A tápanyag-gazdálkodás jelentõsége a repce termesztésében

A termelés fontos követelménye a hatékonyság, a ráfordítások (víz, energia, kemikáliák) ésszerû minimalizálása, összefüggésben a környezet minél alacsonyabb szintû terhelésével.



Az elõzõekbõl kitûnik, hogy a termelési feltételek és feladatok, valamint a környezetvédelem között szigorú integrációra van szükség, amit mai szóhasználattal élve csak a „fenntartható mezõgazdasági fejlõdés” képes biztosítani. Hazánk legfontosabb megújuló természeti erõforrása a talaj, ennek megfelelõen a legalapvetõbb cél annak racionális használata úgy, hogy közben javítsuk, vagy legalábbis megõrizzük termõképességét.



A „fenntartható mezõgazdasági fejlõdés” talajhasználattal összefüggõ elemei – Várallyay és Németh (2005) munkáját is felhasználva – kivonatosan a következõk szerint foglalhatók össze:

1. az agroökológiai (termõhelyi-) viszonyok és a termeszteni kívánt növények igényeinek harmonizációja;

1. az adott tábla termõhelyi adottságaihoz legjobban igazodó növényi szerkezet kialakítása, különös tekintettel a fajták jellemzõire, igényeire, illetve azok célorientált használatára;

1. a termesztendõ fajta igényeinek kielégítése céljából a talaj tulajdonságainak javítása (melioráció, talajjavítás, talajvédelem, vízgazdálkodás, fajtaspecifikus termesztéstechnológia), illetve a talaj termékenységét csökkentõ tényezõk hatásainak mérséklése agrotechnikai és/vagy melioratív módszerekkel (pl. mélyítõ vagy mélymûvelés, talajjavítás, meszezés, drénezés);

1. a mezõgazdasági táblák területi szerkezetének racionalizálása, termõhely-specifikus precíziós agrotechnika kidolgozása és alkalmazása;

1. a termelés során keletkezett melléktermékek és hulladékok (pl. növényi maradványok) környezetkímélõ kezelése és a természetben lejátszódó körfolyamatokban történõ visszaforgatás elõsegítése;

1. a talaj hasznos vízraktározó képességének növelése;

1. termõhely-specifikus növényi tápanyag-ellátás biztosítása;

1. a talaj szennyezõdésének megelõzése, vagy annak mérséklése.

A csak címszavakban felsorolt feladatok mögött megannyi részletkérdés vár megoldásra a repce termesztése során is. Ez részben abból adódik, hogy a termesztés feltételrendszerét megalapozó tényezõk (biológiai, ökológiai, agrotechnikai) mindegyike önmagában véve is jelentõs mértékû változásokon megy keresztül. E tényezõk közül, ha csak a biológiaiakat (fajták) emeljük ki, elegendõ a nagyarányú fajtaváltásra, fajtarotációra utalni. Évrõl-évre újabb és újabb fajták, hibridek kerülnek állami elismerésre, biztosítva a hozamok – ha nem is egyenletes, de hosszabb távon – folyamatos növekedését. A nagy termések elérése a termesztés-technológia oldaláról is egyre újabb technológiai elemek közbeiktatását vonhatja maga után, melyek révén érvényesülhetnek a fajták genetikailag meghatározott tulajdonságai. Egy-két rendszergazda kivételével ma még jobbára faji szintû termesztéstechnológiai ajánlások készülnek, ami részben a viszonylag szûk hazai kutatás-fejlesztési háttérrel magyarázható. A fentiekben ismertetett szempontok szerinti termelés elérése azonban maga után vonja a fajták/hibridek igényeihez igazodó technológiai elemek finomításait, vagy akár azok módosítását is.



A jövõt illetõen a repcetermesztés területi növekedésére kell felkészülni, amit többek között alátámaszt az is, hogy e növényfaj termesztése számára az ökológiai adottságaink megfelelõek. A repce a gabonafélék kiváló elõveteménye, a gabonaváltó gazdálkodás szerkezetébe nagyon jól beilleszthetõ. Zöldtrágyának szintén alkalmas, kézimunkaerõ-igénye kicsi. Az eróziónak kitett területeken jó védõhatást fejt ki azáltal, hogy az év nagy részében (szeptembertõl-júniusig) talajfedettséget biztosít. Korán betakarításra kerül (rendszerint június végéig), ezáltal a növénytermesztés ágazatai közül az egyik leghamarábbi árbevételt biztosítja. Fajtaváltozatai közül õsziek és tavasziak egyaránt ismertek, az õsziek magtermése a hosszabb tenyészidõszak és a kedvezõbb csapadékellátottság miatt 40–60%-kal is nagyobb lehet a tavasziaknál. A tavaszi fajtákra akkor lehet szükség, ha az õszi vetés a tél során nagyon megritkul, illetve, ha a vetésváltás rendszere (pl. zöldugar) megköveteli az ilyen fajták elhelyezését.



A világ növényiolaj termelését tekintve a repcébõl nyert olaj a szója- és a pálmaolaj mögött a harmadik helyet foglalja el. Az EU-ban szerepe fokozottabb, a 20% körüli repceolaj-felhasználás a második legnagyobb. Nálunk a napraforgó szerepe meghatározóbb, azonban az egységnyi területen termelhetõ olaj mennyiségét illetõen már a repce áll az élen. Kedvezõ feltételek esetén e növényfaj magjából hektáronként 1500–2000 l olaj is nyerhetõ, hiszen a duplanullás fajtacsoportba tartozó fajták, vagy hibridek olajtartalma elérheti a 40–44%-ot, s a hibrid repcék hektáronkénti hozamai 4–5 t között változhatnak. A korábbi évtizedekben termesztett magas erukasavtartalmú repcék olajtartalma közel 50% körül alakultak, jó termésbiztonság és magas maghozamszint mellett. Az energetikai célú hasznosítás során e fajtacsoport termesztése jól elhatárolt termelési körzetekben még szóba jöhet.



Az elmúlt évtizedek vetésterületi adatai meglehetõsen nagy évjáratonkénti ingadozást mutatnak. A legkisebb termõterület 1993-ban alakult ki, 22 ezer ha, míg 1999-ben már 182 ezer ha-on díszlett e növény. Az utóbbi években a termõterület 110–140 ezer ha között változott. Az országos magtermésátlagok (1,00–1,98 t/ha) jóval elmaradnak a nyugat-európai értékektõl, annak ellenére, hogy szinte ugyanazzal a fajtaösszetétellel rendelkezünk. A lemaradás tényezõit vizsgálva elsõ helyen a szakszerûtlen tápanyag-gazdálkodást említhetjük.



A repcetermesztés ökológiai érzékenysége nagyfokú, emiatt nagymértékû termésdifferenciák alakulhatnak ki még ugyanazon évjáraton belül is az ország keleti és nyugati tájegységei között. Legnagyobb vetésterületei a csapadékosabb Nyugat-Dunántúlon találhatók, azonban az utóbbi években jelentõs mértékben növekedett elõfordulása a dél-alföldi megyékben.



A termeszthetõségi feltételeket illetõen az adott tábla földrajzi fekvése mellett, annak talajadottságai a meghatározók. A hazai talajosztályozás szerint a repce a 6 termõhelyi kategóriába sorolt talajtípusok közül a homok- és a laza talajok kivételével mindenütt termeszthetõ. A legideálisabb feltételeket az I. és II. termõhelyi kategóriájú középkötött (40–50 KA), minimálisan 50–60 cm vastag termõrétegû, cserepesedésre nem hajlamos, semleges, vagy gyengén lúgos (7,0–8,2 pH), jó mészállapotú, közepes tápanyagszolgáltató-képességû talajok jelentik számára. A talajtípusok szerinti besorolás alapján a legjobb feltételeket a csernozjomok, a mészben nem szegény barna erdõtalajok, az öntés, az öntés réti-, a meszes-, a humuszos homok- és a kotu-talajok biztosítják.



A köztudatban elterjedtekkel ellentétben a repce igényes a tápanyagellátás színvonalát illetõen is. Jövedelmezõ termelést emiatt is csak pótlólagos ráfordítással, s a termõhelyenként eltérõ feltételek magas szintû biztosításával lehet elérni. Napjainkban már az agrotechnikai beavatkozások széles tára nyújt lehetõséget arra, hogy a tápanyagellátás az igényekhez igazodó és egyenletes, a talaj mûvelése a kedvezõ szerkezet kialakítását lehetõvé tevõ és víztakarékos legyen.



Az õszi káposztarepce fajták tápanyagigénye – Antal (2000) szerint – 1 tonna magtermésre vetítve 55 kg nitrogén, 35 kg foszforpentoxid, 43 kg káliumoxid, 50 kg kalciumoxid és 10 kg magnéziumoxid.



A felsorolt elemek közül a nitrogén-, a foszfor- és a káliumigényt a tervezett, vagy korábbi években realizált termésszinteknek és a talajvizsgálati adatok alapján meghatározott tápanyag-ellátottsági értékeknek megfelelõen kell kijuttatni. Az eltérõ termõhelyi adottságú és tápanyag-ellátottsági szintû talajokra kijuttatandó fajlagos hatóanyagigényt a táblázatban ismertetjük. A táblázat adataiból jól látható, hogy az ellátottsági értékekhez igazodó hatóanyag-igény akár több, mint kétszeres is lehet.

4 tonnás termésszintnél a 3 legfontosabb elem hatóanyag-szükséglete 400–550 kg is lehet. Napjaink országos mûtrágyakijuttatási adatai a fajlagos hatóanyagpótlást illetõen 80 kg körüli értékeket mutatnak, mely alapján nem is érdemes csodálkozni a korábban említett hozamszinteken! E 80 kg vegyes hatóanyagnak mintegy 70–75%-a nitrogén. Ha számolhatunk az átlagértékekkel belátható, hogy bár a nitrogénnek meghatározó jelentõsége van a repce hozamát illetõen, a pótolt foszfor- és káliummennyiség (7–15 kg/ha) csak mintegy 500 kg termés hatóanyag-igényével egyenértékû. Ilyen alacsony szintû tápanyag-visszapótlás mellett mennyiségi és minõségi árutermesztésrõl nem beszélhetünk!



Nem mellékes szempont a tápanyagok kijuttatásának idõpontja sem. Az elõvetemény lekerülését követõen rendszerint tarlóhántást kell végezni. Vagy két tarlóhántás között, vagy a nyárvégi forgatásos talajelõkészítés elõtt szórjuk ki a tervezett terméshez szükséges teljes foszfor-, kálium-, kalcium- és magnéziummennyiséget, lehetõség szerint egyenletesen a talaj felszínére. A vetés elõtt kijuttatandó nitrogén-mûtrágya adagot nagyrészt a tarlómaradványok mennyisége befolyásolja, hiszen a repce õszi nitrogénigénye viszonylag kicsi. Sok szalma esetén célszerû már a tarlóhántás elõtt 50–60 kg/ha N-hatóanyagot kijuttatni, s ilyen esetben legfeljebb a vetéssel egyidõben adhatunk starterként nitrogént, 20–30 kg/ha mennyiségben. A repce fejlõdésének fõ nitrogénigényes periódusai a tavaszi ciklusra esnek. Az egyenletes és jó N-ellátás biztosítása végett a legtöbb termesztéstechnológiai útmutató legalább háromszori, alkalmanként 40–60 kg/ha-os dózisú fejtrágyázást ajánl. Az elsõ tavaszi állománykezelést a vegetáció indulásakor (rendszerint március) célszerû elvégezni földi géppel. E kezelést követõen 2–3 héttel javasolható ismételt fejtrágyázás, még mindig szántóföldi géppel. Ha a lehetõségek megengedik a harmadik N-fejtrágyázáshoz már repülõgépet használjunk, s ezt a mûveletet a növényállomány zöldbimbós állapotában szükséges elvégezni. A nitrogén mellett a bórhiányos helyeken ekkor javasolható bórtartalmú készítmény (Solubor) kipermetezése is, melynek adagja rendszerint 4–6 kg/ha legyen. Folyékony N-mûtrágya adagolása esetén vigyázzunk arra, hogy az levélperzselést ne idézzen elõ (maximálisan 4–5%-os töménységû permetlé használható csak!). A talaj pH-ja nagyban meghatározza a használandó N-mûtrágya féleségét. Erõsen savanyú talajok esetén inkább mésztartalmú nitrogén-mûtrágyát (mészammon-salétrom) használjunk, semlegeshez közeli pH-jú talajon a karbamid, míg gyengén lúgos talajok esetén ammonszulfátot, vagy ammonnitrátot juttassunk ki.



A repce mélyen gyökerezõ növény. Talajelõkészítése a nyári idõszakra esik, s ekkor különös gonddal járjunk el a forgatásos talajmûvelések végzésekor. A mélyen (25–35 cm) történõ forgatás még a legkedvezõbb esetben is a talaj vízkészletének jelentõs mértékû csökkenését idézheti elõ. Részben emiatt is kerüljük a repce alá történõ közvetlen istállótrágyázást. Annak végzésére több idõ van a repcét megelõzõ, vagy az azt követõ kalászos kultúrák talajelõkészítésénél.

Felhasznált irodalom:

Antal J. 2000. Növénytermesztõk zsebkönyve. Mezõgazda Kiadó. Budapest.

Várallyay Gy.–Németh T. 2005. Bevezetés. In. A magyar mezõgazdaság elemforgalma 1901 és 2003 között. Szerk.: Kovács G.–Csathó P. MTA Talajtani és Agrokémiai Kutató Intézet. Open Art Nyomda. Budapest.