A mezõgazdasági vízgazdálkodás lehetséges válaszai a valószínûsíthetõ klímaváltozásra

Az 1970-es évektõl a fenntartható fejlõdés (Sustainable Development) eszmerendszerének hatására lassan rá kell jönni, hogy a jövõ nemzedékek érdekében takarékosságra, a környezet állapotának megõrzésére, javítására kényszerülünk. Ezt a felismerést erõsítik a Földünk klímaváltozására utaló mérési eredmények is. Mára már a klímakutatások (a Világot behálózó mérõállomások 22 paraméterének elemzése alapján) 90%-os biztonsággal állítják, hogy a globális felmelegedés elkezdõdött. A kiváltó okok között elõkelõ helyen szerepel az „üvegházhatást” fokozó antropogén tevékenység.

A tudományos prognózisok alátámasztására Földünk bõségesen és folyamatosan küldi vészjelzéseit: egyre gyakoribbá váló idõjárási katasztrófák, terjeszkedõ sivatagok, fogyó és romló édesvíz készlet, tengerszint emelkedés stb. Ezek a nemkívánatos folyamatok hazánkat sem kímélik. A minket érintõ kutatási eredmények, elõrejelzések, amelyeket a 2006-ban zárult VAHAVA program foglalt össze a következõkben vázolhatók:

• a Kárpát medence éghajlata a XXI. század utolsó harmadára melegebb és szárazabb lesz;

• az idõjárási szélsõségek, különösen a tenyészidõben az eddigieknél is gyakoribbá válnak;

• tovább csökken az évi csapadékmennyiség, különösen a tenyészidõszak válik szárazzá (április 1.–szeptember 30.);

• a kevesebb esõt, ritkábban és nagy intenzitással kapjuk, ami tovább rontja hasznosulását;

• a magasabb hõmérséklet kevesebb csapadékkal párosulva fokozza az aszály gyakoriságát (grafikon);

• a negatív hatások a termelés minden ágazatában, de legfõképpen a mezõgazdaságban éreztetik hatásukat;

• az idõjárási szélsõségek a társadalom minden rétegét, tevékenységét próbára teszik, veszélyeztetik;

• a természetes ökoszisztéma módosulása várható, invazív fajok jelennek meg.



A kedvezõtlen hatások mérséklésére, alkalmazkodásra, az esetleges pozitív változások kihasználására klímastratégián alapuló politikára van szükség.

A vázolt témáról, az agráriumot érintõen már eddig is többször írtunk az Agronaplóban. Most a mezõgazdasági vízgazdálkodásra ható klímaváltozási kihívásokról szólunk, mert úgy véljük, az ágazatot a vízhiány különösen próbára fogja tenni, ha eleget akar tenni élelmiszer-ellátási és ökológiai feladatainak. A Föld korlátozottan rendelkezésre álló vízkészletét (1. táblázat) különösen az ipari forradalom óta pazarlóan és mértéktelenül sok szennyezéssel használjuk, pedig fehérjealapú életünk ezer szállal kötõdik ehhez a létfontosságú elemhez. Hangsúlyozottan vonatkozik ez az úgynevezett édesvízkészletekre, amelyek mennyisége fogy, miközben az iránta megnyilvánuló igények nõnek. Nem ritkán találkozni olyan véleményekkel, hogy a jövõ politikai, katonai konfliktusait az édesvíz készletek birtoklásának vágya váltja majd ki.

Hazánk közvetlenül nem érintett a tengerek káros állapotváltozásaiban, annál inkább súlyos gondjaink vannak vízkészleteinkkel és minõségükkel. Hidrológiai helyzetünk kedvezõtlen. Mint a 2. táblázat adataiból kitûnik, az ország vízmérlege negatív. Az országba 98 helyen belépõ és a 3 nagy vízgyûjtõbe (Duna, Tisza, Balaton) torkolló vízfolyások a Duna és a Tisza kb. 1 millió km2-es vízgyûjtõjébõl táplálkoznak, amely területnek csak elenyészõ hányada tartozik hozzánk. Ezért, mint alvízi állam, több országnak is kiszolgáltatottjai vagyunk. Ugyanakkor az árvízveszélyt okozó idõszakos víztöbblet levonulása déli szomszédainktól nagymértékben függ. Az ország 4,2–4,4%-át kitevõ felszíni vizeink döntõ hányada sekély, a nyári félévben nagy a párolgási veszteségük. (1 mm/km2 párolgás = 1000 m3 vízvesztéssel). A párolgási veszteség mellett további probléma, hogy a H2O távozik és ami marad az egyre koncentráltabb sóoldat, magasabb Ph értékkel. Az átlagértékek alapján negatív vízmérlegünk azonban nem zárja ki – a sajnos gyakori – idõszakos víztöbbletet.

 Ez az idõjárási szélsõségek és a határainkon kívüli vízgyûjtõ területek kedvezõtlen hidrológiai állapotának (lefolyásgyorsítás) tudható be, ráadásul ehhez még Magyarország nem kielégítõ víztározó képessége is hozzájárul. Ennek okai közé sorolható, hogy a Kárpát-medence aljára zsugorított ország területének 65%-a mély fekvésû (tengerszint feletti magasság kevesebb, mint 200 m) 55%-a árvíz-, 43–47%-a belvíz-veszélyeztetett és 20 000–23 000 km2 a lefolyástalan terület. Gondjaink vannak mind a vízhiány, mind a káros vízfelesleg kezelésével, a több, mint 40 000 km csatornahálózat állapotával, a víztározók csekély kapacitásával (253 tározó befogadó képessége csupán 0,3 km3), a mûtárgyak és gépi berendezések állapotával és teljesítményével, többnyire csupán azért, mert a 2,7 millió földtulajdonos egy része nem az okszerû vízgazdálkodásnak megfelelõ tevékenységet folytat (errõl a mezõgazdasági vízgazdálkodást tárgyaló résznél külön is szó esik). Az ország területén 40 000 ha-nyi holtágat szántóterületként használnak (ezek csak 1 m-es vízoszlop-magasságig feltöltve 1/3-dal nagyobb: 0,4 km3 kapacitású tározók lehetnének). A fenti okok miatt szinte minden évben megismétlõdik az a jelenség, hogy hazánk jelentõs területén nagy területeket borít ár- és belvíz, ugyanakkor az ország más részein ezzel egyidejûleg súlyt hosszan tartó aszály.

A vízhiány, illetve többlet okozta gondjainkat csak növeli a felszíni-, és felszín alatti vízbázisaink romló minõsége, amit a felmelegedés csak súlyosbít. A melegebb víz oldóképessége és eutrofizációs hajlama is nagyobb. Hazánk területének jó része (~38000 km2) NO3-érzékeny, az Alföld alatti elhelyezkedõ talajvízkészlet káros sótartalma magas. Nem kielégítõ az úgynevezett „használt víz” minõségi kategorizálása és újrahasznosítása, a szennyvizek kezelése (2015-ig az EU-VKI 500 szennyvíztisztító létesítésére kötelez bennünket), a szennyezett víz „higítás” utáni befogadóba vezetése pedig még szükségmegoldásnak is kifejezetten rossz. Vízbázisaink mennyiségi és minõségi állapotán sokat segíthet (véleményünk szerint csak ezek megvalósításával érhetõ el, hogy több és jobb minõségû hasznos víz maradjon az országban):

• EU-VKI célkitûzéseinek megvalósítása,

• politikusaink eredményesebb érdekérvényesítése (BNV, Tisza ciánszennyezése, Rába habzás stb.),

• a víztározásnak és -minõségmegõrzésnek, a racionális vízhasználatnak megfelelõ törvényi és gazdasági szabályozás.



Vízgazdálkodás: mindazon beavatkozások összessége a víz természetes körforgásába, amelyek célja a társadalmi és ökológiai igények mennyiségi és minõségi kielégítésének megközelítése. Ide tartozik a vízkészlet használat, az ár- és belvízvédelem, a vízminõség-védelem, a szennyvízkezelés és újrahasznosítás, a víztisztítás.

A vízre minden termelési ágazatnak szüksége van. Ezért használatát, a vele való gazdálkodást általánosan és tevékenységi körönként is meghatározták, törvényekben is szabályozták. Ami a törvényeket, rendeleteket, fontosabb irányelveket illeti a bõség zavarával küzdünk, ezért csak néhány álljon itt felsorolásképpen:

• 1613. évi XXVII. törvény,

• 1807. évi XVII. törvény,

• 1937. évi XX. törvény,

• 1995. évi LVII. törvény,

• 1997. évi XLI. törvény

• 1998. évi LXXXVI. törvény

• 2000. évi EU:VKI,

• Natura 2000.



Mivel az ország területének még mindig 80–82%-a agrár-ökoszisztéma, melyben a mezõgazdaság tevékenysége meghatározó és a társadalmi és ökológiai vízhasználatból 18–20%-a részesedik, ezért a mezõgazdasági vízgazdálkodás kiemelt jelentõségû. Feladataihoz tartozik:

• az élelmiszertermeléshez szükséges víz biztosítása, annak racionális használata;

• a mezõgazdasági térrel szerves kapcsolatban lévõ természetes, fõként védett természetes ökoszisztémák vízigényének biztosítása;

• a mûvelt területeken és a felszín alatt lévõ vizek védelme;

• a termelési folyamatokban képzõdõ „használt víz” újrahasznosítása;

• a mezõgazdasági termelésben felhasznált víz naturális és gazdasági hatékonyságának együttes növelése;

• a talajhasználat, a mûvelési ágak, a növényszerkezet olyan összhangjának megteremtése, amely hatékonyan hozzájárul az ár- és belvízvédelemhez;

• szoros együttmûködés a KvVM és az FVM helyi szerveivel (Vízügyi Igazgatóság, MSZH, vízitársulatok).



Ahhoz, hogy a mezõgazdaság a vízgazdálkodással kapcsolatos feladatokat megoldja már most rendelkezünk a szükséges természettudományos ismeretekkel. Amire viszont feltétlen szükség van, az a gazdasági és társadalmi támogatás.

Az ország természeti erõforrásai szinte kizárólag ahhoz a mezõgazdasághoz kapcsolódnak, amelyik a legfontosabb stratégiai cikket, az élelmiszert állítja elõ, miközben bõségesen termel ipari alapanyagokat is. Az ágazat teljesítménye azonban nagymértékben függ a víztõl. Ezért lényeges, hogy a mûködéshez szükséges vizet megkapja, de részt is vállaljon a klímaváltozás negatív hatásainak mérséklésében, elõnyeinek kihasználásában. A mezõgazdaság legnagyobb tartalékai a vízhasználatban vannak. Idõszakos víztöbbletekbõl a lefolyástalan, árvízveszélyes területeken, a szárazon álló holtágak egy részébõl tartaléktározók képezhetõk (már 10 darab 1000 ha-os tározóban 1,2–1,5 m-es vízoszloppal számolva 1,0–1,2 km3 víz tározható: 3–4-szer annyi, mint a jelenlegi 253-ban). Ezzel nemcsak a belvizes terület csökkenne, hanem állandó vizes élõhelyek jönnének létre, részüzemû halastavakat lehetne üzemeltetni, melyek öntözõvizet is szolgáltathatnának.

Nagy lehetõségek vannak a mezõgazdasági területen lévõ 22–26 000 km hosszúságú belvízmentesítõ csatornahálózat multifunkcionális szerepének kiaknázásában is. Ehhez az kellene, hogy a 82 vízgazdálkodási társulat, amelyek 1998. óta az FVM-hez tartoznak, több kormányzati- és földtulajdonosi támogatást kapjon.

A mezõgazdaság legnagyobb víztározója a talaj (1 m-es rétege 30–35 km3 víz raktározására képes, amelybõl mintegy 13–16 km3-t hasznosíthatnak a növények). Persze mindez csak akkor valósulhat meg, ha a talajhasználat lehetõvé teszi. Nem alakult ki eke- vagy tárcsatalp-betegség, felszínporosító és szerves anyag pazarló „agyonmûvelés”, támogatott az altalajvíz szabályozó melioráció stb. A klímaváltozás kényszerítõ hatásait nem megvárva régiónként felül kellene vizsgálni a mûvelési ágak arányait, elhelyezésüket, különösen a hegy- és dombvidékeken, amire részben már a „Helyes Szántóföldi Gyakorlat” is kötelezi a növénytermesztõket. Az egyes mûvelési ágakon belül a faji szerkezetnek kompatibilisnek kell lenni a szárazság fokozódásához és a hõmérséklet emelkedéséhez. Ezen a téren a nemesítés és a tartamkísérletek támogatása elvárható. Újra kell gondolni, hogy minden téren helyes-e a magyar elzárkózás a GMO kutatási eredményeinek gyakorlati hasznosítását illetõen. A párolgás csökkentésére ismét meg kellene vizsgálni a kapás kultúráknál a talajtakarásos (mulcs) módszereket, amelyeket korábban a melegigényes növényeinkre gyakorolt hûtõhatásuk miatt nem alkalmaztak. A növényzettel borított tér párologtatásának csökkentéséhez az elõzõek kiegészítéséhez már csak két dolgot kell tenni a termelõnek: az alapvetõ agrotechnikai szabályokat követni és néha elõvenni Cserháti S., Gyárfás J. és a többi klasszikusunk mûveit.

A mezõgazdaságilag mûvelt terület jelentõs részét és mindegyik mûvelési ágat érinti az öntözés, amelynek a középkorig nyúló hagyományai vannak. Az 1970-es évek közepén az öntözött terület elérte a 450 000 ha-t, mára ettõl lényegesen kisebbet részesítünk mesterséges vízpótlásban. Tesszük ezt (3., 4., 5. táblázatok) annak ellenére, hogy egyre gyakoribb a nagy területeket sújtó aszály. Újabban vannak, akik a fenntarthatóság szempontjából az öntözést kockázatosnak ítélve megkérdõjelezik támogatottságra jogosultságát?! Úgy véljük a 2007-es esztendõ Európa nagy részére kiterjedõ szárazsága súlyosan figyelmeztet mindenkit arra, hogy az élelmiszer víztõl függõ kõkemény stratégiai cikk. Lehet, hogy a „locsolásra” jogosak a kritikák, de az nem egyenlõ az öntözéssel. Ez utóbbi ugyanis a növénytermesztési tér vízigényének mesterséges kiegészítése környezetkímélõ módon, gazdaságilag indokolt mértékig. Az öntözéses növénytermesztés jövõbeni sorsát, szerepét szakmai alapokon megnyugvó gazdaságpolitikai döntésekkel kell megalapozni és választ adni a következõ kérdésekre:

• mekkora legyen az öntözött terület, ebbõl a mûvelési ágak, a fajok milyen arányt képviseljenek;

• milyen célokat szolgáljon az öntözés;

• mennyi legyen a kijuttatott víz mennyisége;

• milyen öntözési módokat és technikákat alkalmazzunk;

• milyen minõségû legyen az öntözõvíz, különös tekintettel az úgynevezett „használt” vízre;

• miként határozható meg a gazdaságilag indokolt mérték (az öntözés hatékonysága)?

A sort természetesen lehetne folytatni eldöntendõ kérdésekkel, de inkább nézzünk a már feltettekre néhány lehetséges választ. Az öntözött terület és a kiöntözött víz a jelenlegi vízkészletekkel is 25–30 000 ha-ral, illetve 30–40 mm/ha adaggal növelhetõ ha 30–40 000 ha-on víz- és energiatakarékosabb, automatizált öntözõtelepeket üzemeltetünk. Ráadásul ezek hatékonysága is jobb (hatékonyságot lásd késõbb). Az öntözés további bõvítése elsõsorban a vízkészletek növelésének függvénye (idõszakos vízbõség raktározása). Nehezebb megválaszolni a mûvelési ágak, fajok közötti optimális arányt. Az alapvetõ élelmiszerek, vitaminforrások, az egységnyi területre vetítve legnagyobb árbevételt produkáló hajtatóházak, a fóliasátras termesztés, a csemetekertek kétségkívül prioritást érdemelnek. A vízpótlás céljai kialakultak, a jövõben az intenzív öntözés 180–200 mm/ha vízadaggal egyértelmûen hozam- és minõségfokozó szerepû legyen, míg 70–100 mm/ha öntözõvízzel a száraz mûvelésû stratégiai cikknek minõsülõ termelvények hozamait és minõségét lehetne a tenyészidõ száraz periódusaiban stabilizálni. Az öntözés bõvítésének tervezésekor számos ok miatt óvatosságra int, hogy a korlátozott vízkészletekkel a 22 db Natura 2000 védett vizes élõhelyet is el kell látni.

Az öntözési módok és technikák fejlesztése az öntözési kapacitás egyidejû bõvítése mellett rendkívül költségigényes, de meg kell tenni, mert ma pl. a szántóföldön az esõszerû öntözésnél 25–30% a párolgási- és 8–14% az elfolyási veszteség, tehát 33–44%-kal nagyobb az öntözõvíz-igény a növény vízszükségleténél (a légköri pára jelentõsen fokozza az üvegházhatást is). Elsõsorban a kertészeti kultúráknál a mikroöntözési módokra való áttérés kívánatos.

Az öntözõvíz minõsége szakmailag tisztázott, egyértelmû. A vízkészletek korlátozása, az ipari szennyezés fokozódása viszont felveti annak veszélyét, hogy a termõföld lesz a folyékony ipari szenny lerakata. Csak a természetes eredetû és gyorsan lebomló szennyvíznek van helye – és annak is csak korlátozottan – a szántóterületen. Különösen veszélyes az úgynevezett „higított szennyvizek” használata, mert a káros anyagok változatlan abszolút mennyisége a környezetet mérgezi.

Az öntözés hasznosságának elbírálásánál legalább két mutatóval kell számolni. Az egyik, hogy mekkora a hozamnövekedés és/vagy minõségjavulás következett be egységnyi öntözõvíz hatására, a másik, hogy 1 mm víz bekerülési költségével szemben mekkora árbevétel érhetõ el.

A mezõgazdasági vízgazdálkodás jövõjének tárgyalásánál hiba lenne az állattenyésztés várható igényeirõl megfeledkezni, mert a hõmérséklet emelkedésével, a szárazföldi fajok jelenlegi normái valószínûleg szûkösnek bizonyulnak (90–130 l/szá/nap). Az állattenyésztési ágazatok közül kétségkívül a tógazdaságok igénye a legnagyobb. A 26–28 000 ha-nyi halastó 75–80%-a évrõl-évre üzemel: tavasszal feltöltik, a tenyészidõben a párolgó, szivárgó vizet pótolják, az õszi lehalászáskor pedig elengedik a felesleget. 1 ha tó feltöltéséhez 12–15 000 m3 víz kell, nyáron 10 cm vízoszlop süllyedés (ez kb. a halastó kritikus vízvesztése) 1000 m3/ha vízutánpótlást igényel. Az õsszel eleresztett „használt” vizet pedig sokan károsnak minõsítik, jóllehet a befogadókat többnyire szintén vízi élettérként tartják számon. Nem véletlen, hogy az utóbbi kritikát a NHST (a halastavak számos hasznát felsorolva) igyekszik visszautasítani és fejlesztési forrásokat igényelni.

Összegzésképpen elmondható, hogy a prognosztizált klímaváltozás nélkül is itt az ideje a mezõgazdasági vízgazdálkodás komplex újragondolásának, mert a vízkészleteink végesek, az idõjárási szélsõségek pedig gyakori látogatóink.

Dr. Késmárki István–Petróczki Ferenc