MENÜ

A tojótípusú jérce elõnevelés takarmányozási alapjai

Oldalszám: 100
2014.04.17.

A speciális hús és tojástermelõ tyúkfajták, majd hibridek elkülönülése óta széles körû takarmányozási kísérletek folynak a jércenevelés hatékonyságának növelése érdekében.

A jércenevelés a gyakorlatban világszerte a legalacsonyabb költség alapon történik. Ez részben hagyomány, részben gazdasági szükségszerûség, hiszen a jérceállomány a nevelés idõszaka alatt csak költséget „termel” és nem hozamot. Érthetõ tehát az ökonómiai alapú megközelítés.

 

Ezen idõszak másik jellemzõje az, hogy a takarmányozás teljes mértékben a tenyésztõ cég által javasolt növekedési görbének van alárendelve. A jércenevelõ gazdaság úgymond „kötelessége” mindent megtenni a takarmányozási technológia kialakításával annak érdekében, hogy a javasolt növekedési görbét, minél jobban megközelítse az állomány. A tenyésztõ munkájának eredményességét is azon szokás lemérni, hogy a meghatározott idõre elõírt testtömeget elérte-e az állomány vagy nem. A tojástermelés idõszakában ugyanis hiába a szükségletet minden tekintetben kielégítõ táplálóanyag-ellátottság, ha a jércenevelés alatt nem a biológiai teljesítõ képesség maximumát megcélozva történik mindez. Létfontosságú tehát a jércék fejlõdéséhez plasztikusan illeszkedõ, a nevelés teljes idõszaka alatti harmonikus táplálóanyag-ellátottság.

A gyakorlati takarmányozási technológia kialakításának és az ezt megalapozó táplálóanyag szükségleti mutatók, ill. ajánlások egyik világszerte elismert tudományos mérföldköve a National Research Council (NRC) által idõszakonként megjelentetett szakirodalmi kötet (legutóbbi kiadás: NUTRIENT REQUIREMENTS OF POULTRY, 1994). A hivatkozott dokumentum a bevezetõben elismeri, hogy a kiadást megelõzõ 10 évben viszonylag kevés kutatást végeztek a jércenevelés takarmányozásának témakörében, aminek egyik oka, hogy inkább hústípusú vonalakat használtak a táplálóanyag-szükségleti mutatók megállapítását célzó kísérletekben.

Az ajánlás a jércenevelést a táplálóanyag szükséglet alapján négy fázisra osztja: 0–6, 6–12, 12–18 hét, illetve 18. héttõl az elsõ tojás megtojásáig. Az NRC (1994) alapján a különbözõ nevelési fázisokban alkalmazott takarmányok táplálóanyag-tartalmi mutatóiról a következõ összegzõ megállapítások tehetõk.

A jércék nevelésének elsõ, indító szakaszában biztosítani kell a táplálóanyagokat a létfontosságú szervek, szervrendszerek növekedéséhez. A csibeindító tápok jellemzõje a 18% körüli nyersfehérje-tartalom. A kiegyensúlyozott korai fehérjeellátásnak – fontos a limitáló aminosav szintek és arányok beállítása (lizin, metionin, illetve metionin + cisztin) – központi jelentõsége van a madarak késõbbi potenciális termelõképességének kiaknázásában. A naposcsibéknek az indító szakaszban a késõbbi fázisoknál magasabb energiatartalmú takarmányt (2800–2950 Kcal/kg, azaz 11,72–12,35 MJ/kg közötti baromfira számolt metabolizálható energia) javasol a gyors kezdeti fejlõdéshez. A csontozat kellõ szilárdságának kialakulásához 0,9–1% kalcium és 0,5–0,7% összes foszfortartalmú indító takarmány etetése szükséges. Az indító fázisban általában nem bevett gyakorlat a madarak takarmány-felvételének korlátozása, ezért ebben az idõszakban ad libitum takarmányozást szokás folytatni.

A jércenevelõ takarmányok az indító tápoknál kevesebb, 15–17% közötti nyersfehérjét tartalmaznak, és ezzel együtt aminosav szintjeik is alacsonyabbak. Az energia tekintetében is hasonló a helyzet, a nevelõ tápok energiatartalma 2700–2850 Kcal/kg (11,30–11,93 MJ/kg) körül van. A makroelemek (kalcium, foszfor, nátrium) tekintetében nem szabad korlátozást végrehajtani, ezért a táplálóanyag-szintek hasonlóak az indítótápokban alkalmazotthoz.

A jércenevelõ fázisokat követõen a madarak a zökkenõmentes tojástermelésre való átállás érdekében tojó elõkészítõ takarmányt kapnak. Az emeltebb kalcium és aminosav szintjeinek köszönhetõen megteremti a problémamentes átmenetet a jércenevelési és a tojástermelési idõszak között, és a tojástermelés kezdetére feltölti a madár raktározásra képes csontjait a tojáshéjképzõdéshez elengedhetetlenül szükséges kalciummal. Ebben az idõszakban robbanásszerû fejlõdésnek indulnak a létfontosságú ivarszervek. A nevelés végére (kb. 20 hetes korra) elért testtömeg és szervezeti szilárdság meghatározó a tojótyúk majdani termelése tekintetében.

Az NRC alaptéziseit – részben a kiadástól eltelt idõsnek is köszönhetõen – többen megkérdõjelezték, kritizálták. ELLIOT (2002) vitatja az NRC táblázatok használhatóságát, ugyanis szerinte a feldolgozott adatok zöme a kiadást jóval megelõzõ kutatásokból származik, amelyekben késõi ivarérésû hibrideket használtak. Ezeknek a hibrideknek a táplálóanyag igénye viszont jóval alacsonyabb, mint a mai modern hibrideké. KLEYN (2003) szerint ez elõbbi állítás csak részben igaz, mert ha az egységnyi testsúly-gyarapodásra vagy termelésre vetítjük a nyersfehérje- vagy energiaszükségletet, akkor azok állandóak és igazak a mai modern hibridekre is.

A jércenevelés takarmányozási módszereivel kapcsolatban, keresve az élettani változásokhoz egyre plasztikusabban illeszkedõ megoldásokat számos elmélet született, amelyek többségét kísérleti körülmények között ellenõrizték. A számtalan publikáció közül kiemeltem néhányat, amely érdekes összefüggéseket említ.

DORAH és mtsai. (1983) a nevelés során négy különbözõ takarmányozási programot hasonlított (csökkenõ, illetve növekvõ nyersfehérje-tartalom, magas és alacsony metabolizálható energiával). Húszhetes korban a növekvõ nyersfehérje-tartalmú takarmánysort fogyasztó csoport 82 grammal könnyebb volt, nagyobb elhullás és kevesebb takarmányfelvétel mellett. A felvett energia mennyiségének nem volt hatása a 20 hetes kori testsúlyra, a takarmányfelvételre és az elhullásra. A csökkenõ nyersfehérje-tartalmú sort fogyasztó madarak két nappal korábban érték el az 50%-os termelést. A tojóperiódus takarmány-értékesítését és a felnõtt kori testsúlyt a nevelés alatti program nem befolyásolta szignifikánsan, ugyanakkor nagyobb tojássúlyt és nagyobb elhullást regisztráltak a csökkenõ fehérjetartalmú takarmányt fogyasztó csoportnál.

CHRISTMAS és mtsai. (1982) a jércenevelés elsõ nyolc hetében egységes takarmányozási programot alkalmazott, majd a 9-tõl a 18 hétig alacsony (9,1%), illetve magas (15,4%) nyersfehérje-

tartalmú takarmányt etetett. Azt tapasztalta, hogy az alacsonyabb nyersfehérje-tartalmú takarmányt fogyasztó csoport kisebb testsúlyt produkált a nevelés végére, késõbbi ivaréréssel és termelési csúccsal, illetve nagyobb volt az elhullás is a nevelés során. Ugyanakkor ez a csoport több takarmányt fogyasztott a tojó periódus alatt, nagyobb volt a tojások Haugh-értéke, de kevesebb tojást termelt az állomány.

MAURICE és mtsai. (1982) négy barna hibridet állítottak kísérletbe a jércenevelõ tápok hatásának vizsgálata céljából a növekedésre és a késõbbi teljesítményre. A kontroll takarmánysor megegyezett az NRC ajánlásával, az egyik folyamatosan növekvõ nyersfehérje (13, 16, 19%), egy másik pedig állandó (13,5%) szintet tartalmazott.

A különbözõ kezelések nem eredményeztek különbséget a jércenevelés idõszaka alatt felvett takarmány mennyiségében és a súlygyarapodásban. Nem talált különbséget a jércenevelés végén a hasûri zsír mennyiségében és a szervek súlyában, sem a hibridek, sem a takarmányozási programok hatására. A takarmány-kezelések nem okoztak különbséget az 50%-os tojástermelés elérésének idejében, a csúcstermelés színvonalában, a takarmány-értékesítésben és a takarmányfelvételben, az elhullásban, a máj elzsírosodásában, a hasûri zsír mennyiségében vagy a tojáshéj szilárdságában. A folyamatosan növekvõ nyersfehérje tartalmú tápsoron nevelt madarak a tojástermelési idõszakban kisebb tojássúlyt produkáltak, mint társaik.

LEE (1987) különféle takarmánykorlátozási metódusok (beltartalmi, fizikai) hatását vizsgálta Leghorn típusú állományon a nevelési periódusban és a tojóidõszak alatt. A nevelés során alkalmazott kezelések közül csak az alacsony nyersfehérje-tartalmú (de aminosavval kiegészített) csoport nem mutatott szignifikánsan kisebb takarmányfelvételt és testtömeg-gyarapodást, minden további korlátozás (napi takarmányfelvétel, alacsony energiatartalom) gyengébb eredményt adott. A legalacsonyabb testsúlyt a napi takarmányfelvételben korlátozott csoport mutatta.

HUSSEIN és mtsai. (1996) különféle nyersfehérje- és energiaszintek hatását próbálták ki a jércenevelésben. Az elsõ héten mindegyik csoport 19%-os nyersfehérje-tartalmú tápot kapott, majd volt egy növekvõ (13,5; 15,8; 18,9%), egy állandó (15,8%) és egy csökkenõ (18,9; 15,8; 13,5%) nyersfehérje-tartalmú sor, amit 2–6; 7–14; 15–18 hétig etettek. A 15. héttõl kétféle energia tartalmú tápot használtak: 3090 és 2780 Kcal/kg, míg a 18 hét után kétfélét etettek, egy 16, illetve 19% nyersfehérje-tartalmút, amit 0,34, illetve 0,4% metioninnal egészítettek.

A 2–6 hetes kor között magasabb nyersfehérje-tartalmú takarmányt fogyasztó jércék szignifikánsan nagyobb súlygyarapodást értek el 14 hetes korig. Az elhullást, az életnapok számát az 50%-os tojástermelés elérésekor, a tojástermelést, a takarmány-felvételt, takarmány-értékesítést és a tojások átlagsúlyát nem befolyásolta a nevelés alatt fogyasztott takarmányok nyersfehérje tartalma. A magasabb nyersfehérje-tartalmú tojó takarmány hatására nõtt a tojássúly, de semmi más nem változott.

KESHAVARZ (1998) két kísérletet végzett különféle energia-és nyersfehérje-szintekkel és az átólazáskori testsúlyt, illetve a tojássúlyt vizsgálta a kezdeti tojástermelés idõszakában. Az elsõ kísérletben szignifikáns különbséget talált a testsúlyban mind a magasabb nyersfehérje, mind a magasabb energia hatására, ám ez a különbség kevés volt ahhoz, hogy a tojástömegben is szignifikáns különbséget eredményezzen. A második kísérletben csak az eltérõ nyersfehérje-szint adott szignifikáns különbséget a 18 hetes kori testtömegben, a tojástömeget azonban ez sem befolyásolta. Szignifikáns különbséget a tojástömegben csak az eltérõ fényprogram hatására tudott kiváltani.

SUMMERS és LEESON (1994) különbözõ nyersfehérje-tartalmú kukorica-szója alapú takarmányon nevelt Leghorn típusú jércéket és azt tapasztalták, hogy 16 hetes korban a testtömegben szignifikáns volt a különbség, ugyanis a magasabb nyersfehérje-tartalmú tápot fogyasztó csoportok (20%, illetve 17%) lényegesen nehezebbek voltak. Az alacsonyabb nyersfehérje-tartalmú tápot fogyasztók (14, illetve 11%) ugyan késõbb kezdték meg a termelést, de 28 hetes korra a különbség eltûnt a csoportok között. Az átlagos tojástömeg nagyobb volt a nevelés során magas nyersfehérje tartalmú tápot fogyasztók esetén. Az eredmények akár úgy is interpretálhatók, hogy a magasabb nyersfehérje-tartalmú takarmány magasabb tojástömeget eredményez, ennél azonban valószínûbb, hogy a kisebb tojástömeg az alacsony nyersfehérje-tartalom miatti kisebb testsúly következménye.

Ahogy az a kiemelt kísérleti eredményekbõl is érzékelhetõ a szakirodalomban sokrétû a jércenevelés egészére vonatkozó próbálkozás a takarmányozási technológiát tekintve. A fentieket átgondolva érdemes a jércenevelés tartási- és takarmányozási technológiáját még a telepítés elõtt gondosan megtervezni.

 

Gyenis József