A kukorica tenyészideje

Északon csak a legrövidebb tenyészidejû hibridek jöhetnek számításba. Ahogyan haladunk dél felé, úgy gazdagodhat a tenyészidõ választékunk a hosszabb tenyészidejû hibridekkel. A tenyészidõ jó eszköz a biztonságos és eredményes kukoricatermesztés megvalósításához. Magyarországon a különbözõ tenyészidejû hibridek gazdag választéka áll a termesztõk rendelkezésére.

A kukoricát az Antarktisz kivételével minden földrészen nagy területen termesztik. Mindenütt, ahol termesztik, a mezõgazdaság meghatározó növénye, a lakosság megélhetésének forrása – független attól, hogy közvetlen élelmiszerként fogyasztják, takarmányként vagy ipari nyersanyagként hasznosítják. A kukoricatermesztõk a világon több ezer hibridbõl és fajtából választhatnak. A kukorica az egyik legformagazdagabb kultúránk, számos változata ismert. A sok-sok jellemzõ tulajdonság közül a kukoricaféleségek az éréshez szükséges idõtartam hosszában is jelentõsen különböznek egymástól. Van a trópusokon termeszthetõ, és van a mérsékelt égöv északi országaiban is megfelelõ tenyészidejû kukorica. Az, hogy egy hibrid az adott termõhelyen korai vagy késõi, mindenekelõtt a hõmérsékleti adottságok függvénye. Például egy olyan hibrid, amely Magyarországon középérésû, tõlünk északabbra késõinek, délebbre pedig korainak számít.



A tenyészidõ meghatározása

Azért, hogy a világ minden részén azonos módon lehessen a kukorica tenyészidejét értelmezni, 1954-ben Rómában a FAO VII. kukorica kongresszusán a világon fellelhetõ különbözõ tenyészidejû fajtákat és hibrideket 9 éréscsoportba osztották be. A legkorábbi a 100-as, legkésõbbi pedig a 900-as éréscsoport lett. Minden egyes csoporthoz egy-egy hibridet is megjelöltek, amelyekhez viszonyítva az új hibridek tenyészideje könnyen meghatározható volt. Ezt a tenyészidõ jelölést nevezték el FAO számnak, amelyet a világ számos országában bevezettek.

A FAO szám bevezetése elõtt történelmileg és országonként a tenyészidõ számításnak több változata alakult ki. Magyarországon korábban általánosan elfogadott volt a napokban kifejezett tenyészidõ. A napok számával még fajtát is jelöltek, mint pl. az Iregi 12 hetes kukorica, vagy a 70 napos kukorica, amelyet még ma is gyakran emlegetnek a termelõk.

A hely és az év jelentõsen befolyásolja a kukorica éréséig eltelt napok számát, ezért mind kevesebb információértéke volt a napok számával jelölt tenyészidõnek.

A hetvenes években a HU (hõösszeg) bevezetésére volt kísérlet. A hõösszeg számítás a napi hõmérsékleti adatokra épül. Kiszámítása az adatgyûjtés miatt nehézkesnek tûnt, ezért a könnyebben kezelhetõ FAO számot kezdték használni.

A tenyészidõ meghatározásnak sarkalatos kérdése, hogy melyik fenológiai fázis jelentse a tenyészidõ végét. A hetvenes évek elõtt a tenyészidõt a virágzási idõvel jellemezték, amely aránylag könnyen meghatározható volt, és szoros összefüggés jellemezte a beéréssel. A hõösszeg-számítással kapcsolatban a fekete réteg kialakulásának idõpontja is számos tanulmány tárgya lett. A fekete réteg a kukorica élettani érettségét jelenti, mivel a kutatások állítása szerint ekkor fejezõdik be a tápanyag beépülése a szembe. Meghatározása azonban nehézkes, mert a csövön nem egyszerre alakul ki, és az elfogadható pontosság érdekében nagyon sok mintát kell megvizsgálni. Ezért kapott egyre nagyobb jelentõséget Magyarországon a tenyészidõ végének jellemzésére a szemnedvesség meghatározása. A termõhelyenkénti napi hõmérsékleti adatok gyûjtése és feldolgozása helyett sokkal egyszerûbbnek látszott a szemnedvesség mérése, nem beszélve arról, hogy az egyre modernebb, gyors nedvesség-meghatározó készülékek is mind nagyobb választékban kerültek piacra. Hozzáteszem, a szemnedvesség pontos meghatározása csak szárítószekrényben lehetséges, a hivatalos tenyészidõ számítás is a szárítószekrényben mért adatokra épül. A nemesítõk és a hivatalos fajtakísérletet végzõ szakemberek a tenyészidõ számításhoz meghatározott szemnedvesség értékben állapodtak meg. A kísérleti adatok értékelésénél erre a nedvességre számították a tenyészidõt. A hatvanas években a 30%, késõbb a 28%, azt követõen pedig a 25% szemnedvesség elérése jelentette a tenyészidõ végét.

A nemesítés olyan új hibrideket jelentetett meg, amelyek más hibridekhez viszonyítva késõbb virágoztak, de a gyors vízleadás révén valójában korábbiak. Ebbõl adódóan a tenyészidõ meghatározás még összetettebb feladat lett. A világban kialakuló versenyhelyzet, az objektív, mindenki által egyformán értelmezett fajtakísérletezés, a tenyészidõ pontos definiálását és mérését követelte meg. Magyarországon a hivatalos állami fajtakísérletekben a tenyészidõt FAO számmal jelöljük. A FAO szám meghatározás éréscsoportonként három standard és egy un. átfutó, a tenyészidõ éréscsoportok közötti átszámítására alkalmas hibrid segítségével történik. A tenyészidõ számításakor a virágzási idõ, a 25%-os szemnedvesség eléréséig eltelt idõ és a betakarításkori szemnedvesség súlyozottan szerepel (Marton L. Cs., Sziebert D., Csürös M., 2002).

A számítási mód kiállta az elmúlt évek próbáját, tehát megbízhatóan használható.



A tenyészidõ csoportok arányának változása a magyarországi kukoricatermesztésben

Érdekes áttekinteni, hogy miként változott a termesztett kuko-ricahibridek tenyészideje az elmúlt több, mint fél évszázadban.

„Amíg a termés felhasználása fõleg csak a termõhelyen történt és a termés rendszerint csak a gazdaságon belüli igényeket fedezte és legfeljebb csak a termés elenyészõ része került értékesítésre, addig a termesztett fajtákkal szemben az volt a legfontosabb igény, hogy a helyi idõjárási körülmények között lehetõleg szeptember közepére, de legkésõbb végére, október elejére beérjenek. A kukoricát beérettnek pedig – a kizárólagos górés tárolás miatt – csak akkor tekintették, ha annak szemnedvesség tartalma nem volt 28%-nál több, hanem annál lehetõleg kevesebb.”(Berkó J., Horváth J. 1993)

A „Magyar kukorica fajták és termesztésük” c. könyvben a szerzõk a kukorica magyarországi termesztésének történeti leírásában megemlítik, hogy a magyar medence legrégibb kukorica tájfajtája a „Székely kukorica”, amely korai érésû, tenyészideje a vetéstõl a törésig 110–120 nap. A koraiság volt jellemzõ minden, abban az idõben termesztett fajtára, sõt olvashatunk arról is, hogy egy évben két termést is arattak. A múlt század második felében elterjedt Székely kukorica április 14-i vetésébõl beérett termését a nagyváradi kiállításon már az év július 16-án bemutatták. Az e napon végzett újabb vetésének õsszel már ismét beérett termését a békéscsabai kiállításon ugyancsak az év október 16-án láthatták az érdeklõdõk (Jánossy A. és mtsai. 1957).

A kukoricatermesztésben felhasznált hibridek tenyészidõ szerinti megoszlására a már korábban idézett Berkó J. és Horváth J. könyvében találunk pontos kimutatást. Az 1. táblázatban kivonatosan, átszerkesztve tudjuk csak közreadni az adatokat, úgy, hogy a korszakváltások jól érzékelhetõk legyenek.








A táblázati adatok tanúsága szerint 1938 és 1960 között a FAO 300 és FAO 400 hibridek határozták meg a termesztés volumenét, elvétve termesztettek FAO 200-as hibridet és a FAO 500-as hibridek aránya is jellemzõen 15–17% körüli, vagy az alatti volt.

Az 1960-as évek elejétõl ugrásszerûen nõtt meg a FAO 500 – FAO 600-as hibridek aránya, köszönhetõen az elsõ magyar beltenyésztéses hibrid megszületésének és annak, hogy a termelõk a hosszabb tenyészidõben a nagyobb termés ígéretét látták és tapasztalták meg.

A hosszabb tenyészidõ miatti nagyobb szemnedvesség-tartalom az akkori energiaárak miatt nem jelentett lényeges termelési költségnövekedést, így valójában senki sem foglalkozott azzal, hogy milyen nedvességû kukoricát kellett leszárítani. A késõi hibridek vetésterülete az árak növekedésével éppolyan gyorsan csökkent, mint amilyen gyorsan nõtt a megelõzõ 10–15 évben. A késõi hibridek termesztésének kockázatát a csõfuzáriumos megbetegedés is növelte. Miután egyértelmûen kimutatható volt, hogy a sertéstelepek állategészségügyi gondjai a késõi kukoricák toxintartalmával függnek össze, ez a tenyészidõ Magyarországon szemes kukoricaként elvesztette jelentõségét.

Különös módon a hetvenes és nyolcvanas években a korai és középkorai hibridek aránya nem változott. Az eltûnõ FAO 600-as és a fokozatosan csökkenõ FAO 500-as hibridek helyét a FAO 200-as hibridek foglalták el. Az 1975–1987-ig terjedõ idõszakban az igen korai hibridek aránya megtöbbszörözõdött.

Az utóbbi két évtizedben sajnos olyan pontos statisztika nem áll rendelkezésre, mint amilyen a Berkó és Horváth könyvben szerepel, mégis jól érzékelhetõ a korai, igen korai hibridek további térnyerése.



Milyen tenyészidejû kukoricák a legalkalmasabbak ma a kukoricatermesztésre Magyarországon?

Az elmúlt két évben szakmai körökben gyakran esett szó a kukoricabetakarítás módjáról, hogy van-e a morzsolva történõ betakarításnak alternatívája. Az egybehangzó válasz az volt, hogy alapvetõen nincs. Szinte mindenki elvetette, hogy a vajdasági termelõkhöz hasonlóan csõtörõkkel takarítsuk be a kukoricát, és csövesen góréban tároljuk. Mivel a szárítás költsége az olajár miatt mindig is magas lesz, arra kell számítanunk, hogy a kukorica tenyészidejének a megítélése elsõsorban a szárítás költségétõl fog függni. A tenyészidõt, és vele összefüggésben a szemnedvesség-tartalmat az idõjárás jelentõsen módosíthatja, tehát nem is szabad csodálkoznunk azon sem, ami a közelmúltban történt.

2006 tavaszán a megelõzõ õsz kedvezõtlen tapasztalatából kiindulva senki nem akart FAO 400-as kukoricát termeszteni. A hideg, csapadékos nyár alapján várható, hogy a termelõk 2007 tavaszán is hasonlóan fogják a választandó hibridek tenyészidejét megítélni. Az õszi idõjárás, elsõsorban az Alföldön, a gazdák segítségére sietett. A kellemes nyárutó lehetõvé tette a kukorica gyors érését, és aránylag rövid idõ alatt a kukorica szemnedvessége 20% körüli vagy az alatti lett. Mondhatjuk, hogy kissé oldódott a feszültség, de a kérdés továbbra is ott maradt: milyen lehetõségünk van a kedvezõtlen idõjárást is bekalkulálva mérsékelni a kukorica betakarításkori szemnedvesség-tartalmát anélkül, hogy a termésben túl nagy engedményeket tennénk?

Ez a téma állandóan napirenden van, a kísérletezést és a nemesítést ez a dolog egyaránt motiválja.

A Debreceni Egyetem Agrártudományi Centrum kísérleti telepén az elmúlt húsz év kukoricakísérleti eredményeibõl nagyon fontos tanulság vonható le. Húsz év átlaga alapján a középérésû hibridek adták ugyan a legnagyobb termést, de a terméstöbblet a korai hibridekhez viszonyítva mindössze fél tonna volt hektáronként. A késõi hibridek gyakorlatilag a korai hibridekkel egy szinten termettek (Nagy, Huzsvai 2005). A hosszabb tenyészidõ nagyobb szemnedvességet és nagyobb termelési kockázatot is jelentett a kísérleti adatok alapján.

A szerzõk állítása szerint a közép és késõi érésû hibridek fizikai vízleadása nagyon sokszor már kedvezõtlen klimatikus körülmények között megy végbe, ezért ezen hibridek szárítási költsége nagy.

Az államilag elismert hibridek kísérleti adatainak analízise is számos hasznos információt nyújt (2. táblázat).








 A 2003–2006-ig terjedõ idõszakban megvizsgáltuk, hogy az egyes éréscsoportokhoz tartozó hibridek milyen termést adtak, és milyen a szemnedvességük. Az eredmények szerint az igen korai hibridek termése hektáronként kb. 1 tonnával kevesebb, mint a korai hibrideké. A korai hibridek termése pedig a középérésû és a középkései érésû hibridek termésétõl alig, azaz fél, illetve egy tonnával marad el. A betakarításkori szemnedvesség-tartalom minden esetben az igen korai hibrideknél a legalacsonyabb, még a kedvezõtlen évjáratokban is jól megközelítette a 20%-ot.

A FAO 500-as hibridek ezzel szemben jóval 20% feletti nedvességet tartalmaztak.

A 3. táblázatban bemutatjuk mennyi pénzt ér az egyes FAO éréscsoportok hibridjeinek termése hektáronként, ha 500 Ft/t/víz% szárítási költséggel és 30 ezer Ft/t kukorica árral számolunk. (A számításhoz a 2. táblázatban szereplõ átlagokat használtuk fel, mintha azok konkrét hibridek betakarítási adatai lennének.)








Legtöbbet a korai kukoricákért kapunk, kevesebbet a késõbben érõkért, annak ellenére, hogy több termést takarítottunk be. Figyelemre méltó, hogy az igen korai csoport sem marad el túlságosan, különösen, ha hozzászámítjuk a koraisággal járó egyéb elõnyöket is, mint például a vetésváltás lehetõségét.

Ezek az adatok természetesen átlagértékeket jelentenek, és egyfajta tendenciát mutatnak be. Ha a szemnedvességet tartanánk szem elõtt, csak az igen korai hibrideket szabadna termeszteni, a valóság azonban kicsit más. Az biztos – hisz sok-sok kísérlet igazolja – hogy leggazdaságosabb Magyarországon a korai (FAO 300) hibridek termesztése. Késõbbi hibridekkel lehet nagyobb termést elérni, de nagyobb szárítási költséggel is kell kalkulálni, különösen, ha hûvös, csapadékos az év. Az is tény, hogy a korai hibridek betakarítható termése vetekszik, vagy sokszor felülmúlja a középérésûeket. Ma már azt is kijelenthetjük, hogy a késõi hibridek piaca a silókukorica vetésterülete. De mi van az igen korai hibridekkel? A táblázat adatai szerint a hetvenes évek közepéig a termesztés nem vett tudomást az igen korai hibridek létezésérõl. Azonban az igen korai hibridek termõképességének növelése meghozta az éréscsoport elismertségét, s azóta a termesztésben elfoglalt helye fokozatosan nõ. A nemesítés további eredményeket tartogat a termelõk számára. A közeljövõben a ma igen korai hibridekként ismert FAO 280-300 hibrideknél korábbiak is megjelennek, amelyek termõképessége már üzemi szinten is figyelemreméltó lehet. Ezek a hibridek fõvetésben a korai betakarítást teszik lehetõvé, kihasználva egy korai értékesítési konjunktúrát. Ez a tenyészidõ tenné lehetõvé kedvezõtlen idõjárás esetén is a szemnedvesség-tartalom leszorítását, késõbb akár a szárítás nélküli kukorica betakarítását.

A fajtatulajdonosok versenye termékenyítõen hat az olyan hibridek nemesítésére, amelyeknél a koraiság és a termõképesség gazdasági szempontból a legkedvezõbb kompromisszumot nyújtja a termelõnek.