Tápanyag-gazdálkodási zavarok a zöldségtermesztés gyakorlatában

Az országot járva, a zöldségtermesztõkkel beszélgetve néhány olyan hibára szeretném a lap olvasóinak figyelmét felhívni, amelyek a talajjal, a tápanyagellátással kapcsolatosak, és amelyek a szakmánkban gyakran elõfordulnak.

 

A káposztafélék plazmodiofórás gyökérgolyvája (Plasmodiophora brassicae), szakmai körökben régóta ismert betegség eddig a gyakorlatban viszonylag ritkán találkozhattunk vele. Az elmúlt néhány évben, azonban egyre gyakrabban lehet róla hallani, Szabolcs-Szatmár és Somogy megyékben, egyre több termesztõ jelezte kisebb nagyobb kártételét. Tudni kell, amit a legtöbb szakkönyv is megemlít, hogy a káposztafélék és a gyökérgolyva betegség talaj-pH igénye egybeesik, a betegség is a semlegesnél valamivel savanyúbb (enyhén savanyú) talajokon fertõz jobban, ahol a káposzta is jól érzi magát. A betegség gyakran jelentkezik a karalábén, a karfiolon és a fejes káposztán, ugyanakkor a fajták közötti érzékenység tekintetében – eddigi tapasztalataink szerint – nagy különbség nem ismert. Védekezés a 3–4 évesnél hosszabb vetésforgón kívül, a semleges vagy a lúgosabb talajok választásával, vagy ha erre nincs lehetõség, a talajok meszezésével, illetve olyan mûtrágyák használatával oldható meg, amelyek a talaj kémhatását növelik. Meszezésre a legalkalmasabb idõpont az õszi talajmûvelés, amikor a szerves és a mûtrágyákkal együtt nagyobb mennyiségû meszet is a talajba dolgozhatunk. Az így kijuttatott mész mennyisége a talaj kötöttségétõl és a kémhatásától függõen 1–2 tonna/ha. Ilyen célra számításba jöhetõ meszezõ anyagok a keménymészkõ, a lágymészkõ, a dolomit õrlemény, a lápi mész, és a cukorgyári mésziszap. A gyökérgolyva ellen nem javasoljuk a savanyító hatású gipszet és a lignitport! A betegség további fellépésének veszélye a talajok savanyodása, a meszezések elhanyagolása miatt az elkövetkezõ években fokozott mértékben várható.

A fejes saláta nem támaszt olyan magas követelményeket a talaj szerkezetével szemben, mint a paprika vagy az uborka. Ezért a termesztési gyakorlatban csak kivételes esetben használnak az ültetése elõtt talajszerkezet-javítás céljából szerves trágyát (õszi talaj-elõkészítés!). A szerves trágyázás hátránya lehet az is, hogy a szerves trágyával nagy mennyiségû nitrogén kerül a talajba, ami rontja a saláta fejképzõdését, megnehezíti a piac által elvárt kemény fejek kialakulását. Ezért szabad földön a szerves trágyázott szakasz után, vagyis csak a káposztafélék, a paprika, a paradicsom vagy a kabakosok után ültetik. A laza fejképzõdést kiválthatja a sok csapadék és a bõséges nitrogén-fejtrágyázás is.

A dinnyetermesztõk tábora nagyon megosztott. Vannak, akik a szuperintenzív termesztési technológiának megfelelõen adják a tápanyagokat (tápoldatoznak), és vannak, akik bizony alig használnak mûtrágyát és szerves trágyát. Ezért egységes trágyázási tanácsot nehéz adni, különösen a fejtrágyázás ütemére vonatkozóan nehéz pontos javaslatot tenni, tekintettel arra, hogy az idõjárás is jelentõs mértékben meghatározza a növekedés mértékét, és ebbõl adódóan magát a fejtrágyázást is. Ha a talajt az alaptrágyázás során jól feltöltöttük, akkor a virágzásig – az elsõ termések kötõdéséig – nincs szükség fejtrágyára. A túl erõs, vegetatív jellegû indítás veszélyes, a korán (kötõdés elõtt) adott, nagyobb mennyiségû nitrogén terméselrúgást okozhat. A kabakosok esetében általános tanács, hogy a fejtrágyázást csak az elsõ terméskezdemények megjelenése után célszerû elkezdeni. Meg kell jegyezni, hogy legalább olyan veszélyes a „sovány indítás”, amikor a szükséges vegetatív tömeg kinevelése nélkül köt be a növény. Erre példát azoknál a homokon termesztõ gazdáknál lehet találni, akik valamilyen ok miatt elhagyták az alapozó és az indító trágyázást (Somogy és Szabolcs megye!).

A zöldségtermesztésben a kombinált szántóföldi vetésforgókat kivéve – abszolút tápanyaghiánnyal – vagyis olyan esettel, amikor a talajban nincs elegendõ növényi tápanyag, ritkán lehet találkozni. Ez azzal magyarázható, hogy a kertészetekben lényegesen több mûtrágyát (komplexet) használnak fel, mint a szántóföldi növénytermesztésben, de a szerves trágyának és a komposztoknak is közel 1/3-a itt kerül hasznosításra, amelyek mikroelemekben közismerten gazdagok. Gyakoribb a zöldségtermesztésben az olyan eset, amikor van a talajban elegendõ tápanyag, csak azt a növények valamilyen okból kifolyólag nem, lassan vagy csak részben tudják hasznosítani (relatív tápanyaghiány). Noha a zöldségtermesztésben és általában a kertészeti kultúrákban a környezeti tényezõk szabályozásával jobban tudjuk a növényi táplálkozást irányítani, mint a szántóföldi növények esetében, ennek ellenére mégis igen gyakoriak a kedvezõtlen környezeti tényezõkbõl adódó és belsõ okokra visszavezethetõ tápanyag-ellátási zavarok. Ilyen esetben ökológiai, környezetvédelmi, és ökonómiai okok miatt, stratégiának elsõ sorban a zavaró tényezõk megszüntetését (megelõzését) kell tekinteni, és csak abban az esetben jöhet számításba a lombon keresztüli tápanyag-adagolás, ha a zavaró okok megszüntetése nagyon lassú, költséges, vagy éppen megoldhatatlan. Ennek alapján meg merem kockáztatni, hogy a zöldségtermesztésben sokszor felesleges a lombtrágyázás. Tudnék viszont két esetet említeni, amikor nagyon hatékonyan lehetne a lombtrágyákat használni, és mégsem élnek a lehetõséggel a termesztõk:

• A zöldségfélék jelentõs részét palántáról szaporítják (paprika, paradicsom, uborka, dinnye, káposztafélék, fejes saláta stb.). A kiültetést követõen, különösen, ha a földlabda (tápkocka) mérete kicsi, és ebbõl adódóan a gyökérzet fejletlen, kialakulhat egy átmeneti, relatív tápanyaghiány. Ugyanis a lombozat növekedése, a kedvezõ klimatikus tényezõk hatására nem áll le, tovább fejlõdik, ugyanakkor a fejletlen gyökérzet (fõként szálas palánták esetében) nem tudja a szükséges mennyiségû tápanyagot a növény számára biztosítani. Ennek a valószínûsége elsõsorban akkor nagy, ha hideg a talaj, amelyben lassúbb a gyökerek növekedése, és a tápanyagok oldódása is rosszabb. Az így kialakuló tápanyaghiánynak jól látható tünetei vannak: az alsóbb levelek kisárgulnak, a növény növekedése átmenetileg lelassul vagy megtorpan, virág elrúgás. A talaj és a hõmérsékleti viszonyoktól függõen 10–14 nap is eltelik, mire a gyökérzet regenerálódik, a hajszálgyökér-képzõdés megindul, a tápanyagszállítás a növényen belül helyreáll. Ilyen esetben közvetlen az ültetés után végzett lombtrágyázás igen kedvezõ hatású lehet, nemcsak a lombozat kisárgulását akadályozza meg, vagy visszazöldülését gyorsítja fel, de jelentõsen elõsegíti a gyökerek képzõdését és növekedését is. Figyelembe véve, hogy elsõsorban a gyökerek fejlõdését kell elõsegíteni, ilyen célra legjobbak a foszforsúlyos komplex tápoldatozó mûtrágyák.

• Másik eset, amikor hatékonyan használható a lombtrágya, a palántanevelés. Itt általánosan használt termesztõközeg a tõzeg, amely ellentétben más ásványi talajokkal, közismerten hajlamos a foszfor megkötésére. A palánták levelének fonáki oldalán gyakran tapasztalható lilás elszínezõdés a foszforhiány biztos jele, amit talajon keresztüli mûtrágyázással gyorsan orvosolni, a tõzeg erõs P-megkötése miatt, nem lehet. Gyors és hatékony közbeavatkozás lehetõségét kínálja a levélen keresztüli trágyázás magas foszfortartalmú vízben tökéletesen oldódó komplexek használatával.

A zöldségfélék esetében is, sokszor a szántóföldi gyakorlatnak megfelelõen osztják meg a kijuttatásra kerülõ tápanyagokat, és nem akkor adják, amikor azok a leghatékonyabban érvényesülnek. A nagyszámú növényfajból és a változatos termesztéstechnológiákból adódóan a trágyázás idõpontja és a trágyamennyiség megosztása nagyon eltérõ lehet. Ezt számos tényezõ határozza meg, amelyeket a trágyázási technológia kialakításánál messzemenõen figyelembe kell venni. Ezek a következõk:

• a növény faj és fajta,

• a növény fejlettsége,

• talajviszonyok,

• éghajlati és idõjárási viszonyok,

• alkalmazott termesztéstechnológia és termesztési cél,

• valamint a kijuttatandó mûtrágya fizikai, fiziológiai és kémiai tulajdonságai.



Talán a növény tápanyagigénye és a mûtrágya minõsége (összetétele) mellett, az alkalmazott termesztéstechnológia az a tényezõ, amely leginkább meghatározza a tápanyagok elosztását és idõzítését. Gondoljunk arra, hogy néhány növény szuperintenzív termesztésénél már tiszta vízzel történõ öntözést nem, csak egészen híg tápoldatozást javasolnak a technológiák. Ez heti, de csepegtetõ öntözés esetén akár két-három napi trágyázást jelent.

A zöldségtermesztésben a fejtrágyázások idõpontját gyakran fenológiai fázisokhoz kötjük. Ez fajonként jelentõsen, fajtatípusonként, ill. fajtánként ritkábban és kisebb mértékben eltérõ lehet. A paprika és a paradicsom esetében az elsõ terméskötéseket követõ napokban növekszik meg ugrásszerûen a tápanyagfelvétel, mindenek elõtt nitrogénbõl és káliumból. Ennél korábban adott nitrogén fejtrágya könnyen virág- és terméselrúgáshoz vezethet. A görög- és sárgadinnyék esetében is a terméskötést követõen indul meg egy fokozott mértékû tápanyagfelvétel, de a nitrogén-fejtrágyázást célszerû kicsivel korábban, már a virágzás kezdetén fokozatosan elkezdeni, hogy a növények a terméskötések idejére kondícióban alkalmasak legyenek a termések megtartására. A káposztaféléknél a fejképzõdés kezdete jelent ugrásszerû tápanyagigény növekedést, ezért célszerû a fejtrágyázás kezdetét – az elsõ fejtrágyázást – ekkorra idõzíteni. Ugyanakkor a túl késõn adott nitrogén-fejtrágya a tárolhatóságot nagymértékben rontja, ebbõl adódóan a betakarítás elõtt 3–4 héttel a tárolási káposzta- és gyökérzöldségféléket nem szoktuk már fejtrágyázni. A levélzöldségfélék esetében a késõn adott nitrogén nemcsak a fejesedést rontja – pl. a fejes saláta esetében laza fejek képzõdhetnek –, de a nemkívánatos nitráttartalmat is káros mértékben megemeli. A retek és a karalábé esetében, ha fajtához nem is, de legalább fajtatípushoz (gumóátmérõhöz) célszerû az utolsó fejtrágyázás idejét kötni, mert a késõn adott nitrogén a gumók felrepedését válthatja ki. A korai burgonyánál a virágzás idején adott nitrogénnek és öntözésnek van igen kedvezõ hatása a gumóképzésre. A palánták esetében az elsõ lomblevelek megjelenéséhez kötjük a tápoldatozás kezdetét. Figyelembe véve a fenti szempontokat az egyszerre kijuttatható trágyamennyiséget és a trágyázás megosztását az 1 és 2. táblázat alapján javasoljuk elvégezni.

A szakszerû, a növényigény oldaláról alátámasztott és a technológiában integrált trágyamegosztással nemcsak a trágyázás hatékonysága javul, de az egyre szigorodó környezetvédelmi elõírásoknak is jobban eleget lehet tenni.

Dr. Terbe István