MENÜ

A szójatermesztés aktuális kérdései

Oldalszám: 46
Dr. Kajdi Ferenc 2014.04.23.

Hazánk szántóföldi mûvelés alatt lévõ területébõl (kb. 4,5 millió ha) a talajadottságok alapján 400 ezer ha, a klimatikus feltételek miatt 300 ezer ha alkalmas a szója termesztésére.

E növényfaj hazai nagyüzemi termesztése 1935-ben kezdõdött meg, s az 1974-ben meghirdetett fehérjeprogram hatására termõterülete ugrásszerûen növekedett, s 1988-ban már elérte a 66 ezer ha-t. A „központi” támogatások megszûnését követõen a vetésterület ismét lecsökkent, s adottságainkat az utóbbi években sem használtuk ki kellõ mértékben, hiszen az erre a célra igénybe vett terület nagysága az utóbbi 7 évben is csak 20 és 33 ezer ha között ingadozott.



A hektáronkénti hozamokat jelentõs évjárat- és helyhatás jellemzi. Az elõbbire vonatkozó 1996–2005. közötti adatokat az 1. ábra, az 1999–2004. évekre vonatkozó utóbbiakat az 1. táblázat tartalmazza. Mint látható a jelzett idõben a legkisebb termésátlag 2000-ben alakult ki (1,39 t/ha), míg a 10 év közül 5 évben 2,2–2,4 t/ha között változott ez a mutató. A hektáronkénti hozamok közül a Baranya megyeiek a legkedvezõbbek, míg a nagyobb területi adatokkal rendelkezõ megyék közül a Nógrád-megyei adatok a legkisebbek.




 








A legnagyobb vetésterületek a Dél-Dunántúlon, Baranya megyében találhatók, ahol 1999. és 2004. között a bevetett terület minden évben meghaladta a 10 ezer ha-t. A második legnagyobb vetésterülettel a Dél-Alföldön Bács-Kiskun megye rendelkezik, majd e megyéket sorrendben Békés és Vas megye vetésterületi adatai követik. Ez utóbbi megyében az elmúlt években megduplázódott a szójával vetett terület nagysága. Jelentõs ingadozást mutat Gyõr-Moson-Sopron megye szójatermesztési adatsora is, hiszen a KSH adatai alapján az utóbbi 7 évben több, mint 300%-os változást jeleznek a vetésadatok. A legkisebb vetésterületek Nógrád, Szabolcs-Szatmár, Komárom-Esztergom és Pest megyékben találhatók, ahol az évenkénti termõterületek nagysága megyénként nem éri el a 100 ha-t (Nógrád megyében 1999–2004. között csak 5 ha-on termesztették ezt a növényfajt).

A változó területi adatok és a hektáronkénti hozamok eredõjeként számítható magtermés mindezek következtében jelentõs mértékben ingadozik, s 1999 után az csak 2005-ben érte el ismét a 77 ezer tonnát, miközben 2000-ben ez az értékszám a KSH. adatai szerint csak 30 785 tonnát tett ki.






 

A hozamok azonban nemcsak évjáratonként, hanem azon belül helyenként is jelentõs mértékben változnak. Ennek igazolására a 2. táblázatban ismertetjük az OMMI által szervezett 2006. évi, 24 fajtával beállított kísérlet magtermés eredményeit. A fajták hozamait érési idõtõl függetlenül állítottuk sorrendbe (a nagyon korai érésû fajtákat kékkel, a koraiakat pirossal jelöltük). Megállapítható, hogy

• a legnagyobb eltérések a fajták különbözõ helyeken mért terméseredményei között vannak;

• a helyenként mért terméseredmények közötti különbségek lényegesen nagyobbak (pl. több, mint két- és félszeres a mosonmagyaróvári és bólyi adatok között), mint a fajtaátlagok közötti differenciák (a legnagyobb és legkisebb termésátlagú fajta között is „csak” 31,7%).

A 3. táblázatban közölt korrelációs mátrix ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a fajtakiválasztáskor számolni kell a helyhatással, vagyis olyan fajtát érdemes egy adott térségben termeszteni, ahol az a kísérleti eredmények alapján jól teljesített.








A hazai tendenciákkal szemben, az EU tagállamaiban az utóbbi években folyamatosan vetésterület-növekedés ment végbe, s azon belül is Olaszország növelte legjelentõsebben az e növénnyel bevetett területét.

A génmanipulált (GMO) növényfajták termesztését illetõen az elsõ helyen, a világon a szója áll. A mintegy 90 millió ha-t kitevõ GM-növények vetésterületébõl 54,4 millió ha – több, mint 60% – a szója részesedése, s e növényfajtákat elsõsorban az USA-ban és Dél-Amerikában (Brazília, Argentína) termesztik. Az EU-ban a génmanipulált szervezetek elterjedése korlátozott, s e korlátozásokat a legújabban belépõ Románia is magára vállalta azzal, hogy 2007-tõl kezdõdõen már nem engedélyezi génkezelt szója fajták termesztését (2006-ban ott még 100 ezer ha-on termesztettek ilyen fajtákat).

Annak ellenére, hogy az EU korlátozza a génkezelt szójafajták termesztését – nálunk pedig ezek elõállítása kifejezetten tiltott – ez nem jelenti azt, hogy az ilyen terményekbõl származó élelmiszeripari, vagy takarmány alapanyagok nem jelennek meg a hazai piacokon. Kitettségünket fokozza, hogy több évtizedes „hagyományt õrizve” képtelenek vagyunk fehérjeellátásunkat saját termelésbõl biztosítani, s az 1989. évi állatállomány megfelezõdése ellenére még ma is kb. félmillió t fehérjét importálunk, fõleg extrahált szójadara formájában. Ez a tény tehát nemcsak a nemzetgazdaság egyensúlyi helyzetét rontja, hanem azzal a veszéllyel is járhat, hogy az élelmiszerláncba GM-eredetû táplálék keveredik.

A szója magja sokoldalúan hasznosítható, hiszen termése magas fehérjetartalmú (átlagosan 40%) és nagyon kedvezõ aminosav-összetételû. Magjából 20% körüli olaj is nyerhetõ, s olaja lecitinben gazdag, emiatt gyógyászati alapanyag. Lassan száradó olaja hosszabb idõ alatt sem színezõdik el. Az olajnyerés után megmaradó pogácsa jól darálható, így könnyen összekeverhetõ más takarmányfélékkel.

Magjának közvetlen takarmányozási, vagy élelmiszeripari hasznosítását gátolja az a körülmény, hogy abban a fehérje hasznosulását gátló un. antinutritív anyagok vannak. Emiatt a magot felhasználás elõtt kezelni kell, ami néhány perces magas hõntartással megoldható. Az extrahálás során az antinutritív anyagok szintén lebomlanak. Alternatív magkezelési mód a fõzés, vagy a párolás.

Az olajtartalmától megfosztott mag könnyen õrölhetõ, jól süthetõ és kellemes aromájú. Az õrleményeket elsõdlegesen a hús-, a keksz- és a sütõipar használja fel. A konzervipari hasznosításhoz világos mag- és köldökszínû fajták szükségesek, ezek szintén a termelõk rendelkezésre állnak. Fõzve a mag héja „kemény”, emiatt ha a magot fõzelékként kívánjuk felhasználni, úgy a héjat a fõzés elõtti áztatást követõen távolítsuk el.

A szója jól társítható kukoricával, esetenként napraforgóval, bár „szõrös” levélzete és szárrészei miatt a frissen vágott keveréket az állatok nem nagyon szeretik. Silózva jól etethetõ, amihez a vegyes összetételû növényállományt a szója csúcsi virágzásának elején célszerû levágni. A zöld növényi részek fehérjetartalma ekkor a legnagyobb. Szénaként való hasznosítás esetén a tisztán vetett növényállományt szintén a csúcsi virágzáskor kaszáljuk le. Szénája egyenértékû a lucerna szénájával. 30% körüli nedvességtartalmú, viaszérésben lévõ magja a szintén viaszérésben lévõ kukoricaszemhez keverhetõ és a kukorica nedves tartósítására kidolgozott technológia (CCM) szerint tartósítható (CSM-technológia). A fajtakiválasztást ilyenkor úgy végezzük el, hogy a szója fejlettségi állapota egyezzen meg a kukoricahibrid betakaríthatóságával.

Szalmája még takarmánynak sem való, sõt a nagy mennyiségû szalma a talajelõkészítési munkákat nagymértékben hátráltatja.

A termesztéshez szükséges fajtaszortiment megfelelõ. Az elismert fajták száma 36. A fajták tenyészidõ-szükségletük alapján 4 csoportba sorolhatók. A legkoraibb éréscsoportú fajták tenyészideje rövid, mindössze 80–100 nap. A korai érésû fajták tenyészidõ-

igénye 100–120 nap. A középérésû fajták száma a legnagyobb (18), s bár a késõérésûek (tenyészidõ-igény 140–160 nap) magtermõképessége a legtöbb, azok beérése csapadékos években az ország északi részén már bizonytalan. A fajták értékmérõ tulajdonságai közül a maghozam, a fehérje- és az olajtartalom, illetve az ezekbõl számítható fehérje- és olajtermés emelhetõ ki. A betakarítási veszteséget az alsó hüvely talajszinttõl mért távolsága nagymértékben meghatározza. A köztermesztésben lévõ fajták között ma már pergõ típusok nem találhatók.

A szója a jó víz-, levegõ- és hõgazdálkodású, legalább 1,5–2,0 m vastag termõrétegû, tápanyagokkal jól ellátott talajok növénye. E feltételeknek a I. és II. termõhelyi kategóriába tartozó talajok (csernozjomok, barna erdõtalajok) felelnek meg a legjobban. Meleg-, tápanyag- és vízigényes, ugyanakkor talajzsaroló növény. A különbözõ talajtípusok tápanyag-ellátottsági szintjéhez igazított tápanyagigénye fajlagosan (1 t magterméshez) 22–44 kg N-, 20–64 kg P2O5- és 22–65 kg K2O. A talajvizsgálat alapján számítható foszfor- és káliumigényt az õszi mélyszántás elõtt juttassuk már ki. A gyökerein élõsködõ Rhizobium-baktériumok révén nitrogénigényét képes részben saját maga biztosítani, így csak a kezdeti fejlõdéshez szükséges N-igényt elégítsük ki, ha úgy kívánja azt is csak tavasszal.

Vetése az ország délibb részein már április 15–20. között megkezdhetõ. Leggyakrabban 45–50 cm-es sortávolságra vetjük, de 24 cm-re történõ vetése is ismert. A vetendõ csíraszám az éréscsoporttól függ, a legkoraibb érésû fajtákat 600 ezer db csíra/ha-ral vessük, a késõérésû csoportba tartozó Zsuzsanna fajta csíraszámigénye hektáronként 450 ezer db. Az ezermagtömegtõl (átlag 180 g) függõ vetõmagigény így közel 100 kg hektáronként. A vetés mélysége igazodjon a talajtípushoz, a lazább talajokon 5–6 cm-re, a kötöttebbeken 4–5 cm mélyre vessük. Talajoltásra csak ott van szükség, ahol korábban nem termesztettünk szóját. Termesztése során vegyük figyelembe a fajtához javasolt, illetve a gesztor cég által készített ajánlásokat.