A magyarországi kecsketenyésztés elõtt álló feladatok

Ennek kialakulásához sok minden közrejátszott. Talán elsõsorban a kecske faji sajátosságaiban kell keresni az okot.

A kecske termékei iránti növekvõ keresletet felismerve már az 1900-as évek elején többen (Kovácsy 1904, Rodiczky 1911, Kovárzik 1915) sürgették a magyar kecskeállomány céltudatos nemesítését. Az I. világháború idején 1915-ben létre is hozták az elsõ kecske törzstenyészeteket Nádasladányban, Szentmártonkátán és Szilágysomlyón. A tenyésztõmunka alapját itt az õshonos kecskék szelekciója jelentette, mivel a tõkehiány akadályozta a tenyészállatok importját. Ezek a tenyészetek rövid, hároméves mûködésük után megszûntek a mostoha gazdasági körülmények miatt. Ennek következtében az õshonos kecskeállomány túlnyomó többsége a II. világháborúig eredeti állapotában maradt meg.

Gosztonyi Nagy 1943-ban vetette fel ismét a kecsketörzsnyájak létesítésének gondolatát. Fáy András még ebben az évben kezdte megszervezni a kecsketörzstenyészeteket Kõkút és Óhát (Hortobágy) állami uradalmakon. Az állományokat a környékrõl felvásárolt, jól tejelõ (õshonos) egyedek alkották.

A II. világháború alatt az Országos Nép és Családvédelmi Alap vásárolt õshonos kecskéket, hogy tagjai között kedvezményesen szétosztja. A háború elején néhány kecskét Svájcból, majd a háború utolsó évében 209 tenyészkecskét Németországból hoztak be, amelyek azonban elkallódtak, de nyomot hagytak a hazai kecskeállományban. Ezzel lassan megindult a magyar parlagi kecske átalakítása. Ezek a kecskék legtöbb esetben hátulsó lábukon, fõleg a combokon hordozzák az õshonos eredetükbõl megmaradt hosszú szõrüket. Ezeket a parlagi kecskéket a tenyésztõk „gatyásoknak” nevezik. A test egyéb részein is elõfordulhat hosszú szõr, de inkább a rövid dominál (Molnár és mtsai. 1999).

A II. világháború alatt alakult kecsketörzstenyészetek néhány éves fennállásuk után ismét megszûntek és nemesítés hiányában az õshonos (rövidebb-hosszabb ideig tényleges pároztatási régiónként, többé-kevésbé az adott régióra jellemzõ egyöntetû) kecskék olyan zárt településeken maradtak meg, amelyek kiestek a gazdasági vérkeringésbõl. Az õshonos kecskék száma annyira lecsappant, hogy számuk ma már csak néhány tucatra, esetleg néhány százra tehetõ.

A II. világháború után hosszú ideig ismét magára hagyták a kecsketenyésztést. Bodó Lajos az 1960-as években a Hidasháti Állami Gazdaságban gyûjtött össze jól tejelõ egyedeket törzstenyészet kialakítása céljából. A kezdeményezést azonban nem támogatták, ezért az állami gazdaság a tenyészetet felszámolta.

Az 1970-es években néhány mezõgazdasági üzem próbálkozott a kecsketenyésztés nagyüzemi meghonosításával. Jó tenyésztési program született Turán, Sárváron és Szigetcsépen. Valamennyi üzem magyar parlagi kecskéket vásárolt össze kistenyésztõktõl, s azokat nyugati importból származó bakokkal keresztezte. Sárváron kezdetben a német nemesített õzbarna, majd késõbb anglo-núbiai és holland tarka bakokat használtak keresztezésre. Szelestén a Sárvárról származó nemesített kecskéket Svájcból behozott õzbarna bakokkal keresztezték. Turán a parlagi állományt német nemesített õzbarnával és anglo-núbiai kecskével párosították. Szigetcsépen a parlagi kecskéket szánentáli bakokkal keresztezték. Szigetcsépen a keresztezett egyedekbõl számos kihelyezésre került a kistenyésztõkhöz, ami a nemesítés árutermelõ gazdaságokba való kezdetét jelentette.

A 80-as években ezeket az állományokat felszámolták. A turai állomány az állatkerti ragadozók táplálékává vált. A sárvári, szelestei, szigetcsépi kecskék árverésre kerültek, így jutottak a kistenyésztõkhöz.

Az 1990-es évek elejétõl újból érdeklõdés mutatkozott a kecsketenyésztés, illetve-tartás iránt.

• Megnõtt a fizetõképes kereslet az „új” választékot bõvítõ élelmiszerek iránt.

• Környezeti feltételeink kedvezõek a kecsketartás számára (a meglévõ legelõk, parlag és ugaroltatott területek hasznosítása).

• Megélhetési, foglalkozási problémák megoldására nyújthat lehetõséget elmaradott térségekben is.



A kecsketenyésztésben és a termék-elõállításban sajnos napjainkig nem fogalmazódott meg szervezett formában fajtákra, esetleg ezeken belül tenyészkörzetekre kidolgozottan, hogy milyen termelési körülmények között, milyen termelési szinten, valamint milyen tejtermékeket és milyen minõségû vágógidákat, milyen piacra kívánunk elõállítani. Az sem tisztázott, hogy az egyes fajtáknak milyen lehet a környezetvédelemben, és a táj-, és területhasználatban a szerepe.

A jelenlegi magyar kecskeállomány így fajtáját, termelését (tejmennyiségét, -minõségét, a vágógida elõállítását stb.), küllemét, igényeit tekintve rendkívül heterogén. Egy adott állományon belül azonos korú és laktációjú anyakecske állomány laktációs termelése 300–800 kg között változhat. Ez a változatosság nemcsak a termelt tej mennyiségében, hanem a laktáció hosszában, a tej beltartalmában, a szaporaságban, a gidák növekedési erélyében stb. is megmutatkozik. Mindez lehetetlenné teszi fajtára alapozott teljes tartás- és takarmányozástechnológiák kialakítását. A kecskeágazat helyzetét súlyosbítja a termelés, termékfeldolgozás és értékesítés szervezetlensége. A konszolidált fajták, illetve a fajtákra kidolgozott tartás- és takarmányozás-technológiák hiánya, valamint a szervezetlenség együttesen okozzák azt, hogy elsõsorban a kecsketejbõl készíthetõ karakteres kuriózum-, delikátesz-, és biotermékek, valamint a gidahús iránti növekvõ (EU-n belüli, Közel-keleti, Mohamedán országokbeli és nem utolsó sorban hazai) kereslet ellenére nem versenyképes a magyar kecskeágazat.

A magyarországi kecskeágazat és kecsketenyésztés problémái a következõkre vezethetõ vissza:

1. A kecske Egyedi Azonosítási és Nyilvántartási Rendszer (ENAR) nem mûködik. A kecske ENAR hiánya, illetve nem megfelelõ végrehajtása számos problémát okoz. Egyedi jelölés hiányában többek között lehetetlen a származás ellenõrzés, így a tenyésztõi munka is véghezvihetetlen. Állategészségügyi kockázata is jelentõs, ugyanis a kecske, és vele együtt a juhállomány állategészségügyi státuszát is veszélyezteti. Ezen túlmenõen lehetetlenné teszi a kecsketermékek nyomon követhetõségét, ellenõrizhetõségét. A támogatások kifizetést is akadályozza, illetve veszélyezteti.

2. A fajtakérdés sem rendezett az ágazatban. A pusztán szín alapján megkülönböztetett ideiglenesen elismert (magyar tejelõ fehér, magyar tejelõ barna, magyar tejelõ tarka) „fajták”, tényleges fajtastandard és tenyésztési koncepció hiányában lehetetlenné teszi a fajtakérdés rendbetételét. Ennek alapvetõ oka a „fajták” közötti átjárhatóság.

3. A külföldi eredetû fajták (szánentáli, alpesi, búr stb.) és a magyar nemesített kecske tenyésztési programjai jelenlegi formájukban nem teszik lehetõvé a fajtakérdés egyértelmû rendezését, valamint nem kellõen alapozzák meg a fajta, környezet és piac összhangjának megteremtését. Nem egyértelmûen eldöntött, hogy az adott fajtákat milyen termelési környezetre, milyen termelési színvonalra, és milyen termékek (folyékony tejkészítmények, sajtok, tejpor stb., illetve tejes gida, pecsenyegida stb.) elõállítására kívánják nemesíteni, illetve tenyészteni. A kecsketartás környezetre gyakorolt hatása sem tisztázott, illetve számos téveszme, és hiedelem él a kecskékkel kapcsolatban.

4. A tenyésztésszervezés is akadozik. Nagyon kevés a szakmai és törvényi elõírásoknak mindenben megfelelõ törzstenyészet, szaporító tenyészet, árutermelõ gazdaság. Ennek következménye, hogy a teljesítmény ellenõrzés nem megfelelõ, és nincs tenyészértékbecslés. A javító hatású tenyészállat (bak)-elõállítás, így hiányzik.

5. Alig akad modellként is szolgáló, innovációt folytató, integrációt is felvállaló tenyésztõ és feldolgozó üzem. Nincs megszervezve adott régióra a tenyészállat-elõállítás, -termelés, termékelõállítás, termékértékesítés. Ennek következtében nincs egységes, állandó, karakteres minõségû, piacképes mennyiségû, és az aktuális piaci igényeknek megfelelõ termék (tej, joghurt, sajt, vágógida stb.) elõállítás. Hiányzik a megcélzott piacokat elérõ reklám és marketing. Külön lehetõséget jelent a fentieken túl a funkcionális élelmiszerek (kecsketej és hústermékek) elõállításában rejlõ lehetõség is. Ez azért is fontos a kecskeágazat számára, mert számos pozitív képzet („bio állat”, a kecsketej gyógyító hatású stb.) társul elsõsorban a kecsketejhez, amely az ilyen termékek eladhatóságát segítheti.



Ezeknek a kérdéseknek a megoldása azért nagyon idõszerû, mivel a 2007–2013 közötti Európai Uniós pénzügyi erõforrások kecskeágazat fejlesztésére történõ hatékony felhasználása csak így lehet eredményes! Éppen ezért az ASZE, KENOE, MÁSZ, és a SZIE, Szarvasmarha- és Juhtenyésztési Tanszéke, Állattenyésztési Tanüzeme közös program kidolgozását kezdeményezte, illetve valósítja meg.

Ennek széles körû ismertetésére a programban résztvevõ szervezetek 2007. január 18-án a Szent István Egyetemen szakmai konferenciával egybekötött megbeszélést tartottak.

Kidolgozásakor a fenti problémák megoldását célzó javaslatokat, tenyésztési programot, ezt realizáló tenyésztõi munkát, az egész kecskeágazatot átfogó innovációt, és modell értékû bemutató és szaktanácsi hálózat kialakítását tervezte, illetve tervezi megvalósítani. Segítséget kíván nyújtani az ehhez kapcsolódó népszerûsítõ reklám és marketing tevékenységhez.

A tervezett program megvalósításához elõször a kecse Egyedi Azonosítási és Nyilvántartási Rendszer (ENAR) megnyugtató rendezésére van szükség. A jelenleg a MKSZ által végzett ENAR jelölés nem mûködik, ez jelentõs károkat okoz az ágazatnak. A kecske ENAR gyors és hatékony rendezése érdekében célszerû lenne, ha olyan szervezet végezné a kecskék egyedi azonosítását és nyilvántartását, amely infrastruktúrája ennek kisebb átalakítással már most is megfelel, biztonságosan a törvényi (EU-s) elvárásoknak megfelelõen mûködtethetõ, és üzemeltetése minimális (a jelenleginél jóval kedvezõbb) megterhelést jelent a kecsketenyésztõk, és tartók számára. Mindezeken túlmenõen a szorvány állományok megjelölését is lehetõvé teszi.

Másik sarkalatos probléma, amely szintén rendeleti intézkedést kíván, a fajtakérdés mielõbbi rendezése. A pusztán szín alapján megkülönböztetett ideiglenesen elismert (magyar tejelõ fehér, magyar tejelõ barna, magyar tejelõ tarka) „fajták” lehetetlenné teszik a tenyésztõi munkát, mivel a tágan értelmezett egyéb fenotípusos (küllemi) jellemzõk és a nem pontosan definiált értékmérõ tulajdonságok (pl. laktációs tejtermelés) lehetõvé teszik a „fajták” közötti átjárhatóságot. Ezért a külföldi eredetû kecskefajták közé (származás, küllem, értékmérõ tulajdonságok) nem sorolható heterogén kecskepopuláció tenyésztését egységes elvek alapján, egységes tenyésztési program mentén a magyar nemesített szintén ideiglenesen elismert fajta, módosított programja alapján lenne célszerû megoldani. A nagy küllemi, termelésbeli és fejhetõségbeli stb. variabilitás, valamint a jó legelõ és alkalmazkodóképesség miatt, elsõsorban legelõre alapozott tartástechnológia mellett, kettõshasznosítású (tej-hús) fajta tudatos kialakítása látszik a legkézenfekvõbbnek. A nagy genetikai és fenotípusos variancia miatt, esetlegesen tájegységekre, tenyészkörzetekre jellemzõ fajtaváltozatok kialakítását, fenntartását teszi lehetõvé, illetve szükségessé.

A másik lehetõség egy fajtaátalakító, esetleg a késõbbiek folyamán az eredményektõl függõen, egy újfajta elõállító keresztezés alkalmazása, amelyhez – a magyarországi viszonyokhoz jól alkalmazkodó – külföldi kecskefajtát(kat) lehetne felhasználni. A fajta megválasztásánál a jó adaptációs képességen kívül nem elsõsorban a kiugróan magas tejtermelés az elsõdleges szempont, hanem a megbízható termelés, a nagyobb tej szárazanyag (zsír és fehérje) tartalma és a jó gépi fejhetõség.

A részletesen kidolgozásra és megvitatás alatt lévõ program a fentiek figyelembevételével a következõ feladatokra terjed ki:

1. A külföldi eredetû fajták (szánentáli, alpesi, búr stb.) és a magyar nemesített kecske tenyésztési programjainak átdolgozására. A tenyésztési programok kidolgozásánál a fajtastandardok korrekt, egyértelmû meghatározására. Az egyes fajták tenyésztési programjainak kidolgozásánál külön hangsúlyt kapott, hogy középtávon olyan egyöntetû (küllemükben, értékmérõ tulajdonságaikban, természeti és technológiai környezettel szemben támasztott igényeikben stb.) fajták alakuljanak ki, amelyek lehetõvé teszik fajtákra alapozott teljes technológiák (extenzív, félintenzív és intenzív) kialakítását és bevezetését.

2. A tenyésztési programok megvalósítását biztosító törzstenyészeti, szaporító tenyészeti, bemutató üzemi és szaktanácsadási hálózat kialakításának lehetõségeire. A termelés teljes termékpálya mentén történõ fejlesztésének lehetõségeire (saját feldolgozás, termelõ és értékesítõ szövetkezeti (TÉSZ) és termelési integráció).

3. Különbözõ versenyképességet, piacbõvítést, környezetvédelmet, vidékfejlesztést stb. célzó innovációs fejlesztésekre.

4. A régiók, fajták és termékek eltérõségét figyelembevevõ egységes arculat kialakítására. Népszerûsítésére a kecsketartásnak és kecsketermékek fogyasztásának. Hatékony marketingstratégia kidolgozására.

5. A kecsketartók aktuális információkkal való ellátásának, szaktanácsadásának megszervezésére.