Vetésforgók a zöldségtermesztésben

Az elsõ ismert feljegyzést a vetésforgóról, mint ahogy más növénytermesztési tapasztalatról is Columella tette. A XIX század végére a XX. század elejére jelentõs szakirodalom gyûlt össze a vetésforgóról, amelyben már olyan kérdésekkel is foglalkoztak, mint a növényi sorrend, a monokultúrás termesztésre érzékeny növények, vagy a talajuntság kérdése. Volt idõszak, amikor a vetésforgó jelentõségét alábecsülték, a növényvédelmi problémák leküzdésére hatékonyabbnak tartották a növényvédõ szereket, az egyoldalú tápanyag-felhasználás kivédésére, pedig jobbnak találták a mûtrágyázást. Úgy tûnik, hogy napjainkban helyesen ítélik meg a vetésforgó jelentõségét, és a gazdaságokban a növénytermesztésnek ezt az igen hatékony eszközét egyre szélesebb körben alkalmazzák. Különös jelentõsége van a zöldségtermesztésben, ahol a növények a talaj minõségével szemben még magasabb igényeket támasztanak, mint a gabonafélék vagy az ipari növények, a tápanyagigényûk még differenciáltabb, növényvédelmûk még bonyolultabb, nehezebb.

A vetésforgó fogalmán általános megfogalmazásban, a termesztésre használt területen, a termesztett növényfajokkal történõ talajhasznosítási rendszert értjük, de van a gyakorlatban egy szûkebb értelmezése is, amely szerint a vetésforgó csak a termesztett növények sorrendje. A vetésforgónak négy eleme van:

• növényfajok meghatározása,
• az egyes növényfajok által elfoglalt terület aránya,
• a növényfajok sorrendje és,
• ezek (növények) körforgása.

Míg a termesztett fajok meghatározását, azok arányát és sorrendjét tartalmi (lényegi) elemnek tartjuk, addig a körforgást formai elemnek tekintjük. A vetésforgók kialakításánál az ökológiai feltételek mellett figyelembe vesszük az adott gazdaság termesztési adottságait és közgazdasági viszonyait.

A vetésforgók csoportosítása több szempont alapján is történhet. Csoportosíthatunk az egyes elemek érvényesülésének mértéke alapján, a szakaszok száma és a termesztett növények szerint. Azokat a vetésforgókat, amelyek esetében a tervezés alkalmával kialakított egyes elemekhez szigorúan ragaszkodnak (pl. szakaszok száma, termesztett növényfajok stb.) merev vetésforgóknak nevezzük, szemben az ún. szabad vetésforgókkal, amelyeknél az egyes elemeket szabadon váltogatják – ezeket szabad vetésforgóknak nevezik. (Ez utóbbiak igazán nem is tartoznak a klasszikus értelemben vett vetésforgók közé.) A két szélsõséges megoldás közé soroljuk a rugalmas vetésforgókat, amelyeknél az eredeti tervhez képest alapvetõ változásokat nem hajtanak végre, de szükség szerint a változó gazdasági, esetleg környezeti viszonyokhoz alkalmazkodva, egyes elemeket módosítanak.

A termesztett növények alapján megkülönböztetünk szántóföldi vetésforgót, amelyben kizárólag szántóföldi növényeket termesztünk (pl. búza, rozs, kukorica, takarmányrépa, napraforgó), zöldséges vetésforgókat, ahol kizárólag zöldségnövényeket termesztenek, és kombinált vetésforgókat, ahol a szántóföldi növények között zöldségféléket is vetnek vagy ültetnek. Léteznek egészen speciális forgók is a termesztett növények alapján, pl. dísznövényes forgó, faiskolai forgó stb. Míg a zöldséges vetésforgók többnyire a kisebb és intenzív mûvelést folytató zöldségtermesztõ gazdaságokra jellemzõek, addig a kombinált vetésforgókat a zöldségtermesztéssel is foglalkozó nagyobb gazdaságok alkalmazzák. Ez utóbbiak esetében az öntözési lehetõségektõl függõen megkülönböztetünk öntözhetõ (öntözött) és nem öntözhetõ (öntözetlen) kombinált szántóföldi vetésforgókat.

A vetésforgóban termesztett növények összetételét és arányát alapvetõen a gazdaság ökológiai és üzemi adottságai, az értékesítési lehetõségek határozzák meg pl: milyenek a talaj és éghajlati viszonyok, milyen a gazdaság mûszaki felszereltsége, a korábban szerzett termesztési tapasztalatok, a piaci viszonyok, értékesítési lehetõségek stb. Ugyanakkor fontos olyan tényezõkre is figyelemmel lenni, mint a talajjavító és talajzsaroló, a szerves trágyázást igénylõ és nem igénylõ növények aránya. Ez utóbbi szempont alapján a zöldségféléket három csoportra oszthatjuk (1. táblázat), amelyek igénylik a szerves trágyázást, amelyeket a költségek miatt nem érdemes szerves trágyázni, mert nem „hálálják” meg, és amelyekre valamilyen kedvezõtlen hatással van a szerves trágyázás (pl. rontja a tárolhatóságukat, lassítja a fejképzõdést). Hangsúlyozni kell, hogy ez a felosztás is módosulhat, pl. szélsõségesen rossz talajszerkezet esetén elõfordul, hogy azokat a növényeket is szerves trágyázni kell, amelyeket általában nem szoktunk. De más a hajtatásban is a növények szerves trágya igényének a megítélése, és természetesen a szerves trágya hiánya vagy szûkös volta is okozhatja a kivételes eseteket.

Gyakran használt kifejezés a növénytermesztésben a „talajzsaroló növény” fogalma, ez alatt olyan növényfajokat kell érteni, amelyek kihasználják, kiélik a talaj tápanyagkészletét (pl. káposztafélék), ezzel szemben megkülönböztetünk egy másik csoportot, az úgynevezett talajt vagy talajerõt kímélõk csoportját, amelyek lombozatukkal, a tarlómaradvánnyal jelentõs tápanyagmennyiséget vissza is juttatnak (pl. fejes saláta). A pillangós növényeket (borsó, bab, lóbab, néhány takarmánynövény) külön csoportba, a talajerõt fenntartókhoz soroljuk, amelyek nem, hogy csökkentik, de növelik a talaj tápanyagkészletét, javítják a termékenységét.

A zöldségnövények gyökeresedési mélysége jelentõsen eltérõ, gondoljunk csak a hagymára, amelynek a gyökérzete a talajfelszín közelében helyezkedik el, ugyanakkor néhány káposztafélének vagy a görögdinnyének a gyökérzete a 2 m-es mélységbe is lenyúlik, és onnan is képes hasznosítani a tápanyagokat, a talaj vízkészletét. Az ilyen növények váltogatásával nemcsak a talaj szerkezetét javíthatjuk, de gazdaságosan kihasználható a talaj tápanyagkészlete, nevezetesen az a jelentõs tápanyagmennyiség is „visszahozható”, amely az öntözések és a természetes csapadék hatására igen mélyre, a gyökérzóna alá került, sok növény számára elérhetetlenné vált.
A jól szerkesztett vetésforgó a gyomirtószer szerepét is majdnem betölti, ha nem is helyettesíti teljesen a vegyszereket, de jelentõs mértékben fékezi az elgyomosodást. A jól összeválogatott növényekkel, azok célszerû csoportosításával, helyes sorrendiségével jelentõs energiát, pénzt takaríthatunk meg.

A zöldségféléket – hasonlóan a szántóföldi növényekhez – ilyen tekintetben négy csoportra osztjuk:

• gyomirtó növények, amelyek termesztésével a gyomokat is irtjuk (pl. paradicsom, burgonya, paprika, csemegekukorica stb.)
• gyomfojtók, amelyek sûrû állásuk, vagy nagy levélzetük miatt nem engedik a gyomok kifejlõdését (pl. fejes káposzta, tök)
• gyomnevelõ fajok, amelyek lassú csírázásuk, csekély talajtakarásuk következtében nem képesek megakadályozni a gyomok kelését és elszaporodását (pl. sárgarépa, vöröshagyma, petrezselyem stb.)
• gyomosító növényekhez olyan fajokat sorolunk, amelyek elszórt és újra kelõ magjuk, a talajba maradt gyökerük miatt még a következõ évben is nagy számban kikelnek a táblán (pl. rebarbara, torma, napraforgó).

A vetésforgó szerkesztése
Gondosan, a helyi tapasztalatok alapján, a környezeti tényezõket szem elõtt tartva (talaj- és éghajlati adottságok), az üzemi (gépesítettség, öntözési kapacitás, munkaerõ, szállítási lehetõségek, szerves trágya készlet stb.) és általános közgazdasági viszonyok (értékesítési lehetõségek, feldolgozóipar, exportlehetõségek stb.) figyelembevételével szerkesztett vetésforgók alapvetõen hozzájárulnak a gazdaság hosszú távú eredményes mûködéséhez.

1. Elsõ lépésként a termeszteni kívánt növényeket csoportokba rendezzük. A csoportok kialakításánál nemcsak a növények környezeti igényének kell hasonlónak lenni, nagyon fontos, hogy a termesztési módszerek is megegyezzenek vagy közel azonosak legyenek (pl. tenyészidõ, szaporítás módja, ápolási munkák stb.). A szántóföldi forgók esetében alapvetõen 7 csoportot különböztetünk meg:

• trágyás kapások
• nem trágyás kapások
• egynyári pillangósok
• évelõ pillangósok
• takarmánykeverékek
• õszi kalászosok
• tavaszi kalászosok

A zöldséges vetésforgókban a növények csoportosítása többnyire a botanikai hovatartozásuk (családok) alapján történik:

• burgonyafélék (paprika, paradicsom, tojásgyümölcs),
• kabakosok (uborka, dinnye, tök stb.),
• káposztafélék (fejes káposzta, kelkáposzta, karalábé stb.),
• hagymafélék (vöröshagyma, fokhagyma stb.),
• pillangósok (bab, borsó).

De van néhány esetben ettõl kisebb eltérés is:

• gyökérzöldségek (sárgarépa, petrezselyem, cékla, retek),
• levélzöldségek (fejes saláta, spenót).

2. Következõ fontos lépés a szakaszok számának meghatározása. Vannak rövid vetésforgók, ahol 2–4 év után a növények visszakerülnek korábbi helyükre, és vannak hosszú idõtartamú vetésforgók, ahol a forgási idõ 10 vagy még ennél is több év. Zöldségfélék számára a középhosszú vetésforgók tekinthetõk ideálisnak, ahol a betegségek visszafertõzõdésének a veszélye már nem áll fenn – szemben a rövid vetésforgókkal, ahol a gombás betegségek (pl. fuzárium) jelentõs fertõzése várható – ugyanakkor az 5–8 éves forgó miatt még nem túl hosszú a forgás, ebbõl adódóan jól kezelhetõ, áttekinthetõ, közgazdasági szempontból tervezhetõ.

3. A növények beosztása szakaszokba. A termesztési technikai szempontból fontos, hogy egy szakaszon belül azonos vagy hasonló termesztéstechnológia legyen. Elõfordul, hogy egy-egy fontosabb, nagyobb felületen termesztett növénycsoport (pl. õszi gabonafélék, burgonyafélék) nem egy, hanem két csoportot tesznek ki.

4. Legtöbb tapasztalat a növényi sorrend megállapításához kell. A sorrend megállapításakor elsõsorban a fõnövény igényeire kell tekintettel lenni, a többi növényét ehhez igazítjuk. Elsõ szakaszba a fõnövényt rakjuk, kombinált vetésforgók esetében ez mindig a zöldségnövény. A sorrend kialakításánál a következõ szempontokat kell még figyelembe venni:

• az egymást követõ növényeknek közös kártevõje vagy betegsége ne legyen;
• lehetõleg talajzsaroló növényt talajkímélõ vagy talajerõt fenntartó növény kövesse;
• a gyomosító vagy gyomnevelõ növényeket követõ szakaszba gyomfojtó vagy gyomirtó fajokat helyezzünk;
• a tenyészidõ hossza, a vetés, ill. a palántázás, valamint a lekerülés idõpontja;
• a jobb tápanyag-hasznosítás miatt és a szerkezet javítása érdekében a gyökeresedés mélységére is legyünk tekintettel;
• szerves trágya igény – két szerves trágya igényes szakasz ne kövesse egymást.

5. A jobb területkihasználás érdekében elõ és utónövényeket is tervezhetünk. A zöldségfélék eltérõ tenyészideje, különbözõ szaporítási idõpontjai nagy lehetõséget nyújtanak ilyen tekintetben. A másodnövények megválasztásánál a következõ általános szabályok betartására ügyeljünk, amelyek nagyon hasonlóak a növényi sorrend kialakításánál leírtakkal:

• az elõnövény idõben lekerüljön, ill. a fõnövény után legyen idõ a másodvetemény talajának elkészítésére;
• megfelelõ talajszerkezetet hagyjanak maguk után, a tarlómaradvány ne zavarja a magágy-elõkészítést;
• veszélyes közös betegségük és kártevõjük ne legyen;
• megfelelõ fajta legyen, amely alkalmas az elõveteményezésbõl, ill. az utótermesztésbõl adódó eltérõ klímaviszonyokra és termesztési feltételekre.

Eredményes másodvetések a zöldségfélék esetében csak öntözhetõ területen képzelhetõk el. A 2. táblázatban néhány példát mutatunk be az elõ-, fõ- és másodnövények csoportosítására.

Érdemes több vetésforgó változatot is elkészíteni, és ezek elõnyeit, ill. hátrányait mérlegelve a legjobbat kiválasztani. Olyan vetésforgó nincs, amelyik valamennyi kritériumnak megfelel, csak bizonyos kompromisszumokkal képzelhetõ el a forgók gyakorlati megvalósítása!

„Jól tervezett vetésforgóval felére lehet csökkenteni a növényvédelmi költségeket, helyesen megválasztott másodnövénnyel kétszeresére lehet növelni a bevételt” – tartják a kertészek.