A növénytáplálás lehetõségei a gyümölcs- és szõlõ-biotermesztésében

A biopiacok felvevõ képessége szinte korlátlan, különösen vonatkozik ez az európai térségre.

A biotermékek iránti fogyasztási igény a természetes alapanyagú, egészséges termékek irányába tolódott el. A mûtrágya és vegyszermentes zöldség és gyümölcsfélék, az élelmiszeripari adalékanyagoktól mentes táplálékok iránti kereslet jelentõsen megnõtt. Tekintettel arra, hogy ezeknek a termékeknek az ára magasabb, éppen ezért ezek elsõsorban a magasabb életszínvonalú országokban terjedt el.



A biogazdálkodásba vont területek nagysága a világon elérte a 10,5 millió hektárt. A legnagyobb területtel Ausztrália rendelkezik, ezt követi az EU korábbi 15 tagállama. A mezõgazdasági területbõl való részesedésük 0,2–7,8% (2000–2001 évi statisztika).

Magyarországon az elmúlt években számottevõen növekedett a biogazdálkodás szerepe és súlya. A magyar biogazdaságok túlnyomó része exportra termel, a minõsített és védjeggyel ellátott termékek 95–97%-a Nyugat-Európába kerül. Ezen belül mérsékeltebb a bogyósgyümölcsök és a szõlõ/biobor iránti kereslet.



Hazánkban 2005 évben alig több, mint 1500 gazdaság folytatott ellenõrzött biogazdálkodást.

A biogazdálkodásba bevont, ellenõrzött, illetve átállás alatt lévõ terület nagysága 2005-ben mintegy 123 000 hektár, amelynek több, mint a fele a gyep és 40%-a szántóföldi mûvelési ággal hasznosított (Magyarország Mezõgazdasága 2005).



A biodinamikus gazdálkodás a különbözõ minõségû és eredetû szerves anyagok felhasználásán alapul, emellett a természetes eredetû ásványi anyagok felhasználása is megengedett. A biológiai gazdálkodás a világ szinte minden táján megjelent. Az elkötelezett gazdák a természetes környezettel harmóniában ökorégiókba szervezõdtek.



A gazdálkodás két legfõbb változatát: a biológiai és a biodinamikus folyamatként határozták meg. Ez a sajátos gazdálkodási mód a szerves trágyák, a komposztok, a különbözõ mezõgazdasági hulladékok felhasználásán alapul, de emellett a természetes eredetû ásványi anyagok felhasználása is megengedett, a szintetikus, vegyi anyagok felhasználása tilos.



A biológiai gazdálkodásra beállított területek nemzetközi felmérés szerint nemcsak ökológiai, hanem ökonómiai szempontból is versenyképesek. A mezõgazdaságilag mûvelt terület 10%-ra történõ kiterjesztése az összes termelés 5%-os növekedését eredményezi.



A biológiai gazdálkodást több tényezõ, szempont alapján lehet és szabad kialakítani.



Alapvetõ az, hogy olyan genetikai tulajdonságokkal rendelkezõ növényt alkalmazzunk, amelyet viszonylag csekély gomba és rovar kártevõ támadja meg, továbbá a talaj eredeti tápanyagkészletének hasznosítása is kedvezõ.



A biogazdálkodás szempontjából meghatározó a termõhely kiválasztása. Tekintettel arra, hogy a biotermesztésben a mûtrágyák felhasználása gyakorlatilag kizárt és a növényvédõ szerek alkalmazása is korlátozott, ezért az ültetvények létesítése során az optimális, vagy ahhoz közel álló környezeti viszonyokat célszerû biztosítani.



Magyarországon az éghajlati viszonyok gyakorlatilag mindenütt lehetõvé teszik a szõlõ- és gyümölcstelepítését. A mezo- és mikroklímatikus adottságok azonban sok veszélyt rejtenek pl. a fagyveszély a sík területeken, ami a terület fekvésével van szoros kapcsolatban.



A termõhelyi viszonyok kiválasztásánál fontos tényezõ a talajvíz mélysége és ingadozása. A hazai talajviszonyok mellett igen fontos és korlátozó tényezõ a talajvíz minõsége. Különösen érvényes ez a Dél Alföld, az Észak-Alföld, és a Közép-magyarországi régió déli részére. E térségekben elsõsorban a gyümölcstelepítések során célszerû a talajvíz minõségét is ellenõrizni, mert számolni kell azzal, hogy ezek a vizek lúgos, erõsen lúgos kémhatásúak, és magas nátriumtartalommal rendelkeznek, ami nem csupán a talajvízben, hanem a szilárd fázisba is beépül és ez az ültetvény további sorsát megpecsételi. Éppen ezért indokolt, hogy a terület kiválasztása során az alapvetõ talajvizsgálatokon kívül ezeket a paramétereket is megismerjük, és ez esetenként a telepítést kizáró tényezõ. Mindehhez kapcsolódik a belvíz okozta veszély, ami napjainkban számos ültetvényt károsít, aminek lehetõségével az ültetvény telepítése során számolni kell.



Az abiotikus faktorok mellett a biotikus tényezõknek is nagy szerepe van. Hátrányos lehet az erdõvel való körülzártság, ahonnan a kórokozók és kártevõk károsíthatják az ültetvényt.



Bár egyes növényfajok, így a nyírfa, a bükk, vagy köztes növényként a rozs kedvezõ hatású lehet. A növényzet hasznos búvó helyéül szolgálhat a hasznos rovaroknak és madaraknak.



A termõhely kiválasztása során fontos szempont az is, hogy a talajban vírusterjesztõ fonálférgek fordulnak-e elõ. Természetesen ez utóbbi szempontok már a növényvédelem kompetenciájába tartoznak, amit például a szõlõ monokultúrában történõ termesztés során célszerû ismerni, és éppen ezért fontos a vetésváltás alkalmazása.



A biotermesztés során meghatározó a megfelelõ fajtakiválasztás ez a szõlõ és a gyümölcstermesztés vonatkozásában egyaránt meghatározó, azonban ennek részletezése nem tartozik e cikk témakörébe.



Az ökológiai, s azon belül a biotermesztés megfelelõ alkalmazásához szorosan hozzátartozik a környezetkímélõ anyagok felhasználása. Alapvetõ szempont az, hogy az egész mezõgazdasági üzemet egységes organizmusnak fogják fel, az anyagok körforgásában arra kell törekedni, hogy minden keletkezett szerves anyagot az üzemen belül használjanak fel.



Amennyiben mégis keletkezik árufelesleg, akkor az üzembõl kikerült anyag tápanyag-tartalmát külsõ, de organikus, szerves eredetû anyaggal kell pótolni. A tápanyag-gazdálkodáson belül a lehetõségekhez mérten zárt rendszert kell kialakítani, ami valójában azt jelenti, hogy az ültetvénybõl származó „hulladékot” (venyige, törköly stb.) helyben kell hagyni, vagy visszajuttatni.

Tápanyag-gazdálkodás: a szõlõ- és gyümölcsültetvények esetében a 1,5–2,5% humusztartalom a kedvezõ, a 0–60 cm, illetve bogyós gyümölcsök esetében a 0–40 cm-es talajrétegben. A humuszállapot ugyanis igen összetetten befolyásolja a talaj fizikai, kémiai, és biológiai tulajdonságait. Így homoktalajon növeli a talaj víztartó képességét, míg kötöttebb vályog vagy agyag talajon a talaj vízáteresztõ képességét, a kedvezõbb szerkezeti elemek kialakítása révén.



Fontos szempont az, hogy a talajok nitrogénszolgáltató képessége is jelentõsebb, ami az ültetvény valamennyi, de különösen a kezdeti, a telepítési idõszakban meghatározó.



A tápanyag-gazdálkodáson belül tehát meghatározó a szerves anyag ellátás. Ezt több módon tudjuk biztosítani: 

• szerves trágya (istálló- és baromfitrágya),

• trágyalé vagy hígtrágya,

• szerves háztartási hulladékból származó komposzt,

• növényi maradványokból származó komposzt,

• vágóhídról származó állati termékek,

• szerves élelmiszer- és textilipari melléktermékek,

• fûrészpor, fakéreg és fahulladék,

• szalma,

• tõzeg.

A fentiekbõl kiemeljük a szerves trágya összetételét, ami a „közepes” minõségû átlagos tápelem-tartalmára vonatkozik: 0,6% N, 0,35% P2O5 és 0,6% K20, vagyis 10 tonna istállótrágya 60 kg N, 35 kg P2O5 és 60 kg K2O-nak megfelelõ makroelemet tartalmaz. E tápanyagok csupán egy része érvényesül az alkalmazás évében, és csak 2–3 év múlva válik a növények számára felvehetõvé. Az istállótrágya azonban nem csupán a talajok makroelem-tartalmát, hanem a mikroelem-készletét is növeli, és hozzájárul a talajban lévõ mikroelem felvehetõségéhez. Ezen kívül, javítja a talaj vízgazdálkodását és a kedvezõbb vízgazdálkodás révén hozzájárul a jó talajszerkezet kialakulásához, a kedvezõ biológiai tevékenységhez.



A baromfi- és galambtrágya közel három-négyszeres beltartalmi értéket mutat az állati trágyákkal szemben. Elsõsorban a szerves anyag tartalom számottevõ, ami 15,0–26,0%-ot is elérhet, továbbá igen jelentõs a nitrogén- és foszfortartalma (10–12, illetve 14–15%).



Mindezt azért szükséges pontosítani, mert a kistermelõk igen gyakran használják ezeket a szerves anyagokat, aminek összetétele nem azonos a hagyományosnak tekinthetõ istállótrágyával.



Fontos szempont a különbözõ minõségû és eltérõ származású komposztok felhasználása. Ezek minõsége, a felhasznált alapanyagoktól, a komposztálás módjától függõen jelentõsen eltérõ. Erre vonatkozó általános információkat nem tudunk adni. Alapvetõ szempont viszont az, hogy a komposztálandó anyagba olyan növényi részeket, amelyek valamilyen növénybetegséggel rendelkeznek nem szabad felhasználni (vonatkozik ez pl. a beteg venyige felhasználására). Ezek a növényi maradványok viszonylag tág C/N aránnyal rendelkeznek, éppen ezért átalakulásuk, humifikációjuk lassabban megy végbe, különösen azért, mert a fenti termesztési rendszerben nitrogén mûtrágya felhasználása nem lehetséges. Éppen ezért egy hosszabb átalakulással kell számolni, ugyanakkor igen kedvezõ a talaj szerves anyag tartalmának növelése, a talaj vízgazdálkodásának javítása szempontjából. A komposztálással kapcsolatos legújabb irodalmat Vermes L. (2006) által szerkesztett anyagban lehet megtalálni.



A szerves anyag gazdálkodás egyik speciális módja a szalmatakarás. Ez a módszer több vonatkozásban is kedvezõ hatású. A szalma 2–3 év alatt humifikálódik, átalakul ezzel a talaj szerves anyag tartalmát növeli, és ugyanakkor a talaj felszínét védi a gyomosodástól, és jelentõs védelmet nyújt az erózió ellen. Másodlagos hatása az, hogy a gépi munkát megkönnyíti, ugyanakkor számolni kell a traktorok nagyobb mértékû csúszásveszélyével is.

A szalmatakarás legfõbb elõnye az, hogy 1–3 évig gyakorlatilag nincs szükség talajápolási munkákra. A szalma allelopátiával sok gyomnövényt távol tart. Csökkenti a talaj párologtatását, így kiegyenlítetté teszi a talaj nedvességtartalmát, ezzel elõsegíti a talaj mikrobiológiai tevékenységét, ami az ültetvény számára igen kedvezõ. A szalmatakaró nem használ fel csapadékot, ugyanakkor annak visszatartásában fontos szerepe van. Éppen ezért a csapadékban szegény, rossz vízgazdálkodású területeken is jó megoldás lehet.



Figyelembe kell venni azonban azt, hogy a búzaszalma N tartalma csupán 0,21–0,25% és a C, N arány ennek megfelelõen igen tág (200 : 1) ami egyben azt jelenti, hogy a humifikáció igen lassan megy végbe, és számottevõ a N-igény is.



A szalmatakaró egyben búvóhelyül szolgál egyes kártevõknek, mint a mezei pocoknak, vagy a mocskos pajornak. Ez ellen a tõke, illetve gyümölcssorok mechanikai megmûvelésével lehet védekezni.



A szalmatakarás igen kedvezõ megoldását alakították ki a tokajhegyaljai Hétszõlõ ültetvényeiben, ahol szalmabálákat terítenek a sorok közé, így védekeznek a talajerózió ellen, s egyben növelik a talaj szerves anyag készletét.



A kéregtakarással több éves felületi védelmet biztosítunk, mintegy 300–500 m3 anyag szükséges az 5 cm-es takarás eléréséhez. A kéregtakaró elõnye az, hogy kezdetben herbicid hatást fejt ki, és jól véd az erózió ellen. A kéreghulladék komposztálható is, így értékes szerves anyag nyerhetõ, amelynek azonban már nincs herbicid hatása. A C/N aránya viszonylag tág a fafajoktól függõen 100–130, azaz a N-szolgáltatása, és átalakulása viszonylag lassú folyamattal jellemezhetõ.



Igen kedvezõ a tõzeg felhasználása, ami elsõsorban a talaj fizikai tulajdonságait javítja. Tekintettel azonban arra, hogy e szerves anyag utánpótlás csak korlátozott mértékben és mennyiségben áll rendelkezésre- és elsõsorban dísznövény és zöldségkultúrák esetében gazdaságos, ültetvények telepítésének során csak akkor tudjuk ajánlani, amennyiben a telepítéshez közeli térségben helyezkedik el a tõzeg lelõhely, aminek szállítási költségei nem terhelik a telepítést.



A síkláp tõzeg tápanyag-tartalma igen kedvezõ, ez azért lényeges, mert a hazai tõzegvagyon számottevõ része – ami a telepítések szempontjából is lényeges – a következõ képpen alakul: N: 1,8–3,3%, P2O5: 0,11–0,60%, K2O: 0,1–0,25%. Mindebbõl adódik, hogy a tõzeggel javított területen mindhárom makro elem tartalom jelentõsen növekszik, nem szólva arról, hogy a szerves anyag tartalom növekedése révén a talaj vízgazdálkodása, puffer-képessége, kiegyenlítõ képessége is növekszik.



A tápanyag-gazdálkodás fontos eleme a zöldtrágyázás: feladata az, hogy a feltalaj szerves anyag tartalmát növelje, és a gyökerek lehatolásának megfelelõen a talajréteget lazítsa (Kemenesy, 1959). Erre vonatkozóan (Kemenesy, 1959) számos adatot szolgáltat, így a talajtulajdonságoktól függõen eltérõ zöldtrágya növényeket javasol. Ennek részleteit a fenti munkában találhatjuk meg, de mint általános elv meg kell állapítani, hogy a savanyú kémhatású területeken elsõsorban a csillagfürt, míg a lúgos kémhatású területeken a somkóró alkalmazható. A repcét zöldtrágyának elsõsorban olyan területekre javasolják, ahol száraz körülmények között a növény viszonylag mély gyökérzetével a környezeti viszonyokhoz jól alkalmazkodik. Ezt a kultúrát a szõlõ-, illetve gyümölcstelepítést megelõzõen széles körben alkalmazzák. Ausztriában éppen a talaj fizikai tulajdonságok, a talaj lazítása szempontjából, ami a tápanyag-felvételt is kedvezõen módosítja (Bauer et. al. 1992).



Hazai körülmények között a zöldtrágyázás alkalmazásának különösen nagy jelentõsége van a homoktalajok védelmében, ami részben a deflációs károk megelõzésében, és a humusztartalom növelése szempontjából is meghatározó.



A gyepesítés során minden sorköz, vagy minden második sort gyepesítsük. Fontos, hogy a gyümölcs- vagy szõlõültetvény növekedését a gyepesítés ne hátráltassa, ne jelentsen szárazság idején, vagy csapadékszegény területen vízkonkurenciát. A takaró növények az erõteljes fejlõdés ellenére alacsonyak maradjanak, ezért a rendszeres növényvédelmet, illetve a terület kaszálását biztosítani kell.



Gyepesítés során lehetõség nyílik arra, hogy nagyobb esõzés után is rá lehet menni a talajra, ami által a növényvédelmi beavatkozás is egyszerûbbé válik.

A biogazdálkodáson belül tehát a szerves anyag gazdálkodásnak meghatározó szerepe van. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azokat az anyagokat, amelyek ugyancsak eredményesen használhatók fel a bioültetvények tápanyag-gazdálkodásában.



A fahamú, amelynek makro elem tartalma igen jelentõs (P2O5: 1,1–7,5%, K2O: 1,4–13,8, CaO 9,0–43,5%). Ennek elsõsorban a káliumtartalma fontos az ültetvények esetében, ugyanakkor fontos felhívni a figyelmet arra, hogy ez lúgos kémhatású, ezért elsõsorban savanyú kémhatású talajok esetében alkalmazható.



Foszfát kõzetek, amelyek az eredeti tápanyag-tartalommal rendelkeznek, hasznosulásuk azonban hosszú idõ alatt valósulhat meg.



Mészkõ, illetve dolomit por: mindkettõ alkalmas a savanyú talajok javítására a Ca, illetve a Ca- és Mg-tartalma révén. Ezt az anyagot elsõsorban a savanyú kémhatású területeken célszerû felhasználni (Nyugat magyarországi régió, Szabolcs-Szatmár megye térsége).



Káliummûtrágya, káliumszulfát ami vegyszeres kezeléseken nem ment át, tehát az eredeti ásványi összetételét tartalmazza (ezeknek az anyagoknak felhasználása az ellenõrzõ állomás engedélyéhez kötött).



Mikroelemek (cink, bór, vas, mangán, réz, molibdén) felhasználása ugyancsak az ellenõrzõ állomások méréseihez kötött.



Az agyag, a betonit és a perlit felhasználása elsõsorban a talaj vízgazdálkodásának javítását célozza, ezért elsõsorban homoktalajokon célszerû felhasználása. A használatát megelõzõen feltétlenül fontos az anyag kémiai és fizikai tulajdonságait ellenõrizni. Ez utóbbi anyagokat elsõsorban homoktalajok javítása esetében javasoljuk.



Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a biogazdálkodás alapvetõ eleme a szerves anyag gazdálkodás és felhasználás. Tekintettel arra, hogy hazánkban a szerves trágya mennyisége számottevõen csökkent, éppen ezért a helyben termelt szerves anyag felhasználásának jelentõsége egyre növekszik, ezt a szempontot kell a biogazdálkodás során is messzemenõen érvényesíteni.

Felhasznált irodalom:

Bauer et. al. (1992): Ökologisch orientierte

Bodenpflege und Dündung im Quatilatsweinbau

Hargitai L.–Nagy B. (1971): Dísznövények talajai és közegei.

Mezõgazdasági Kiadó, 1971.

Kemenesy E. (1959): Talajerõ-gazdálkodás, Akadémiai Kiadó, Budapest.

Vermes L. (2006): A minõségi komposzt készítésének követelményei. Gödöllõ.

Biogazdálkodás Magyarországon 2000–2001 évben KSH, Budapest, 2002.

Magyarország Mezõgazdasága 2005. KSH adatok, Budapest, 2006.