A borsó termesztése

A hasznosítás jellegében történõ módosulások visszatükrözõdnek a vetett terület nagyságát tekintve is, hiszen az utóbbi évtizedben a szárazborsó-termesztés területi részesedése lecsökkent – az 1999-es 49,9 ezer ha-ról 18 ezer ha-ra. Hosszabb távon szemlélve a csökkenés mértékét az még nagyobb fokú, hiszen a múlt század 80-as éveiben még 140 ezer ha-on termesztettek nálunk szárazborsót. A konzervipari célú zöldborsótermesztés terén az utóbbi években 6–9 ezer ha-os területnövekedés tapasztalható, azonban ez a vetésterületi nagyság (23–26 ezer ha) is jóval elmarad az 1980-as években e célra felhasznált szántóterület nagyságától, hiszen akkor közel 100 ezer ha-on folyt ilyen irányú élelmiszeripari alapanyag elõállítás.

A borsó (Pisum sativum L.) faj alakköre meglehetõsen változatos. A kifejtõborsót (convar. vulgare), a velõborsót (convar. medullare) és a cukorborsót (convar. saccharatum) elsõdlegesen étkezési célra vetik, míg a takarmány-, vagy mezei borsó /convar. arvense/ takarmányozási célt szolgál. Színük alapján a fajták zöld-, illetve sárga magvúak, a mag alakja szerint kerek, tojásdad-, romboid-, illetve szabálytalan alakúak lehetnek. A levélalakulás szerint a fajták hagyományos levélkések, vagy félig levélnélküliek ún. afila típusúak. Ez utóbbi fajták levélzete erõsen kacsos, s ennek következtében az e csoportba tartozó fajták állóképessége is kiváló. A Nemzeti Fajtajegyzék a hasznosítás módja szerint klasszifikálja a fajtákat, s a szárazborsó fajtákat 5 kategóriába sorolja. Eszerint jelenleg 19 sárga- és 11 zöldmagvú étkezési fajta áll a termesztõk rendelkezésére. A zöldmagvú takarmányborsó fajták száma 13, a sárgamagvúaké kettõ. A zöldtakarmányozásra használható és õsszel vethetõ minõsített fajták száma 2, így összességében 47 államilag elismert étkezési-, illetve takarmányborsó fajta alkotja a hazai választékot. A konzervipari célú hasznosításra vethetõ államilag elismert fajták száma 99, melybõl 96 fajta velõborsó. Ez utóbbi fajtacsoportba tartozó fajták kétharmada honosítás útján került hazánkban is elismerésre. A felsorolt adatok alapján az is megállapítható, hogy a vetésterülethez képest a fajtaösszetétel nagyon kedvezõ.

A száraz- és zöldborsó fajták legfontosabb értékmérõ tulajdonságai a következõk: mag-, illetve zöldhozam, a növényállomány magassága, a betakarításkori nedvességtartalom, az állóképesség, a szín-, az alak-, a felület szerinti küllemi bírálati értékszám, a magméret, az ezermagtömeg, a tenyészidõ-igény, illetve annak hossza, a hüvelyenkénti magszám, a hüvelyhosszúság, a hüvely alakja, a mag fehérjetartalma és a hektáronkénti fehérjehozam, valamint az egyes kórokozókkal szembeni rezisztencia. Az egyes fajták eme tulajdonságairól az OMMI által korábbi években kiadott „Leíró fajtajegyzék”-ekbõl szerezhetünk tudomást. A hántolási borsónál nagyon lényeges értékmérõ a héj-bél arány, míg zöldborsótermesztésnél az éréscsoport. Ez utóbbi tulajdonság szerint a fajtákat 6 csoportba soroljuk, melyek jelölései: A1 – nagyon korai, A2 – korai, B1 – középkorai, B2 – középkései, C1 – késõi, C2 – nagyon késõi. A zöldborsó fajták között találhatók az ún. széleshüvelyû alakkörû borsó fajták is, melyek hüvelytermését az elsõdleges konyhatechnikai feldolgozást követõen fogyasztunk el.

A száraz mag fehérjetartalma 23% körüli, s annak takarmányozási értékét növeli, hogy a szójától eltérõen semmiféle utókezelést nem igényel. E tulajdonsága folytán az önellátásra törekvõ kisgazdaságok fehérjeellátásában jelentõsebb szerepet kellene kapnia. A zöldtakarmányozásra is használható fajták tiszta vetésben, vagy támasztónövényként használva valamilyen kalászos gabonát õsszel és kora tavasszal egyaránt vethetõk. A pillangósvirágú növények, s ezen belül a borsó vetésterületének növekedése várható már a közeljövõben is, mert a különféle agrártámogatási programok elnyerésének feltételei között szereplõ „Helyes Gazdálkodási Gyakorlat” a legalább ötévenkénti pillangós-, vagy zöldtakarmány termesztését írja elõ alapkövetelményként.

A borsó termesztésére elsõdlegesen alkalmas szántóterület nagysága hazánkban eléri a 700 ezer ha-t. Az 1999–2003. közötti idõszakból származó statisztikai adatok alapján a legnagyobb vetésterületek mind a száraz-, mind a zöldborsóként való hasznosítást illetõen Békés megyében találhatók. A második legnagyobb vetésterületû megye Hajdú-Bihar, míg a sorban azt Baranya- és Fejér megye termõterülete követi. Legkevésbé Vas-, Zala- és Nógrád megyében termesztik ezt a növényfajt. Az 1999–2005. közötti idõszak országos terméshozamai (1. táblázat) közel 50%-os termésingadozást mutatnak.








 A szárazborsó-termesztés terén 2004-ben kiemelkedõ hozamokat értünk el, míg a 2003. évi hozamok mind a száraz-, mind a zöldborsótermesztés terén a legkisebbek a jelzett ciklusban.

Az 1999–2003. közötti idõszakból származó megyei adatok az országos adatoknál lényegesen nagyobb termésingadozást mutatnak, mely alapvetõen az egyes térségek eltérõ csapadékeloszlásának tulajdonítható. A részletes adatok alapján a szárazborsó-termesztés fajlagos mutatói 0,73 és 2,23 t/ha között változtak, míg a konzervipari célra termelt borsó fajták megyei zöldmagtermései még ennél is nagyobb mértékben (1,29–5,08 t/ha) különböztek. A köztermesztésben lévõ szárazborsó fajták egyes tulajdonságairól az általunk végzett fajtakísérletek eredményei alapján a 2. táblázatban adunk tájékoztatást.








A borsó kiváló elõveteményértékû növény. A gyökerein élõsködõ Rhizobium-baktériumok által megkötött légköri nitrogén mennyisége elérheti a 70 kg-ot is hektáronként. Korán betakaruló növény, így utána másodnövény is termeszthetõ, vagy más korán betakaruló növény (pl. repce) után másodnövénynek is vethetõ. Két kalászos közé könnyen beilleszthetõ, s elõnyös olyan szempontból is, hogy a kalászos gabonafélék termesztéséhez használt gépek e növény termesztése során is alkalmazhatók. Jelentõségét fokozza továbbá, hogy a vegetációs idõ szinte minden szakában vethetõ. A téli félév csapadékát jól hasznosítja, termésstabilitása a hüvelyes növényfajok között a legjobb. Öntözött körülmények között is eredményesen termeszthetõ.

A talajjal szemben igényes, a legnagyobb termések a jó vízgazdálkodású löszön kialakult csernozjom talajokon érhetõk el. Az 1 t magterméshez szükséges fajlagos tápanyagigénye a 3. táblázat szerint – 42 és 123 kg – változik.








 E NPK-hatóanyag között változik a termõhelyi kategóriától és annak tápanyag-ellátottsági szintjétõl függõen. A talajvizsgálat alapján kiszámított mûtrágyamennyiségek közül a foszfor- és a káliumtrágyát a nagyon laza szerkezetû homoktalajok kivételével az elõvetemény tarlójára szórjuk ki, s azt azonnal dolgozzuk be a talajba. A kiszámított nitrogénigénynek csak mintegy 50%-át pótoljuk, azt is csak a vetõágyelõkészítés alkalmával, a többit a gyökereken található Rhizobium-baktériumok biztosítani tudják.

A talajelõkészítés rendszere az elõvetemény tarlójának hántásából, majd a hántott tarló nyári ápolásából áll. A vetés ideje nagymértékben meghatározza az alapvetõ talajmûvelés idejét, hiszen õszi vetéshez legkésõbb augusztus végéig a területet meg kell szántani. A tavaszi vetés akadálytalan elvégzéséhez viszont arra kell törekedni, hogy az õszi szántás, mely 25–35 cm-nél mélyebb ne legyen, még õsszel kellõ elmunkálást (simítót, vagy hengert) kapjon. Az így elõkészített talaj kora tavasszal egyetlen mûvelettel, kombinátorral a vetéshez elõkészíthetõ. A termésbiztonság alapja a korai vetés. Ha õsszel a szántást nem munkáltuk el, mihelyt a talaj felsõ rétege „megpirkad”, azonnal simítózzunk, majd ezt követõen csak a vetésmélységig (4–7 cm) kombinátorozzunk. A vetõágy mélysége a talaj kötöttségétõl függ. Lazább talajokon mélyebbre (6–7 cm), kötöttebb talajok esetén sekélyebbre (4–5 cm) vessünk. A borsó jól tûri a korai fagyokat, így a vetésére már akár február közepén is sor kerülhet. A velõborsók vetési ideje késõbbi, s a konzervipari célú hasznosításhoz, alkalmazkodva a betakarítógépek kapacitásához, szakaszos vetést végezzünk. A fajták javarésze június elejéig folyamatosan vethetõ, s a zöldtrágyának, vagy zöldtakarmánynak szánt növényállományok vetése július végén ismét folytatható. Az õszi vetési idejû fajták optimális vetésideje szeptember elsõ napjaira esik.

A hagyományos levélzetû fajták hektáronkénti csíraszámigénye 1,2 millió, az afila típusúaké valamivel több, 1,3 millió csíra/ha. A borsó vetõmagigénye meglehetõsen nagy, hiszen pl. a 90%-os használati értékû, 250 g-os ezermagtömegû mag esetén a szükséglet elérheti a 330–360 kg-ot is. Vetéshez csak csávázott és fémzárolt vetõmagot használjunk!

A vetést gabonasortávolságra (12 cm) végezzük. Vetés után a talaj nedvességi állapotától függõen hengerezzünk. Ehhez a legalkalmasabb eszköz a gyûrûshenger. A vegetációs idõ alatti növényvédelmi munkákhoz (gyomirtás, kártevõk elleni védekezés) csak az engedélyezett készítményeket használjuk, az engedélyokiratban feltüntetett adagban és idõpontban, s csak a szükségleteknek megfelelõ mértékben!

A betakarítás idõpontját és módját a termesztés célja határozza meg. A konzervipar által termeltetett borsó fajták „aratását” a feldolgozó üzemek kapacitásuk függvényében ütemezik. A szárazborsó fajták betakarításának két módja ismeretes, az egy- és a kétmenetes betakarítás, utóbbinál a növényállományt elõször rendre vágják, majd 6–8 nappal késõbb történik meg a magvak kicséplése. A munkák végezhetõségét alapvetõen a mag nedvességtartalma határozza meg. A kombájnolás akkor kezdhetõ meg, ha a magvak nedvességtartalma 18% körüli (a túlszáradt magvak könnyen felrepedhetnek). A törésmentesség biztosítása érdekében a kombájnokat alacsony fordulatszámon járassuk, s a magmérethez alkalmazkodva pontosan állítsuk be. A betakarított termény „élõ, biológiai anyag”, ezért utókezelésére (szárítás, elõtisztítás, zsizsiktelenítés, tárolás) különösen nagy gondot fordítsunk.

Szénaként felhasználva a növényzetet, azt a teljes virágzásban kaszáljuk le, majd 5–7 napos renden való száradást követõen bálázhatunk. Ha zölden kívánjuk feletetni a növényállományt, akkor a kaszálást a hüvelykötés kezdetén végezzük el.