A ribiszke-gubacsatka (Cecidophyes ribis Westwood) kártétele, jelentõsége és a védekezés lehetõségei

a jelentõsebb ribiszketermesztõ országokban közönséges, széles körben elterjedt. Közvetlen kártételén kívül a fekete ribiszke atavizmus vírusbetegség terjesztõje.



A ribiszke-gubacsatka megjelenését már a múlt század közepén jelezték, és a mai napig a legtöbb ribiszketermesztõ országból jelentették: pl: Németország, Dánia, Egyesült Királyság, Finnország, Franciaország, Hollandia, Írország, Olaszország, Norvégia, Lengyelország, Svédország, Szovjet utódállamok, Spanyolország, USA, Kanada, Bulgária, Ausztria.

A ribiszke rügyatka tömeges elõfordulását a nógrádi bogyós termesztési körzetben 1984–85-ben figyelték meg, elsõ ízben piros ribiszke ültetvényekben. A kártevõ szórványos jelenlétét a korábbi években elsõsorban a fekete ribiszkén észlelték. Az 1991-ben végzett elsõ felmérés szerint a termesztési körzetben valamennyi vizsgált termõ piros ribiszke-ültetvény károsított volt.

A második felmérési ciklusban – 2000 és 2002 között – a megvizsgált 20, vegyes korú ültetvénybõl 3 piros, és 3 fekete ribiszkést találtunk fertõzöttnek.

A ribiszke-gubacsatka kártétele a piros, a fehér és a fekete ribiszkén is megfigyelhetõ. Kártétele leginkább a fekete ribiszkén szembetûnõ, a nagyszámú atkával fertõzött rügyek a tenyészidõszak végére többszörös méretûre duzzadnak, gömbölyû gubacsokká válnak. A rügyek belsejében az atkák több ezres számban is jelen lehetnek. A gubacsos rügyek tavasszal nem, vagy csökevényesen hajtanak ki. Gyakran még a rügypattanást megelõzõen elszáradnak, és lehullanak. A termõrügyek jelentõs hányada így elpusztul, a vesszõk felkopaszodnak, ami jelentõs terméscsökkenést okoz.

A piros ribiszkén a tünetek kevésbé feltûnõek, a rügyek méretbeli elváltozása mérsékeltebb, de a károsított, gömb alakú rügyek az egészséges, lándzsa alakú rügyektõl jól elkülöníthetõek.

A rügyek tünetmentessége nem jelenti egyben fertõzésmentességüket is, mert alacsony egyedszám esetén külsõleg látható elváltozás még nem alakul ki. Léteznek egyidejûleg átmeneti rügyalakok is a bokrokon, amelyek a mérsékeltebb rügyfertõzöttségre utalnak. A rügyek méretbeli elváltozása fajtánként is eltérõ lehet. Ugyancsak eltérõ az egyes ribiszke fajták fogékonysága is. Megfigyeléseink szerint a köztermesztésben lévõ piros ribiszke fajták közül pl. a Jonkheer van Tets, míg a feketeribiszkék közül a Titánia igen fogékony a faj kártételére.

A ribiszke-gubacsatka az Eriophyidae családba tartozó, parányi, négylábú atka. Teste hosszúkás, féregszerûen megnyúlt, alapszíne fehér. Kifejlett nõstényeinek hossza mindössze 0,25 mm, szélessége 0,05 mm. Tojásai gömbölyûek, a nõstény testméretéhez képest igen nagyok. Lárvái és a nimfák a nõstényhez hasonló alakúak, de kisebb méretûek.








Mivel a megfigyelések szerint a fekete ribiszkérõl a Cecidophyopsis ribis egyedei a piros ribiszkére viszont nem voltak átvihetõk – nem fertõzték meg azt, – a fajt két, – piros, illetve fekete ribiszkén élõ – fiziológiai törzsbe sorolták.

Az 1990–2000 közötti idõszakban az Eriophydae család taxonómiája a kutatási módszerek fejlõdésével jelentõs változásokon ment keresztül. A PCR technika lehetõvé tette az egymástól morfológiailag rendkívül nehezen elkülöníthetõ atkafajok megkülönböztetését. A Ribes nembe tartozó gazdanövényeken élõ gubacsatkák esetében 5 gubacsképzõ Cecidophyopsis-fajt sikerült kimutatni. Ezek közül fekete ribiszkén a C.ribis, míg a piros ribiszkén a C. selachodon fajok képeznek gubacsokat, melyek Magyarországon elõfordulnak.

Testfelépítésükön kívül a fajok életmódja is nagyon hasonló. Az atkák a rügyek belsejében élnek és szaporodnak, kizárólag a migráció, az új rügyekbe való vándorlás idejére hagyják el azt.

Az atkák kifejlett nõstény alakban, diapauzában telelnek át a fertõzött rügyekben.

Tavasszal, amikor a hõmérséklet tartósan fagypont fölé emelkedik, általában március végén megindul a tojásrakás. A tojásrakás csúcsa általában a fakadás kezdete fenológiai stádiumban van. A hõmérséklettõl függõen a lárvakelés 6–12 nap múlva kezdõdik. Ugyanakkor az atkanépesség a rügyön belül megkezdi a rügycsúcs felé vándorlást, ahonnan az atkák kiáramlása történik. A fakadás vége, zöldbimbós állapot kezdetén jelennek meg a rügyfelszínen az elsõ migráló atkák, kb. április közepén, amelyek egy ideig a rügyön mozognak, majd a vesszõkön mászva megkezdik a vándorlást.

Ezen a terjedési módon kívül a rügy felszínén mozgó atkák a potroh végen lévõ tapadószerv segítségével felállnak, lábaikat elõrenyújtják, és amint mikroszkópi vizsgálatok során tapasztaltuk, a különféle eszközökre felkapaszkodtak, ami a rovarokkal való terjedést is bizonyítani látszik. A virágzás idõszakában a levéltetvek szárnyas alakjai, legyek, katicák, méhek, fürkészdarazsak stb. jöhetnek számításba mint az atkák terjesztõi.

Megfigyelhetõ volt a légmozgás által kiváltott ugró viselkedés, amelybõl az atkák szél által való terjedésére következtethetünk.

A zöldbimbós, illetve virágzás kezdete fenológiai stádiumban indul meg a mozgó alakok fényinger által vezérelt vándorlása a bokor fás részein. A vándorlás célja az új rügyekbe való bejutás. Ugyanekkor a téli rügyekben még tart az atkák tömegszaporodása, a lárvák tömeges kelése mellett még tojások és nimfák is találhatók. A fõvirágzás idején van minden esetben a migráció csúcsa, amikor az atkák inváziója a legerõteljesebb (április végén, május elsõ dekádjában). A fõvirágzás idején – legkorábban május 5-én! – az új kis hajtások néhány rügykezdeményében már egy-egy befurakodott atkát találtunk.

A virágzás végére a téli rügyekben a tojások száma erõsen lecsökken, a migráció gyengül, az újonnan fertõzõdött rügyekben pedig már 1–5 db atka fordul elõ. Május közepére a gubacsok nagy része leszárad, a hajtásokon és a leveleken az atkák már nem mozognak, a migráció véget ér.

Július elejére a rügyekben eltérõ nagyságú és fejlettségû népesség (10–200 db mozgó alak, tojások) alakulhat ki. A vegetáció további részében a rügyekben a tömegszaporodás, további nemzedékek kifejlõdése folytatódik. A fertõzött rügyek deformációja a nyár végére már érzékelhetõ. Lombhullás után – október végén – a tojásrakás megszûnik, de az atkák károsítása még folytatódik.

Megfigyeléseink szerint a kártevõ a téli gubacsos rügyekbõl való migrálás elõtt 1–2, az új rügyekben 3–4, egymástól el nem különíthetõ nemzedéket képez. Az atkák a vándorlás idõszakának kivételével szabadon nem élnek, kizárólag a rügykezdeményekbe furakodás után azok belsejében élnek és szaporodnak.

A ribiszke gubacsatka az egyetlen ismert vektora a fekete ribiszke reverziós betegségének. Mind a nimfák, mind a kifejlett alakok képesek átvinni a vírust. A reverziós betegséggel fertõzött növényeken a levelek aszimmetrikusak, rendellenesen kis méretûek, a levélszélek fogazottsága csökkent, ún. csalánlevelûség alakul ki. Néhány fajtán klorotikus elszínezõdés is látható. A virágok szõrözöttsége csökken, és sterillé válnak. Az ültetvény kondíciója olyannyira leromlik, hogy további fenntartása gazdaságtalanná válik.

A kártevõ rejtett életmódjának ismeretében érthetõ, hogy az ellene való védekezés meglehetõsen nehéz.

Ültetvény létesítése elõtt fontos a fertõzésmentes, ellenõrzött szaporítóanyag telepítése, valamint a termõhely megválasztásánál a fertõzött ültetvény szomszédsága kerülendõ.








A fiatal ültetvényben az alakító metszési munkák során az esetleges gubacsos rügyek figyelése, és a fertõzött részek kíméletlen kimetszése szükséges.

A kémiai védekezés lehetõsége igen korlátozott. A szakirodalmi közlemények, valamint saját vizsgálataim alapján kijelenthetõ, hogy a kártevõ ellen megbízható védekezési módszer nincs kidolgozva. A lemosó permetezés sajnos hatástalan a rügyek belsejében élõ atkanépesség ellen. A szaporítóanyaghoz használt dugványanyag hõ-, valamint kémiai kezelése is sikertelen volt. A migráció idõszakában végzett állománykezelések is csak részleges eredményt adtak, mivel a más kártevõ atkafajok ellen elérhetõ 95% feletti hatékonyság a gubacsatkával szemben kevésnek bizonyult. Az óriási vándorló népesség mindössze kb.1%-a képes az új rügyekbe befurakodni, de tömegszaporodása révén az elõzõ évihez hasonló mértékû kártételt elõidézni.

Ugyancsak korlátozza a hatóanyag kiválasztását, hogy a virágzás idején a méhek védelmére fokozottan tekintettel kell lenni.

A kipróbált inszekticid és akaricid hatóanyagok közül az endoszulfán, valamint a propargit adott a legjobb, de közel sem megfelelõ eredményt. Más akaricid készítmények, pl. a ribiszkében engedélyezett flufenzin is alkalmas gyérítésre. A kezeléseket a migráció ideje alatt legalább 3 alkalommal szükséges elvégezni a kielégítõ hatás eléréséhez.

A megfelelõ megoldást a gubacsatka, és a reverziós betegség elleni védekezésre a rezisztens fajták nemesítése, és termesztésben való elterjedése hozhat.

Az elsõ ilyen – Skóciában elõállított – Ben Hope és Ben Gairn fekete ribiszke fajták mindkét károsítóra – tehát a gubacsatkára, és a reverzióra is – rezisztensek, termesztésük terjedõben van.

A természetes korlátozó tényezõk közül a Tetrastichus eriophyes fürkészfaj, valamint az Amblyseius andersoni és a Typhlodromus pyri ragadozó atka fajok a leggyakrabban említettek. A ribiszke gubacsatka predátorok felderítése további vizsgálatok tárgya.