Apróvadas vadföldek a gyakorlatban

Ha számításba vesszük a védett területek idetartozó részeit is, akkor azt láthatjuk, hogy az ország területének mintegy 2/3-át mezei élõhelyek alkotják. Ezeken az élõhelyeken jellemzõek az apróvad fajok.

Magyarországon az apróvad vadászatára mindig is volt, és várhatóan a jövõben is lesz igény. Ahhoz, hogy ezeket a vadpopulációkat megfelelõen, és hosszú távon hasznosítani tudjuk, gazdálkodnunk kell velük, tehát nemcsak vadászni kell, hanem meg is kell õrizni azokat. Az utóbbi fél évszázadban az apróvad populációk létszáma aggasztó ütemben csökken. Sok kutató vizsgálta, hogy mi okozza a populációk létszámának apadását, mivel hosszú távon ez a vadászati hasznosítást is veszélyezteti. Egybehangzóan arra jutottak, hogy a populációk leromlásáért az élõhelyek változása a felelõs. Amennyiben gondoskodni szeretnénk az apróvad-populációkról, és „bölcsen” szeretnénk hasznosítani azt, akkor gazdálkodásunk elengedhetetlen része kell hogy legyen az élõhelyek fejlesztése, vadföldek létesítése.



A különbözõ élõhelyfejlesztési technikák és a vadföldek gyakorlati alkalmazásával kapcsolatban különbözõ kérdések vetõdhetnek föl, amelyeket mindenképpen tisztázni kell az eredményesebb gazdálkodás érdekében. A következõkben a legalapvetõbb kérdéseket tekintjük át.



Mi a vadföldgazdálkodás célja?

Mivel az apróvad-gazdálkodással kapcsolatos tevékenységek gazdasági társaságokat is érintenek, mindenképpen foglalkozni kell a vadgazdálkodás ökonómiai vetületével is. Nevezetesen az élõhely fejlesztését a növénytermesztõ üzem területén végezzük el, és a vadgazdálkodó számára jelentkezik a megnövekedett állományok hasznosításából az elõny. Ha a két szereplõt együtt kezeljük (vagy ideális esetben azonos is lehet a kettõ), akkor abban az esetben éri meg vadföldet telepíteni, ha a vadföld telepítésének köszönhetõen megnövekedett apróvad állományból származó haszon nagyobb, mint az ugyanazon a területen a vadföld helyett termesztett növényi kultúrából nyerhetõ haszon. Ha csak a növénytermesztõ üzem szemszögébõl vizsgáljuk, akkor azt lehet mondani, hogy akkor éri meg neki inkább vadföldet létesíteni, ha a vadásztársaság, amely megrendeli tõle a vadföldet például szolgáltatásként, többet fizet ezért, mint amennyi haszonra az adott helyre telepített egyéb növénykultúra lehetõséget adna. Mivel az õszi búza az egyik legfontosabb növényünk, és Magyarországon minden évben nagy területen termesztjük, álljon itt példaként az ebbõl a kultúrából, különbözõ feltételek mellett nyerhetõ haszon mértéke (1. táblázat).

Tehát ha a vadgazdálkodó az adott összegnél többet hajlandó kifizetni hektáronként, akkor a növénytermesztõnek érdemes vadföldet létesíteni.

Ha a vadgazdálkodó szemszögébõl vizsgáljuk, akkor azt kell megnézni, hogy hogyan viszonyul egy komplett vadászat ára ahhoz az összeghez, amit a növénytermesztõ elkér annyi vadföldért, amelynek segítségével növelhetõ a vadpopulációk létszáma annyival, hogy még egy komplett vadászatot lehessen tartani. Tehát például, ha a társaság területén nincs annyi mezei nyúl, hogy lehessen egy jól kivitelezett nyúlvadászatot tartani, akkor lehetõsége van rá, hogy egy másik (jó nyulas) társasághoz befizessen egy vadászatra, és ennek kialakult piaci ára van. Amennyiben élõhelyet fejlesztenek, a nyúlpopuláció megemelhetõ annyival, hogy otthon tarthassanak vadászatot, és amennyiben az ehhez szükséges vadföldekért a növénytermesztõ kevesebbet kér el, mint a vásárolt vadászat ára, akkor a vadásztársaságnak is megéri. És itt mindenképpen figyelembe kell venni, hogy az eddigi évek során az FVM mindig írt ki pályázatot élõhelyfejlesztésre, ahol 50, vagy akár 100%-os támogatást lehetett kapni erre a tevékenységre.

Mivel minden növénytermesztõ üzem többé vagy kevésbé heterogén termõhelyû, tulajdonképpen mindenhol található olyan rész, amelyik elég alacsony jövedelmet hoz ahhoz, hogy érdemesebb legyen vadföldként hasznosítani. Ez át is vezet a következõ kérdéshez.

Melyek a vadföld kialakításának térbeli feltételei?

Az élõhelyfejlesztések és a vadföldek helyének meghatározása fontos kérdés. Mint láttuk, általában található olyan rész, amelyiknek elég alacsony a jövedelme ahhoz, hogy érdemes legyen vadfölddé alakítani, ugyanis azokon a területeken, amelyikek szántóföldi növénytermesztés szempontjából kedvezõtlenebbek, vadföldnek kiválóan alkalmasak lehetnek. A vadföldek ugyanis nem érzékenyek olyan faktorokra, amelyikek a szántóföldi növénytermesztés szempontjából kedvezõtlennek minõsülnek, mert nem cél például kiemelkedõ termésátlagokat elérni, hanem csak a vad számára megfelelõ táplálékot és búvóhelyet nyújtó vegetáció kialakítása. A vadföld táblák alakját, méretét, és egymáshoz viszonyított helyzetét mindenképpen a vad igényei szerint kell kialakítani. Általános elvként megfogalmazható, hogy a sok kicsi vadföld elõnyösebb, mint az egy nagy (Heltai M., 2001).

Azonban ennek a sok kicsinek olyan messze szabad csak esniük egymástól, hogy az adott vadfaj mozgáskörzetébe mindenképpen beleessen valamelyik. Az apróvad a nagy tábláknak is csak a szélsõ, maximum 30, de inkább 15 méterét használja, tehát egy nagy „vadföld táblának” is csak egy részét használná. Sokkal nagyobb a szerepe a vonalas struktúráknak, mint az árokpart, táblaszegély, fasor, földút, és természetesen a keskeny formában mûvelt vadföldsáv (ábra). Ezeknek a vonalas struktúráknak olyan messze szabad csak esniük egymástól, hogy a vadnak mindenképpen beleessen a területébe legalább egy, tehát mondjuk a fõként 500–1000 méter sugarú körben mozgó mezei nyúl részére az egymástól 1–1,5 km-re elhelyezett vadföld sávok már kedvezõek.

Természetesen fölmerül kérdésként, hogy az elhelyezésén kívül mi másban tér el a vadföld egy átlagos növénytermesztésre használt táblától. Tehát a következõ két kérdés a hogyan?, és a mit?, amelyek megválaszolása fontos a megfelelõ gazdálkodás szempontjából.



A vadföld kialakításának módja

Erre a kérdésre a cél szem elõtt tartásával könnyû helyes választ adni, ugyanis nem célunk a kiemelkedõ hozam, így megelégedhetünk a legextenzívebb technológiákkal is. A vetõmag tekintetében egyáltalán nem fontosak az olyan szempontok, mint a magas biológiai érték, vagy a kiegyenlítettség, mert még rossz minõségû vetõmagból is lesz valamilyen növényállomány. A talaj elõkészítésénél csak arra kell ügyelni, hogy a mag kicsírázzon, és állomány fejlõdjön belõle, de ennek az állománynak a minõsége már sokadrendû kérdés. A tápanyagellátásnál azt láthatjuk, hogy a tábláról minimális mennyiségû tápanyagot viszünk le, ezért nem csökkentjük a tábla tápanyagkészleteit, így a tápanyagellátás minimális szintre szorítható. Megjegyzendõ, hogy az állandó borítás a kimosódási és eróziós károktól véd, valamint az alkalmazott növények között sok a pillangós, amelyek növelik a talaj N-készleteit. A vetésnél szintén a legolcsóbb, legegyszerûbb módokat lehet választani, a vadföldek esetében létjogosultsága lehet a szórva vetésnek, és az azt követõ sekély bemunkálásnak. A növény ápolásánál ügyelni kell arra, hogy a hagyományos szemlélet szerint káros szervezetek fönntartása is célunk, mert például a levélkárosító ízeltlábúak a szárnyasvad kedvelt táplálékai, valamint a gyomok a mezei nyúl számára fontosak. Ezért a hagyományos növénytermesztés keretei között nekünk konkurens, és ezért üldözött szervezetek ebben az esetben egyáltalán nem károsak, így a növényvédõ szerek alkalmazása ezeken a területeken más szemléletet igényel. A betakarítás során az a furcsaság áll elõ, hogy ugyan növénytermesztési beavatkozásokat alkalmazunk, de a „termés” nem növényi, hanem maga a vad, így a betakarítás a vadászat. A növényi részeket pedig visszaadhatjuk a talajnak. Mint látható, a vadföld mûvelésénél mindig a legegyszerûbb, legolcsóbb, kifejezetten extenzív módszereket alkalmazhatjuk, így költségvonzata minimális. Az ezekhez a módszerekhez kapcsoló növényfajok és fajták megválasztása is sarkalatos pont.



Mely növényfajok termesztése indokolt?

Annak megválasztásához, hogy mit termesszünk, két szempontot kell figyelembe venni. Elõször is azokat a tényezõket, amelyek befolyásolják, hogy egyáltalán milyen növények termeszthetõek az adott gazdaságban, tehát a termõhelyet és a rendelkezésre álló eszközöket mindenképpen szem elõtt kell tartani. Nem célszerû mondjuk egy száraz vidéken nagy vízigényû fajt választani, és olyat sem, amelyiknek például az elvetéséhez nem áll rendelkezésre megfelelõ vetõgép. A másik szempont a vad igénye. Az elsõ körben „versenyben maradt” fajok közül azt kell választani, amelyik legjobban kielégíti a vad igényeit. Mivel itt a célunk kettõs, vagyis a vad részére megfelelõ táplálékot, és megfelelõ búvóhelyet szeretnénk kialakítani, általában nem egy növényfajt használunk, hanem keverékeket. Ezek a keverékek tartalmaznak jó étrendi hatású (fehérje a pillangósokból, energia a gabonákból), valamint nagyra növõ (kukorica, napraforgó, rozs) fajokat (Kölûs G. 1986). Ügyelni kell, hogy a keverék összetevõi könnyen kezelhetõek legyenek együtt. Nem érdemes túl sok fajt keverni egybe, mert az bonyolítja a kezelésüket, és érdemes „közönséges” fajokat választani, mert ezeknek könnyen és olcsón beszerezhetõ a vetõmagja. Nem adható egységes recept arra nézve, hogy mit kell a keverékbe tenni, ezt minden területen külön-külön ki kell alakítani, ki kell próbálni sokféle lehetõséget, és azt alkalmazni, amelyik a legjobban beválik. Az eddigi tapasztalatok viszont, mint kiinduló pont alkalmazhatóak, tehát érdemes a próbálkozásokat a részletesen leírt technológiájú keverék takarmányokkal, csalamádékkal, lédús takarmányokkal kezdeni.

Végére maradt a talán leglényegesebb kérdés, ami fölmerülhet a vadföld-gazdálkodás kapcsán.



A vadföld-gazdálkodás várható eredménye

Ha az eddigi szempontoknak megfelelõen alakítottuk az élõhely-fejlesztésünket, akkor mindenképpen pozitív eredményre jutunk minden szereplõ tekintetében. A növénytermesztõnek a legfõbb eredmény, hogy olyan területeken, ahol alacsony, vagy semmilyen jövedelem nem realizálódott eddig, ott is nagyobb érték elõállítására nyílik lehetõség. Ez a legfontosabb cél, így a növénytermesztõ üzem összes jövedelme növekszik. De más kedvezõ hatásokra is lehet számítani, mint például arra, hogy a vadföldek „kihúzzák” a vadat a növényi kultúrákból, így csökkentik az esetleges vadkárt.

A vadgazdálkodónál észlelhetõ eredmény még inkább szembetûnõ: ez maga a megnövekedett vadászati lehetõség. Ennek a mértéke az adott élõhelytõl függ, csak nagyságrendileg adható meg általánosságban. Ehhez az élõhely-fejlesztési kutatások közül érdemes két példát megvizsgálni, a Magyar Fogolyvédelmi Programot és a MOSON-Projektet, melyekrõl részletesebb információkat az ebben a témában alapmûnek számító, Faragó Sándor: Élõhelyfejlesztés az apróvad-gazdálkodásban címû kézikönyvében találhatunk. Az elsõben egyéves struktúrában, a másodikban több éves, egymásra épülõ rendszerben vizsgálták a vadföldek hatását. Mindkét kísérletben a különbözõ növényi kultúrák találkozására, a szegélyekre helyezték a fõ hangsúlyt. A 2. táblázatban látható arányokban növekedett az egyes vadfajok állománya.

Látható, hogy mindkét esetben jelentõs növekedést tapasztaltak az egyes állományokban. Ezek alapján megállapítható, hogy a helyes vadföldgazdálkodással és élõhelyfejlesztéssel sikeresen és nagymértékben emelhetjük a vadállományok létszámát, és a vadgazdának ez a célja. Így az állományt egy magasabb színvonalon hasznosíthatja annak jó állapotát megõrizve.

Ezenkívül nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az adott élõhelyen nem csak vadpopulációk, hanem egyéb állatok is élnek. Ezeknek az életkörülményei is javulnak az élõhelyfejlesztés hatására, sokszínûbbé válik a környezet. Ez végsõ soron az egész társadalom számára pozitív eredmény. Természetesen más kérdések is fölmerülnek a témával kapcsolatban, de talán ezek a gyakorlat számára a legalapvetõbbek. Ezekbõl is látszik viszont, hogy helyesen megválasztott helyen, módon, fajtákkal stb., tehát a teljes technológia pontos kidolgozásával és betartásával a szántóföldi növénytermesztés is gazdagodhat, és a vadásztársaság is jól jár.

 

Tarnawa Ákos