Különleges levélzöldségfélék termesztése

Magyarországon, ahol kisebb-nagyobb területen 50 zöldségfélét termesztenek, az egy fõre számított zöldségfogyasztás 100 kg/év, ennek 90%-át mindössze 10 zöldségfaj teszi ki. A levélzöldségfélék ebben a rangsorban meglehetõsen szerény helyet foglalnak el, közülük csupán a fejes salátáról, a spenótról és a sóskáról lehet elmondani, hogy nálunk ismerik, termesztik és alkalmanként fogyasztják is, ezekbõl az elfogyasztott mennyiség nem éri el az 1 kg/fõ/év mennyiséget.

 

A levélzöldségek botanikailag nem alkotnak egységes csoportot, rendszertanilag egymástól egészen távolálló fajokat sorolunk ebbe a fogalomkörbe. Nagy levéltömeget, erõs levélnyelet fejlesztenek, egy- és kétéves, továbbá évelõ növények tartoznak ide, amelyek jól hajtathatók és szabadföldön is viszonylag kevés kézimunkaerõ-felhasználással megtermeszthetõek. Nagy, fejlett levelüket, és vastag, húsos levélnyelüket fogyasztjuk, fogyasztásuk többnyire nyersen történik vagy csak minimális átalakítással, különösebb elõkészítést nem igényelnek.

A levélzöldségfélék több vonatkozásban is megfelelnek a korszerû táplálkozás követelményeinek, magas a rosttartalmuk, kevés energiát tartalmaznak, gyakorlatilag egész éven át fogyaszthatók, könnyen termeszthetõk, egyszerû módszerekkel, kis energiafelhasználás mellett jól hajtathatók, viszonylag kevés a kártevõjük és betegségük, ennél fogva minimális vegyszerfelhasználás mellett megoldható a növényvédelmük. A fogyasztásukban a jövõben jelentõs változás várható, az átalakuló életmód és az új étkezési szokások miatt, a modern, korszerû, egészséges táplálkozásnak jól megfelelõ levélzöldségeket elõnyben fogják részesíteni. Európai viszonylatban az alábbi fajokat fogyasztják, amelyek elõállítása üzemi és a házikerti termesztésben történik:

Fészkesvirágúak családja (Asteraceae):

• fejes saláta (Lactuca sativa L. var. capitata L.)

• kötözõsaláta (Lactuca sativa L. var. longifolia)

• tépõsaláta (Lactuca sativa L. var. secalina)

• metélõsaláta (Lactuca sativa L. var. crispa)

• spárgasaláta (Lactuca sativa L. var. angustana)

• kertisaláta (Lactuca sativa L. var. sativa)

• endíviasaláta (Cichorium endivia L.)

• cikóriasaláta (Cichorium intybus L. ssp. sativum convar. foliosum L.)

• radicchio (Chicorium intybus L.)

• keszegsaláta (Lactuca serriola L.)

• mezei saláta (Valerianella locusta L.)

• kárdi (Cynara cardunculus)



Keserûfûfélék családja (Poligonaceae):

• rebarbara (Rheum rhabarbarum L.)

• sóska (Rumex acetosa L. var. hortensis Dierb.)



Libatopfélék családja (Chenopodiaceae):

• spenót (Spinacia oleracea L.)

• kerti laboda (Atriplex hortensis)

• mángold (Beta vulgaris)



Kristályvirágfélék családja (Aizoaceae):

• újzélandi spenót (Tetragonia tetragonoides Pall.)



Porcsinfélék családja (Portulakaceae):

• portulaka (Portulaca oleracea)

Keresztesvirágúak (Cruciferaea):

• zsázsa (Lepidium sativum L.)

Cikkünkben a kötözõsaláta, a tépõsaláta, a kárdi, a mezei saláta és a mángold termesztését ismertetjük.

A kötözõsaláta (szinonim név: római saláta, leveles saláta, fõzõsaláta) az ókorban már jól ismert zöldségnövény volt, de késõbb a középkorban is gyakran fogyasztották. Elsõsorban Dél-Európában terjedt el, ahol a fejes saláta a kedvezõtlen fény- és hõviszonyok miatt nehezebben nevelhetõ meg. Táplálkozási értéke hasonló a fejes salátáéhoz, kedvezõ étrendi hatása és alacsony kalóriaértéke miatt jelentõsebb szerepe lehetne a táplálkozásunkban.

A környezeti igénye megegyezik a fejes salátáéval. A hideget, a fagyot jól tûri, optimális hõmérsékletigénye 16°C, de szemben a fejes salátával, a meleget is elviseli. A talaj vízkészletét kevésbé jól hasznosítja, mint a fejes saláta, ezért nyári termesztése csak öntözött viszonyok mellett képzelhetõ el. Talaj tekintetében nem válogat, megtermeszthetõ a gyengébb szerkezetû laza és középkötött talajokon is, amelyek humusztartalma alacsony.

Rövid tenyészidejénél fogva jól beilleszthetõ a kertészeti vetésforgókba. A késõn ültetésre kerülõ, hosszú tenyészidejû növények kiváló élõnövénye (pl. kései káposztafélék), de a fejes salátához hasonlóan lehetséges a másodtermesztése is a korán lekerülõ borsó, korai burgonya, rövid tenyészidejû sárgarépa, petrezselyem és káposztafélék után.

Általában palántázzák, de helyre vetéssel is szaporítható. Kora tavasszal fûtött vagy fûtés nélküli fólia alá vetik a magját, négyzetméterenként 2000–3000 db-ot, majd a kelést követõen a 7–10. napon áttûzdelik 5 × 5 cm-es tápkockába. A palánta nevelése megközelítõleg 5–6 hetet vesz igénybe. A kiültetés fajtától függõen 30–35 × 30–35 cm-es tenyészterületre történjen. Termeszthetõ szálas palántáról is, ilyen esetben ritkábbra vetjük, négyzetméterenként mindössze csak 700–800 palántát nevelünk meg. Ehhez – számolva a gyengébb keléssel is – 1 gramm magot kell négyzetméterenként elvetni.

Az ültetést követõen legnagyobb figyelmet a folyamatos vízpótlásra kell fordítani különösen akkor, ha homokon vagy humuszban szegény talajon termesztjük. A talaj kultúrállapotától függõen egy-két alkalommal megkapáljuk addig, amíg a levelei nem nagyon terültek szét. Speciális ápolási munkája a levelek összekötözése, miután a külsõ levelek teljesen kifejlõdtek, felsõ részükön összekötjük úgy, hogy a belsõ leveleket fény ne érje. Az ilyen formán etiolálódott leveleket a kötözéstõl számított harmadik, negyedik héten már lehet szedni.

A tépõsaláta (szinonim név: levélsaláta, metélõsaláta) Európa déli országaiban terjedt el, nálunk kevesen ismerik, és alig termesztik, csak néhány különlegességet kedvelõ kertész kertjében található. Legnagyobb értéke, hogy levélzete magszárképzés után is fogyasztható, nem lesz túl rostos és keserû. További elõnye, hogy rövid tenyészideje miatt a vetésforgókba könnyen beilleszthetõ, ebbõl adódóan kiváló elõ-, ill. utónövény.

Táplálkozási értéke megegyezik a fejes salátáéval, elsõsorban kedvezõ étrendi hatása és magas ásványisó tartalma miatt ajánlható a fogyasztása. Íze talán még kellemesebb, mint a fejes salátáé, keseredésre nem hajlamos.

A tépõ saláta nem tartozik a melegigényes zöldségfajok közé, csírázása már nem sokkal fagypont felett megindul. Fényigénye nagy, intenzív fényviszonyokat igényel, félárnyékot, köztes termesztést nem tûri. Nem tartozik a nagy vízigényû növények közé, öntözésére csak kifejezetten száraz idõjárás esetén kerül sor. A talaj szerkezetével szemben, mint a többi levélzöldségféle, kevésbé igényes. A termesztési gyakorlatban csak kivételes esetben használnak az ültetése elõtt szerves trágyát. Vetésforgóban a szerves trágyázott szakasz után ültetik, tehát a paprika, a paradicsom, a káposztafélék, az uborka vagy a dinnye után. Nagyon érzékeny viszont a talaj cserepesedésére, az erre hajlamos talajon rosszul csírázik, és a fejlõdése is vontatott. Tápanyagigénye nem nagy.

Míg korábban a helyrevetéses termesztése volt általános, újabban palántázzák is, de házikertekben, ahol termesztése jelentõsebb, magról vetik. Legkorábban február végén vethetõ, amint a talajfagy kiengedett, és annyira megszikkadt a terület, hogy rá lehet menni, utolsó vetése a nyár közepén lehetséges. Amennyiben egyszeri vágásra tervezzük a szedését, és nem levelenként, úgy lehet 25 × 25 vagy 30 × 30 cm-es tenyészterületet választani. Apró magja miatt a vetés mélysége kötött talajon 1,5–2 cm-nél, homokon 2–3 cm-nél több ne legyen. Kelés után, amikor az elsõ lomblevelek is megjelentek kiegyeljük, ezzel a mûvelettel állítjuk be a kívánt tenyészterületet. Késõbbiekben csak a talaj lazítására és gyommentesen tartására kell ügyelni.

Szedését kézzel végezzük mindig a teljesen kifejlett, alsó leveleket szedjük le. Egy-egy alkalommal sok levelet ne vegyünk le, mert a növény megkopasztásával gátoljuk fejlõdését, az asszimilációs felületet nagyban csökkentjük. Hasonlóan hátrányos, ha a kifejlett leveleket rajta hagyjuk, részben azért, mert a kész levelek idõvel száradni kezdenek, megbetegszenek és fertõznek, de azért is, mert úgy lassúbb a fiatal levelek képzõdése.

Kárdi (szinonim név: kardonna, spanyol articsóka) a Földközi-tenger mellõl, a spanyoloktól terjedt el Európa más országaiba. Napjainkban a zöldségfogyasztásban nagyobb jelentõsége csak Olaszországban és Spanyolországban van, Európa legtöbb országában nem is ismerik. Vastag húsos levélnyelét fogyasztjuk, táplálkozási értéke elsõsorban magas ásványi anyag tartalmában van, fõleg kalciumból és magnéziumból tartalmaz jelentõsebb mennyiséget.

Hõmérsékleti igénye valamivel több, mint a fejes salátáé, 18–19°C, a kisebb fagyokat elviseli (-2, -3°C), de a nagyobb lehûlésekre érzékeny. A meleget tûri, de tapasztalatok szerint a hûvösebb nyarakon jobban fejlõdik, fejlettebb, erõsebb leveleket képez. Fényigénye nagy, az árnyékot nem tûri, ezért köztes termesztésre alkalmatlan. Vízigénye nagy, leginkább az uborkáéhoz hasonlítható. Mélyre nyúló, fejlett, hosszú gyökérzete ellenére, rendszeres öntözést igényel. Tápanyagigénye közepes, elsõsorban nitrogénbõl igényel sokat.

Fõnövényként termesztjük, hosszú tenyészideje miatt elõnövénnyel vagy utónövénnyel nem társítható. Lehet helyrevetéssel és palántáról is szaporítani. Tekintettel arra, hogy magja csak 15–16°C-on kezd csírázni, nem érdemes korábban, mint április végén elvetni. Laza talajokon 5–6 cm-re, kötöttebb, jobb vízgazdálkodású közegbe 3–4 cm-re vessük. Ha palántáról neveljük, akkor a magot március végén–április elején fûtött fólia alá, sûrûn, szaporító ládába vetjük (600 db/láda), és két lombleveles-két szikleveles kor között 5 × 5-ös vagy 4 × 4-es tápkockába, ill. 7-es vagy 8-as cserepekbe áttûzdeljük. Szálas palántáról is jól szaporítható, természetesen ilyen esetben valamivel lassabban fog a kiültetés után fejlõdésnek indulni. 1 m2-en 500–600 jó minõségû palánta nevelhetõ meg annak veszélye nélkül, hogy a növények megnyúlnának, ehhez – számolva a gyengébb csírázással is – 30–40 gramm magot kell elvetni. Kelés után, különösen, ha borús idõ van, keveset öntözzük, és 12–15°C-nál többet ne tartsunk, mert a növények nagyon gyorsan megnyúlnak.

Kirakása május elején-közepén lehetséges, amikor a talaj kellõen felmelegedett, és már fagyveszéllyel nem kell számolni. 1 × 1 méteres távolságra ültessük úgy, hogy a szára valamivel mélyebbre kerüljön, mint ahogy a palántanevelõben volt. Az ültetést követõen a palántákat alaposan öntözzük be, ilyenkor az öntözésnek nem a vízpótlás a célja, hanem a jobb eredés érdekében a gyökerek alapos beiszapolása. Különösebb ápolási munkákat nem igényel. Mint minden víz- és tápanyagigényes növényt öntözni kell, különösen a tenyészidõ elején, amikor még a gyökerei fejletlenek. Párás, de nem túl nagy melegben fejlõdik jól.

Tápanyagok közül sok nitrogént igényel, ettõl lesznek nagy fejlett levelei. A kapálásnak nemcsak a gyomirtás a célja, az öntözésektõl összetömörödött talajt is ilyen módon tehetjük lazává, levegõssé. Speciális ápolási munkája a halványítás, amivel a fogyasztásra kerülõ levélnyelek zsengébbé, emészthetõbbé tehetõk. Ilyenkor a betakarítás elõtt 3–4 héttel a leveleket magasan összekötjük, és a növényt, miután szalmával, papírral, esetleg fóliával körbetekertük, 20–30 cm magasan felkupacoljuk. Újabban vannak fajták, amelyek termése halványítás nélkül is kellemes, zsenge, nem túl rostos. Szedését a fagyok beállta elõtt kell megkezdeni, ilyenkor a levélnyeleket a takaróanyagból (talajból) kibontjuk, a földtõl megtisztítjuk, majd a levéllemezt eltávolítjuk.

A mezei saláta (szinonim név: galambbegy saláta, madársaláta, vadsaláta) az elmúlt években egy igen keresett levélzöldségféle lett, kis- és nagyüzemben egyaránt hajtatják és szabadföldön is termesztik. Levele – a gazdasági értelemben vett termése – vastagabb, keményebb, durvább a fejes salátáénál, fogyasztáskor ropogós, a frissesség benyomását kelti.

Általánosságban, mint a legtöbb levélzöldségfélérõl elmondható, hogy a környezettel szemben különösebb igényt nem támaszt, éghajlati adottságaink termesztésére és hajtatására megfelelõek. Fejlõdéséhez az optimális hõmérséklet 16°C, a hideget jól elviseli, szabadban áttelel. Fényigénye nem nagy, a félárnyékot is jól tûri. Vízigénye viszonylag kicsi, a szárazságot is tûri, legtöbb vizet a csírázáshoz igényli. Tápanyagigénye nem nagy. Tápanyagok közül a lombozat kifejlesztéséhez több nitrogént, továbbá magnéziumot és vasat igényel. Talaj kötöttségével és a talaj szerkezetével szemben különösebb igényeket nem támaszt, gyakorlatilag a szikeseket és az erõsen cserepesedett talajokat kivéve, ahol rossz a csírázása, mindenütt megtermeszthetõ.

Általában nem fõnövényként, hanem elõnövényként termesztik. Másodnövénynek is vethetjük július közepétõl–augusztus elejétõl a korán lekerülõ zöldségfélék után.

Legjobb soros vetés formájában szaporítani, 10–15 cm-es sortávolság esetén, kelés után 8–10 cm-re kell kiritkítani. Magját túl mélyre ne vessük, mert rosszul fog csírázni, elegendõ 1–2 cm-re rakni. 100 m2-re a vetõmagigénye kb. 50–60 gramm.

Kapáláson és gyomláláson, továbbá szárazság idején öntözésen kívül más ápolási munkát nem igényel. A sorközeit csak nagyon sekélyen szabad mûvelni, inkább csak horolni, mert sekélyen elhelyezkedõ gyökereit megszaggatjuk. 1–1,5 hónap után, 5–6 leveles korban lehet a szedését elkezdeni.

A mángold (szinonim név: levélmángold) termesztése és fogyasztása napjainkban a nyugat-európai országokban számottevõ, de nem meghatározó, többnyire csak választék bõvítésére szolgál, fõleg a kisüzemek növénye. Gazdasági értelemben vett termése a levélnyél és a levéllemez. Vannak fajták, amelyeknek a levéllemezei erõsebbek és a levélnyelük kisebb, de vannak levélnyél típusok, ahol a levéllemezhez képest a levélnyél nagyobb.

A mángold azok közé a növények közé tartozik, amelyek optimális lombfejlõdésüket és termésképzésüket 19°C körüli hõmérsékleten érik el. A csírázásuk már 9°C-on megindul, azonban a kelés gyorsan és lendületesen 20°C felett játszódik le. A fiatalabb növények a fagyot kevésbé viselik el, mint a kifejlett egyedek. A fagyérzékenység a fajtától is függ. A levéllemezéért termesztett fajták a fagyra és a téli hidegre kevésbé érzékenyek, mint a levélnyelet fejlesztõ változatok. Vízigénye nagy. Kedveli a magas páratartalmat, ilyen esetben levelei simák, fényesebbek, a gyakran tapasztalható levélszél száradás nem jelentkezik. Valamennyi talajtípus, amelynek a nedvességtartalma a 75%-ot meghaladja, és tápanyagban jól ellátott, a mángold számára megfelel.

Melegigényes növény, ezért vetésével nem szabad nagyon sietni, legkorábban április közepén–végén vethetõ, de a májusi vetések sem késõiek. Ebbõl adódóan korai, rövid tenyészidejû zöldségféléket pl. fejes saláta, hónapos retek, spenót stb. még a vetése elõtt lehet termeszteni. Európában elsõsorban magról vetik, de kisebb üzemekben, magánkertekben alkalmazzák a palántáról történõ szaporítását is.

Legkorábban április második felében lehet vetni, az ennél korábbi vetések rosszul csíráznak, vagy a kelést követõen, a hideg hatására a növekedésük leáll, különféle kártevõk lepik el. Május végénél késõbb megint nem érdemes vetni, mert hosszú tenyészideje következtében, nem fog a fagyokig beérni.

A levélnyél mángoldot a fajtától függõen 40–50 cm-re, a levéllemezért termesztettet sûrûbbre, 20 cm-re kell vetni. Kelés után a nagyobb lombozatot fejlesztõ fajtákat 35–40 cm-re, a levélmángoldot sûrûbbre 15 cm-re, 3–4 lombleveles korban ritkítsuk ki. A talaj kötöttségétõl függõen 3–4 cm mélységre lehet a magot a talajba elhelyezni. A vetést követõen a kelésig 10–14 napot lehet optimális esetben számolni. 100 m2-re 200–250 gramm a vetõmagszükséglet.

Palántáról történõ szaporítás esetén a magot február hónapban kell elvetni, hogy a májusi kiültetésre fejlett növényeket kapjunk. A nagyobb lombot nevelõ fajtákat 40 cm-es sortávolság mellett 40 cm-re, a kisebb lombúakat 20–25 cm-re ültessük.

Ápolása egyszerû, a rendszeres kapáláson, és a vízpótló öntözésen kívül, más munkát nem igényel.

A levélnyél mángoldot a hidegek beálltával lehet elkezdeni szedni, a levéllemezéért termesztetteket ennél jóval korábban is megkezdhetjük betakarítani. Ez utóbbiak jobban elviselik a téli hideget, nehézség nélkül átteleltethetõk.