Mikroelem-hiány okai és gyógyítása a zöldségtermesztésben

Minden szakkönyv vagy szakcikk igyekszik leszögezni, hogy a makro- vagy mikrotápelem megjelölés nem a táplálkozás szempontjából való fontosságra, hanem a növényi szövetekben elõforduló mennyiségre vonatkozik – adott esetben a mikroelem hiánya ugyanolyan súlyos terméskiesést okozhat, mint akármelyik makrotápelemé.



A mikroelemek hiánytüneteinek pontos ismerete sokat segíthet a betegség okainak a megállapításában, és a gyógyítás módszereinek kiválasztásában. Ugyanakkor hangsúlyozni szeretnénk, hogy több elem tünetei nagyon hasonlóak, könnyen összetéveszthetõek, ezért a diagnosztikában a növényvizsgálatoknak (levélanalízisnek) is fontos szerepe van. Az alábbiakban ismertetjük azokat a fontosabb tünetcsoportokat, amelyek alapján egy-egy mikroelem hiánya megállapítható. A mikroelemek mellett a vasnak a tünetcsoportját is megemlítjük, tekintettel arra, hogy a hiánytünet szimptómái és a hiánybetegségének gyógyítása több vonatkozásban is hasonló.



A bór az egyik legjelentõsebb mikroelem. Élettani szerepével azután kezdtek foglalkozni a kutatók, miután bebizonyosodott, hogy a gyökérzöldség félék szív- és szárrothadását a bór hiánya okozza. A tünet mindig a legfiatalabb növényi részen jelenik meg elõször. Hatására a levelek megvastagodnak, merevekké és törékenyekké válnak. Miután a növény csúcsa elhal, az újabb hajtások a levelek hónaljából törnek elõ, és késõbb, ha a bórt nem pótolják, ezek is elpusztulnak. A bór hiánya rossz termékenyülést is okoz, mert a jelenléte a bibére kerülõ virágpollentömlõ fejlesztését is elõsegíti. A paprika bórhiány esetén gyorsan befejezi a hosszanti növekedését, a tenyészõcsúcsa elszárad, ezzel szinte azonos idõben a levelek a fonák irányába pödrõdnek. Súlyos esetben a levelek erezete vörösesbarnás lesz, a fõerek erõsen megdagadnak. A paradicsom hajtatása során ritkán, a szabadföldön gyakrabban fordul elõ a bórhiány. A tünetek a legfiatalabb leveleken jelennek meg elõször, világos színû bemosódás formájában. A levelek kicsik maradnak, deformálódnak, a szélük a fonák irányába pödrõdik. Az uborkán a hiány a fiatal levelek színének sötétedésével és a hajtásnövekedés leállásával kezdõdik. A levelek merevek, törékenyek lesznek, az oldalhajtások növekedése fokozatosan leáll, a szár ízközei megrövidülnek. A hajtás – akárcsak a gyökerek tenyészõcsúcsa – megreped és elszárad. A termés felülete is hosszanti irányban megrepedezik. A fejes salátán – attól függõen, hogy a fajta hajlamos-e az antociánosodásra – a fiatal levelek sárgulásával, illetve barnáslila elszínezõdésével kezdõdik a hiánytünetek kialakulása. Az ilyen, érintésre durva, kemény levelek törékenyek, kanalasodottak. A levél csúcsának közelében kisebb-nagyobb barna foltok keletkeznek, amelyek fokozatosan összeolvadnak és a levélszél-barnulásra emlékeztetnek.



A termesztési gyakorlatban a réz hiányával alig lehet találkozni, ennek fõ oka, hogy igen kis mennyiségben igénylik a növények, és ehhez a rendszeres szervestrágyázás, a réztartalmú növényvédõ szerek és lombtrágyák használata elegendõ forrás. Jellemzõ tünete a növény kókadtsága, hervadása, ami a fiatalabb leveleken tapasztalható elõször.



A mangán hiánya súlyos zavarokat idéz elõ a növekedésben és a belsõ élettani folyamatokban. A hajtásban ritkán, a szabadföldi zöldségtermesztésben gyakrabban találkozhatunk vele. A hiánytünetek, a vashiányhoz hasonlóan, a fiatal leveleken jelennek meg elõször klorózis formájában. Az íz közötti szövetek sárgulása, az apró nekrotikus foltok képzõdése hasonlít a vashiányhoz, ezzel gyakran összetéveszthetõ, különösen a kezdeti stádiumban. Amíg a vashiányt fõleg a fiatal, az új hajtások elváltozása jelzi, addig a mangánét idõvel a középsõ, sõt az idõsebb leveleké is. A két hiány tünetei között az is különbség, hogy a vashiány okozta klorózis mindig erõteljesebb, mint a mangánhiányé (a vashiánynál idõvel az egész levél elsárgul). A felsorolt tünetek megfigyelhetõk a paradicsomon, a paprikán, de vízkultúrában az uborkán és a dinnyén is. A levélzöldségféléken (saláta, spenót) fátyolos klorózis tapasztalható, a vékony levélerek zöldek maradnak, miközben az ízközötti szövetrész besárgul. A mangánhiány kialakulására elsõsorban ott kell számítani, ahol erõsen lúgos a talaj vagy magas a mésztartalma.



A cinket a zöldségnövények csak igen kis mennyiségben veszik fel a talajból, ám jelenléte a tökéletes élettevékenységhez nélkülözhetetlen. A cinkhiány elõfordulása elsõsorban meszes, lúgos talajokon, tõzegen és tápanyagban szegény homoktalajokon várható. Vigyázni kell a tõzegek foszfortrágyázásával (palántanevelés, tenyészedényes hajtatás), mert a foszfor gátolja a cink felvételét. A cinkhiányra jellemzõ tünet általában a fiatal leveleken alakul ki elõször. A levelek aprók maradnak, a levélerek közötti szövetek fehéreszöld színûvé változnak. Számos növényfajon a levelek is deformálódnak. Néhány zöldségfélén – pl. a paradicsomon – apró, nekrotikus, barna foltok is képzõdnek a levélen, a száron és a levélnyélen. A cinkhiány pusztán a sárgulás alapján nem állapítható meg egyértelmûen. Maga a klorózis nem lokalizálódik az alsó vagy a fiatal levelekre, és az elsõ tünetek megjelenési helye is növényfajonként kismértékben változó. Viszonylag egyértelmûvé teszi a cinkhiányt az aprólevelûség és a rozettás jelleg, az utóbbi tünet inkább a gyümölcsfákon, és nem a lágy szárú zöldségféléken alakul ki. Kifejezetten cinkigényes növény nincs a zöldségek között, de hiányára a paradicsom, a hagyma az átlagosnál érzékenyebb.

A molibdénhiány más mikroelemekkel ellentétben nem a meszes, a lúgos, hanem a savanyú, mészben szegény talajokon várható. Így meszezéssel a hiánytünetek megszüntetése már sok esetben hatásos. Talajon az anion-ellátottság (a foszfátok) elõsegíti a molibdén növénybe jutását, hasonlóképpen a hidroxil-ionok (OH-) is. Ugyanakkor a szulfát akadályozza az érvényesülését. Általánosságban elmondható, hogy hiánya következtében inkább a fiatal növényi részek károsodnak, de a tünetek formája, helye növényfajonként eltérõ. A paprikán a fiatalabb leveleken, a levélerek között klorotikus foltokat okoz a molibdén hiánya. Késõbb, súlyos esetben a vékony erek is megsárgulnak, és bizonyos mértékig emlékeztetnek a vashiány tünetére. A zöldségfélék közül a karfiolon látható a leggyakrabban a molibdénhiány. Az ilyen növény levelei kékeszöldek, fényesek, esetenként szürkészöldek. A fiatal levelek deformáltak, csavarodottak. A kialakult rózsán egyre nagyobb barnáslila foltok alakulnak ki. A spenót levélszélein barnás szürke foltok keletkeznek, majd a levelek fokozatosan kanalasodnak. Étkezési célra az ilyen növény veszélyes lehet a benne felhalmozódó nitrit és nitrát miatt.



Talajaink általában elegendõ vasat tartalmaznak a növények fejlõdéséhez, ennek ellenére gyakran találkozhatunk a vashiány tünetével, ami azzal magyarázható, hogy kevés a könnyen felvehetõ vas a talajoldatban. A hiánytünetek a fiatal növényi részeken jelennek meg elõször klorózis formájában. Kezdetben a levélerek közötti szövetrészek halványodnak meg, majd az újból fejlõdõ hajtásokon egyre világosabb (sárgább, fehérebb) formában jelentkeznek. A hiány súlyosbodásával nemcsak az érközötti mezõ, hanem lassan a vékony erek is kifakulnak, a tünetek fokozatosan áthúzódnak a középtáji levelekre is, a fiatal leveleken, a fõerek mentén nagyobb nekrotikus foltok is kialakulnak. A vashiánynak több oka is lehet, legritkábban magyarázható a talaj elégtelen vastartalmával. Felvétele akadályozott az erõsen meszes talajokon. Tömõdött, túlöntözött, rossz levegõzöttségû talajon a vas átalakul a növények számára kevésbé hasznosítható három vegyértékû vasionná. Ilyen esetben a hiány megszüntetésének leghatásosabb módja nem a talaj trágyázása, hanem a talaj lazítása, levegõztetése.



A mikroelemek hiánytünetei az esetek többségében, mint ahogy már a fentiekben is említettük, nem abszolút, hanem az ún. relatív hiányesetekhez sorolható, amikor a talajban van elegendõ tápelem, csak azt a növény valamilyen kedvezõtlen talajtényezõ miatt nem tudja hasznosítani. Ilyen esetben az elsõdleges cél nem az adott mikroelem kijuttatása, hanem a kedvezõtlen talajtulajdonság megszüntetése.



A víz a növényi tápelemek oldó és szállító anyaga, jelenléte – mennyisége – döntõen hat azok felvételére. Nedvesebb talajon mindig jobb a tápanyagfelvétel, aminek kettõs oka van: jobbak az oldási viszonyok és fokozódik az egyes elemek mozgása. A talaj nedvességtartalmának csökkenése elsõsorban a mozgékonyabb ionok felvételét zavarja (bór). A vízhiány, illetve a szárazság átmeneti mikroelem-hiány kialakulásához is vezethet, ami elsõsorban a szabadföldi termesztésben fordul elõ. De gyakoriak az õszi, téli hónapokban a magas talajvíztartalom, és a túlöntözés következtében kialakuló tápanyag-ellátási zavarok is. A levegõtlen, vízzel telített talajban megváltoznak a redukciós és oxidációs viszonyok, az oxigénben szegény környezet, a vasion felvételét akadályozza. Erre gyakran lehet példát találni egy-egy kiadós zápor után vagy az õszi-téli uborka- és paprikahajtásban, amikor a túlöntözés következtében, a talaj levegõhiányából adódóan a hajtásvégek kisárgulnak – jellegzetes vashiány –, amit a gyakorlat egyszerûen túlöntözésnek nevez.



A talajhõmérséklet változása különbözõ módon befolyásolja a tápanyagok felvételét, illetve felvehetõségét. Optimális talajhõmérséklet hatására fejlettebb, nagyobb tömegû, elágazóbb gyökérzet alakul ki, és fokozódik a gyökértevékenység is. Ennek következtében megnõ a növények tápanyagfelvevõ felülete, a növény jobban tudja hasznosítani a talaj tápanyagkészletét. Zöldségfélék közül az uborka és a tojásgyümölcs különösen érzékeny a talaj hõmérsékletére, hideg talajon gyakorlatilag leáll a víz- és tápanyagfelvétel. A melegebb talajon intenzívebb a tápanyagok oldódása, ezáltal nagyobb a talajoldat tápanyag-koncentrációja.

A legtöbb termesztett növény, így a zöldségfélék számára is, a semleges vagy az enyhén savanyú talajkémhatás az optimális. Ha a 7 pH-értéktõl nagyobb mértékû eltérés van – több, mint egy pH – megváltoznak a talajban az oldási viszonyok, és létfontosságú tápelemek válnak oldhatatlanná és felvehetetlenné a növények számára. Nagy általánosságban elmondható, hogy savas kémhatású talajban a makroelemeket és a molibdént, lúgos közegben a félmikro- és mikroelemeket veszik fel nehezebben a növények. 6,5–7 pH-érték között vagy ettõl kisebb mértékû eltérés esetén, általában talajkémhatásból adódó tápanyagzavarral nem kell számolni.



Nem elegendõ a tápelemek abszolút mennyiségét vizsgálni, figyelembe kell venni az egymáshoz viszonyított arányukat is. Egy-egy tápanyag túladagolásával olyan elem hiánya is kialakulhat, amely egyébként a talajban elegendõ mennyiségben jelen van. A tünetek alapján nagyon nehéz eldönteni, hogy egy adott elem hiányzik, vagy annak az ún. antagonista elemébõl adtunk többet a kelleténél. Az agrokémiában ezt a jelenséget, amelynek során az egyik tápelem túlsúlya a másik felvételét lassítja vagy megakadályozza, ion-antagonizmusnak nevezzük. A zöldségnövények esetében, a termesztésben a következõ ion-antagonizmus jelenségekkel lehet gyakrabban találkozni:

NH4-K  NH4-Ca  Al-P

Mg-K  P-Fe  B-Mo

Na-K  Zn-Fe  Mg-Mn

Ca-K  Mn-Fe

Egy jó szerkezetû, magas humusztartalmú talajon az említett tápanyag-felvételi zavarok lényegesen ritkábban jelentkeznek. Ezért a zöldségtermesztésben, ahol a termesztett növények a talaj szerkezete iránt lényegesen magasabb igényeket támasztanak, mint a szántóföldi kultúrák, különösen nagy szerepe van ilyen vonatkozásban is a szerves trágyázásnak, a szakszerû talajmûvelésnek, és minden olyan termesztés-technológiai tényezõnek, amelynek hatása van a talajszerkezet minõségére.



Míg a talajban jelentkezõ tápanyaghiányt (abszolút hiány) hagyományos módon, a talajra vagy talajba juttatott szerves- és mûtrágyákkal jól lehet pótolni, addig a viszonylagos, vagyis relatív tápanyaghiány esetekben, a tápanyagfelvételt zavaró tényezõk megszüntetése mellett megoldást jelenthet a levélen keresztüli tápanyag-adagolás, más néven lombtrágyázás, ami csak abban az esetben jöhet számításba, ha a zavaró okok megszüntetése lassú, költséges, vagy éppen megoldhatatlan.

Valamennyi tápanyag pótolható a levélzeten keresztül, de igazán nagy jelentõsége a lombtrágyázásnak a mikro- és fél-mikroelemeknél (vas, magnézium, cink, bór, molibdén, mangán és réz) van. A lombtrágyázás gyenge hatásfoka vagy éppen hatástalansága sok esetben nem a lombtrágya-készítmény hibájára, hanem a helytelen alkalmazásra vezethetõ vissza.

Ezért a lombtrágyázásnál a következõ általános szabályok betartását mindenképpen fontosnak tartjuk:

• a lombtrágyák hígításához minden esetben jó minõségû lágy vizet használjunk, mert a hatóanyag a kemény vagy erõsen szikesítõ (magas EC értékû) vízben azonnal kicsapódhat, a növény számára felvehetetlen kémiai formává alakul át;

• a jobb hatásfok és a kisebb perzselési veszély miatt hígabb oldatot készítsünk, és inkább gyakrabban ismételjük meg a permetezést;

• a lombtrágya csak akkor hatásos, ha nagy, fejlõdõ, egészséges lombozata van a növénynek;

• a permetet elsõsorban a fiatalabb levelekre, hajtásokra juttassuk, mert ott gyorsabban hasznosítja a növény (bizonyos tápelemeket, pl. mikroelemeket, nem képesek az idõsebb leveleken keresztül felvenni);

• a lombtrágyaoldat EC értéke (lombtrágya töménysége + növényvédõ szer töménysége + az öntözõvíz sótartalma) együttesen ne haladja meg a 2,5–3 EC-t;

• a lombtrágyák oldékonyságát jelentõs mértékben befolyásolja az oldáshoz használt víz hõmérséklete. 15 °C alatt jelentõs mértékben romlik a lombtrágyák oldékonysága, ugyanakkor 21–22 °C felett bizonyos bomlások, vegyületek gázosodása történhet meg, ami nemcsak abban mutatkozik meg, hogy rosszabb a hatásfoka a készítménynek, hanem abban is, hogy már a lombtrágya készítmény hígabb töménységben is perzsel;

• amennyiben a növényvédõ szerekkel együtt kívánjuk a lombtrágyákat kijuttatni, célszerû elõször a por alakú (WP) növényvédõ szer feloldása, ezt követõen az oldat formájú növényvédõ szer hozzáadása (EC), és csak ezután keverjük be a lombtrágyát;

• általános szabály, hogy egyszerre három szernél többet ne keverjünk össze;

• tekintettel arra, hogy az így összekevert készítmények hatásmechanizmusa nagyon bonyolult, nagyon nehéz elõre megítélni a keverhetõségüket, ugyanakkor keverhetõségi táblázatok az új szerekrõl nem készülnek, elsõ alkalommal tanácsolunk egy próbakeverést alkalmazni.

A lombtrágyázás nem helyettesíti a gyökéren – talajon keresztül végzett fejtrágyázást. A lombtrágyázással ugyan nagyon hatásos, de egyben meglehetõen kevés az így kijuttatott tápanyagmennyiség, hektárra átszámítva mindössze 1-2 kg. Nagy termésátlagok eléréséhez a tápanyagok visszapótlását a gyökéren keresztüli trágyázásra kell alapozni, és ezt a lombtrágyázásnak az említett esetekben kell kiegészíteni, ill. tápanyag-ellátási zavarok esetén a hiánybetegségek gyors felszámolásához, megszüntetéséhez nyújthat hathatós segítséget.