bab, mustár, repce, mézontófû stb.).

A fertõzéshez a 20°C körüli hõmérséklet, a csapadékos idõjárás, a sûrû állomány, a vontatott kelés és a túlzott nitrogén mûtrágyázás kedvezõ.



Szürkepenészes rothadás (Botryris cinerea)

A növény minden föld feletti része megbetegedhet. A fertõzött részeken világosbarna vizenyõs, rothadó foltok képzõdnek. Ezeken jelenik meg a dús, szürke penészbevonat, melyen hatalmas tömegben képzõdnek az egysejtû konídiumok. A fertõzött tányér leszakad a szárról.

A gomba apró szkleróciumai a kaszatok között vagy a talajban évekig életképesek maradnak. A kórokozó a kaszat héja alatt micélium formájában szintén áttelelhet, ami csíranövény pusztulást okozhat. A betegség járványos fellépését a csapadékos, enyhe idõjárás, a sûrû, gyomos növényállomány, a növény sérülései segítik.



Alternáriás levél- és szárfoltosság (Alternaria helianthi, A. helianthinficiens)

A levélen szabálytalan, nagy kiterjedésû, növekvõ, egyöntetû sötétbarna foltok képzõdnek, a levél leszáradhat. Az A. helianthi foltjai a száron orsó alakúak, rajtuk fekete bársonyos penészbevonat alakul ki. Az A. helianthinficiens foltjai kerekek. A szár belsejében az elõbbi gomba szürkés-zöld, míg utóbbi lilás elszínezõdést okoz. A fertõzés kiterjed a tányér fonáki részére és a kaszatokra is.

A gomba a kaszatokban, illetve a fertõzött növénymaradványokban telel. A betegség az idõsebb növényeken, meleg, párás nyári idõben jelenik meg.



Hamuszürke szártõkorhadás (Macrophomina phaseolina)

A beteg növények a virágzást követõ idõszakban lankadnak, majd elhervadnak. A szár alsó része szürke, a bõrszövet leválik. A szár belsejében nagy tömegben képzõdnek a gomba mákszem méretû mikroszkleróciumai.

A kórokozó polifág. Áttelelése elsõsorban fertõzött növényi maradványokban történik. Fertõzött vetõmaggal is terjed. A meleg, aszályos nyár kedvezõ a fertõzéshez.

A gomba sokgazdás, fertõzi többek között a kukoricát, szóját, babot, ezért a vetésforgó megtervezése különös körültekintést igényel.



A napraforgó diaportés betegsége (Diaporthe helianthi)

A sötétbarna, csónak alakú foltok a szár és a levélnyél találkozásánál, a szár alsó részétõl kiindulva alakulnak ki. Növekedve körülölelik a szárat. A szár bélszövete sárgás színû, üreges. A korán fertõzõdött növények elpusztulnak. A vegetációs idõszak második felében kialakuló fertõzések jelentõs termésveszteséget nem okoznak. A levélen általában az erek által határolt nagy, barna foltok képzõdnek. A tányérokon kialakuló foltok szabálytalanok, barnák.

A gomba a fertõzött szárrészeken ivaros termõtestével, peritéciumával telel át. A betegség kialakulásához a csapadékos, mérsékelten meleg idõjárás kedvezõ.



Fekete szárfoltosság – Phoma macdonaldii

A betegség az utóbbi években terjedt el nagyobb mértékben. A szár alsó harmadában, a szár és a levélnyél találkozásánál fekete elliptikus foltok látszanak. A folt alatt a szár belsõ szövetei barnulnak, feketednek.

A gomba a szárfoltokon képzõdõ piknídiumaival telel át. A fertõzéshez meleg, csapadékos idõjárás szükséges.



Napraforgó szádor (Orobanche cernua), bókoló szádor (O. cumana), dohányfojtó szádor (O. ramosa)

A virágos élõsködõk a gyökerekbõl táplálkozva elvonják a tápanyagok és a víz egy részét. Egy növényen akár 30–40 parazita is fejlõdhet. A napraforgó sínylõdik, az egészségesnél alacsonyabb, alig hoz termést. A szádor fajok az Alföld egyes vidékein jelentõs károkat okoznak. Rezisztens fajták állnak a termelõk rendelkezésére, de az újonnan megjelenõ rasszok a rezisztenciát áttörhetik. A biológiai védekezés lehetséges módja a szádor aknázólégy, vagy a szádorokat fertõzõ fusarium fajok kijuttatása.

A napraforgó kórokozóival szembeni védekezés a kémiai kezeléseket kiegészítõ feladatai a terület kiválasztásával kezdõdnek. Kerüljük a mély fekvésû, belvizes talajokat. Az elõvetemény olyan növény legyen, mely nem gazdája a napraforgó kórokozóinak. Ilyenek például a kalászos gabonák, a kukorica, a borsó. A vetésszerkezet kialakítását úgy végezzük, hogy a polifág gombák gazdanövényei ne kerüljenek idõben közel egymáshoz. A talajban fertõzõképességüket hosszú évekig megõrzõ kórokozók támadásának elkerülése szükségessé teszi az 5–6 éves vetésforgó betartását. Az agrotechnikai védekezés fontos eleme a fertõzött növénymaradványok mély aláforgatása, a megfelelõ tõszám és a gyommentes állomány kialakítása.

A fajta kiválasztásánál az agronómiai szempontokon kívül figyelembe kell venni a kórokozókkal szembeni ellenállóságot is. Ehhez nyújt biológiai hátteret az a több, mint száz hazai és 1000-et meghaladó számú EU-ban minõsített hibrid, mely nem csak termõképességével, hanem a kórokozókkal szembeni rezisztenciájával, vagy toleranciájával is hozzájárul a magas hozamok eléréséhez.

A talajvizsgálatra és a szaktanácsadásra alapozott tápanyag- utánpótlás csökkenti a kórokozókkal szembeni fogékonyságot. A túlzott N-adagok fokozzák a betegségek kialakulásának valószínûségét.

Fertõzött állományokban a korai betakarítással csökkenthetõ a veszteség.

Világszerte, így hazánkban is hosszú idõ óta folynak olyan kutatások, melyek a biológiai védekezés lehetõségeit hivatottak megteremteni. Ennek eredményeképpen ma már két olyan készítményt is használhatunk, melyek a talajéletre és a növény fejlõdésére gyakorolt kedvezõ hatásuk mellett kiváló védelmet nyújtanak egyes kórokozókkal szemben (2. ábra). „Hatóanyaguk” a Trichoderma asperellum, illetve a Coniothyrium minitans nevû hiperparazita gomba. Vetés elõtt a talajra permetezve és bedolgozva a talajban élõ patogén gombák micéliumát és kitartóképleteit parazitálják (3. ábra). Különös jelentõségük, hogy nem csak az aktuálisan betegséget okozó gombákat pusztítják, hanem a talajban elfekvõ szkleróciumokat is. Ezzel a talaj fertõzõanyag-tartalmát, a késõbb potenciálisan kialakuló megbetegedések veszélyét is csökkentik.

Dr. Németh Lajos