A repcesiker alfája: a jó magágy

Ha ezt elrontjuk, korrigálni ugyan – keservesen – lehet, de helyrehozni nem. Viszont ha jól „ágyaztunk”, és a késõbbi mûveleteket is jól végeztük, kedvezõ meteorológiai viszonyok esetén csúcsterméseknek örülhetünk.

 


Nincs tudomásom, hogy ki alkotta meg a „magágy” kifejezést de zseniális szóösszetétel, hisz az emberi élet is többnyire ágyból indul. Vélem, hogy abból a korból származik, amikor a „mag”-ból való életkelesztés valóban a megújulás, a mindennapi élet pótolhatatlan szükségletét jelentette, s az ennek megfelelõ rangban is tisztelték. Akkori eszközeikkel, munkájukkal maximálisan ügyelve arra, hogy minden elvetett magból a legtöbb új élet teremjen.

Ma is hasonló a cél, csak nem annyira az „új élet” a cél, hanem a profit! Az természetes, hogy mindig az adott kor kihívásaihoz a legeredményesebben igazodjunk, tehát termeljünk minél több profitot! (Külön tanulmányt kívánna annak elemzése, hogy tulajdonképpen a sikeres gazda profitja az agrár és más számos ágazatnak még plusz mennyi profitot hoz, sõt akiknek még a kevésbé sikeres gazda is hoz.)

Megteszünk e mindent a jó alapokért?

Több évtizedes tapasztalataim alapján megítélve, nem. (Természetesen tisztelet a kivételnek, akik száma örvendetesen nõ.) A most és az elmúlt évben tapasztalt aszály természetesen igen „mellbe vágta” a vízmegõrzést elhanyagoló gazdákat, de ez a problémának csak az egyik, de lehet, hogy legkritikusabbá válható fele lehet. A másik fele az extrém vízhiánytól függetlenül is érvényes, van, és lesz. Ez utóbbit gondoltam taglalni már fél éve e cikk megírása elõtt abban a biztos tudatban, hogy észrevételeim nem aktuálformálta ösztönzésbõl, reagálásból fakadnak.

Elõször is had említsek a mechanikálozódott földmûvelésbõl egyre kikopó kifejezést a „magágy” kiegészítõjeként, amit legjobban elhanyagolunk, a „jól beéredett magágyat”. Hogy miért is nem készítünk „jól beéredett magágyat”, annak több oka van.

1. A technika bûvöletében, csak a talaj aprómorzsássá tételében tûnik elégnek a siker, ami – ugyan méregdrága eszközökkel – de szinte bármikor végre is hajtható.

2. A forgótõke szegénység miatt igyekszünk minél kevesebb munkamûveletet végezni, amihez jobb esetben csábítás a „mindent egymenetben” tudó gépek nagy és támogatott kínálata. Rosszabb esetben kényszerûségbõl, vagy még rosszabb esetben a tudatosság hiányából egyszerûen kihagyunk mûvelet(ek)et.

3. A termõföldet egyszerûen termesztõ közegnek, nem pedig komplex, élettel teli, önmagát megújítani, sõt javítani képes, ápolandó, védendõ, okszerûen mûvelve örök – csúnya mai szóval – bioüzemanyagnak tekintünk. (A hajtató kertészetben egyre nagyobb teret hódító talajnélküli termesztésben valóban csak „közeg”-rõl beszélünk, de az soha nem is újítja meg önmagát.)



Összefoglalva; a legkorszerûbb technikával sem helyettesíthetjük a talajélettel való törõdést, a szakszerû földszeretetet.



A jól beéredett magágy „titka”.

Tulajdonképpen nem titok, hisz neves szakírók több, mint 100 éve leírták, és ükapáink is alkalmazták a mai szemmel igen szerény eszközökkel. (Mégis lehetett jól!) a lényeg, hogy nyáron ne szakadjon meg az élet a talajban. Elsõ lépés az aratás utáni azonnali tarlóhántás, azonnali lezárással. Erre vannak egymenetes kombinált gépek, de még áruk miatt használatuk kismértékû. A legtöbb hiányosság a lezárás elhanyagolásával tapasztalható, úgymond „majd lesz esõ”. Különösen csapadékos aratás után hanyagolják el ezt a nagyon fontos mûveletet, hogy „ó van elég víz a talajban”. Ez igaz is lehet, de csak ideig – óráig. Egy-két nap alatt a nyári melegben – különösen szeles idõben – úgy kiszáradhat a felsõ réteg, hogy esõ híján egy 10 nappal késõbbi (esetleges) gyûrûhengerezés sem képes annyi nedvességet felhozni abba a felsõ rétegbe, ahol a gyommagvak és az aratási elszórás kikelhetne. (Utóbbi nagyobb része esetleg még ki is kelhet, de az aprómagvú gyomok nem.)

Megjegyzem, kezdõ agrármérnökként dolgoztam olyan nagyüzemben ahol – a vezérnövények esetében – prémiumkizáró ok volt, ha az aratást 1 napon belül a szalmabontást elõsegítõ nitrogén kiszórását, betárcsázását (akkor többnyire disztillerezést) és gyûrûshengerezést nem végeztük el! Talán hab a tortán, hogy ezt nem is õszi vetésû növény „alá” tettük. Igaz, hogy a termesztési vezetõ „régi vágású” gazdatiszt volt és az is, hogy olyan eredményeket produkáltunk, amit az adott térségben 35 év óta megközelíteni sem sikerült. („Természetesen”(?) a térség ezen egyik legnagyobb üzeme ma már nem létezik.) Ma is vallom, hiszem és évek óta propagálom a megfelelõ talajlezárást, pedig akkor még nem jött úgymond „divatba” a globális felmelegedés, és az elsivatagosodás folyamatos emelkedése a legkülönbözõbb fórumokon. (Csak emlékeztetõül a fiatalabbaknak; 1975 tavaszán – 3 évi kissé száraz, de akkor nagyon száraz tavaszon Kovács Kati népszerû slágere, hogy „Add már uram az esõt”, az év második felében „hagyd már” -ra változott.)

Visszautalva a vízmegõrzésre, ükapáink elõttünk jártak, pedig nem volt semmilyen média az elsivatagosodásról, vagy ami a globális felmelegedésrõl szólt volna. Viszont a legkisebb gazdaság – még a mai szóval „házikert” – is rendelkezett sima hengerrel, sõt az apró magvakat vetõ gazdák a cserepesedést törõ „tüskés” hengerrel is. (Érdekes, hogy e szellemes eszközzel ma csak múzeumban találkozhatunk.) A nagy teljesítményû gépekkel, különösen ha 10 cm alatti mûvelést végzünk azonnali lezárás nélkül, élettelenné válhat a felsõ réteg. Ez a leggyakrabban tapasztalható hiba, ami a vízpazarlás csimborasszója is.

A talajélet folytonossága egyben a megújulás forrása, hisz a hasznos mikroorganizmusok testtömege jelenti a következõ kultúra feltárt energiaforrását és a nem hasznosult mûtrágya maradék szerves kötésbe történõ bevonását. Egy ilyen élõ talajt csak úgy pótolhat a starter mûtrágya, mint amit éhezõ embernek jelent az infúziós vitamin. Természetesen pártatlan az egészséges talajokon is a plusz táplálék adását, de élettelen talajon a hasznosulás igen kétséges.

Ha nincs egymenetes lezáró eszközünk, a talajnedvesség és az idõjárás függvényében a kiszáradás elõtt feltétlenül hengerezzünk! (Túl nedves talaj esetén kötelezõ is bizonyos kivárás.) Több éve figyelve e lapnak (is) hirdetéseit – lehet, hogy tévedtem – nem találkoztam símahenger gyártó ajánlatával, szinte teljesen kiment a divatból ez a víz s ezzel a talajélet megõrzését nagyszerûen szolgáló egyszerû eszközökkel. A gyûrûs, vagy különféleképp bordázott stb. tömörítõ eszközök alatt esetbeli, túlnyomórészt rendkívüli hasznosságát nem vitatva, extrém száraz viszonyok között a símahenger mellett állok síkra, hisz ez esetben legkisebb a hátrahagyott párolgó felület. Jól esett látnom – sajnos kevés helyen – az elmúlt õszön a símahenger alkalmazását a vetések utómunkálataként, annál kevésbé az elhanyagoltan elõkészített, utólag ugyan „legyûrûzött”, mégis durva területeken tapasztalt kettõs, hármas, vagy semmilyennek nem nevezhetõ kelést.

Tudom, a gépgyártóknak nem nagy üzlet egy símahenger elõállítás, sõt a gépkereskedõknek sem, mégis azt tanácsolom a gazdáknak, hogy annál is inkább keressék és használják ezt a régi, jól bevált eszközt, különösen annak tudatában, hogy a mindenkori talajélet fenntartásának fontosságán felül tényleg további száraz évek bekövetkezte esetén ezzel jobb vízmegõrzést érhetünk el.

A nyári ápolási munkához számos kombinált korszerû eszköz áll rendelkezésre, jól ismerik a gazdák, így mindössze a tömörítõ funkció fontosságára hívom fel a figyelmet. Ugyanez vonatkozik a vetést közvetlen megelõzõ elmunkálásra. Az esetleges túl nedves talajt kivéve, mindenképpen javaslom, hogy a közvetlen vetés elõtti mûveletet azonnal kövesse a vetés és lezárás. Különösen száraz vetési idõszakban még a sorhengerrel rendelkezõ gépek után is ajánlatos lehet egy símahengerezés, különösen ha bordás a felszín. Megjegyzem a bordás felszín még a preemergens gyomirtás szempontjából sem elõnyös, ugyanis szórási árnyékok keletkezhetnek, ha netán a mûveleti irányra merõleges szél fúj.



Fontos a tervszerûség (is)!

Talán ezzel kellett volna kezdeni. Az elmúlt 20 évben cca. 80 és 200 ezer hektár között ingadozott a termõterület, többségében 100–140 ezer hektár között. Az idei legmagasabb értéken kívül egyszer volt kimagasló – 180 ezres – termõterület. (A vetésterület néhány esetben több volt a termõnél.) Az idei megugrással tulajdonképpen 15 év késéssel követtük le a nyugat-európai gyakorlatot, de még így se értük el azokat az arányokat, ám a „húzó” ár további növekedést vetít elõre. Mindez azt is jelenti, hogy sokan ad hoc jelleggel vágnak bele a repcetermesztésbe, abban a tudatban, hogy az alkalmazott búza technológia elég a repcéhez is. A korábban leírtak betartásáért a búza sem lesz hálátlan, de türelmesebb, alkalmazkodóbb növény lévén a hiányosságokra reagál ugyan, de átvészel olyan hibákat is amitõl a repce kiszántásra ítélt. Nos ezért fontos, hogy tudatosan kell felkészülni a repcetermesztésre és nem augusztus végén hirtelen ötlettel, bízva a technikában és kemikáliákban, ami nélkülözhetetlenül fontos, de csak egy része a sikernek. Összefoglalásra úgy érzem nincs szükség, hisz az említésre került résztémák magukban is egyfajta összefoglalást jelentenek, azokból hibának érzem bármelyiket kiemelni.

Annyit mégis hozzáteszek, hogy a gazdálkodás hosszú távú sikeréhez a földet nemcsak használni, kihasználni, hanem a megújulást biztosítva szeretni kell!