Talajmûvelési elvek és szempontok õszi kalászosokhoz

Az elõvetemény betakarítása és az õszi vetés közötti idõszakban végzett talajmûvelés is az elõzõ hármas tagolásnak megfelelõen, különbözõ technológiai variációkban végezhetõ el. Az elõvetemény betakarítása és az õszi vetés közötti idõszakban végzett talajmûvelés is az elõzõ hármas tagolásnak megfelelõen, különbözõ technológiai variációkban végezhetõ el.

A talajelõkészítés általános ismertetése
A talajmûvelési technológiák az egyes talaj-elõkészítési eljárásokat és az ezek során alkalmazható eszközöket/munkagéprendszert foglalják egységbe. Az adott talajmûvelési technológiában alkalmazni kívánt munkamûveleteket a növények igénye alapján, mindig a termõhelyi adottságokhoz igazodóan, azaz a természeti, agrotechnikai és üzemeltetési viszonyok figyelembevételével kell kiválasztani.

Különösen fontos szerepe van a termelési folyamat sikeres megvalósításában az éghajlatnak. A periodikusan vagy rendszertelenül váltakozó aszályos, illetve túlzottan csapadékos években egyaránt, a legmegfelelõbb talaj-elõkészítéssel kell gondoskodni a termõföld vízkészletének megõrzésérõl, a lehullott csapadék helyben tartásáról, illetve a szükségesnél nagyobb mértékû párologtatásáról, valamint a talajban történõ vízmozgásokról. Megállapítható tehát, hogy a talajmûvelés egyik legfontosabb feladata a természeti viszonyokhoz igazodóan az ún. vízháztartás ésszerû kezelése.

Az agrotechnikai követelmények közül elsõdlegesen kell számolni a termesztett növény ökológiai igényeinek kielégítésével, termelési sorrendjükkel (vetésforgó) és a mindenkori talajviszonyokkal. A mûvelésre kiválasztott talaj kötöttsége, a termõréteg vastagsága és szerkezeti képe, a talaj besorolási típusa, s ezen belül fizikai és kémiai jellemzõi döntõ hatással bírnak a talajmûvelési rendszer egészére vonatkozóan. Napjainkban növekvõ jelentõségû a szerves- és mûtrágya-ellátás, amelynek minõségi megoldása tartamhatásában is jelentõséggel bír a célszerû talajmûvelés kialakításában.
Az üzemeltetési viszonyok közül döntõ jelentõségû a gazdaság táblaszerkezete, azok egymással történõ kapcsolódása, valamint az erõ- és munkagépállomány.

A technológia géprendszerének összeállítását a következõ fontosabb tényezõk határozzák meg:

• erõgépek típusa, darabszáma, univerzális alkalmazhatósága;
• talajmûvelõ gépek típusai, kihasználtságuk;
• gépkapcsolások, gépkombinációk;
• üzemelési módok, mûvelet-összevonás, illetve -elhagyás.

A technológia elemeinek összeállításánál döntõ szerep jut az erõgép-állománynak. Ennek szakmai és beruházáspolitikai jelentõsége, ill. kihatása is van, mivel többcélú alkalmazhatóságuk más technológiai folyamatokban is jól érvényesíthetõ. Így egyértelmûsíthetõ az is, hogy az erõgép motorteljesítmény-nagysága, illetve vonóképessége döntõ mértékben meghatározhatja a kiválasztandó talajmûvelõ gépek típusát, s ezen belül is például szélességi méretét. Az ún. energetikai optimum célzatú gépkapcsolásoknál mindig törekedni kell arra, hogy a vontatási teljesítmény hasznosulása a munkasebesség növelésével arányosan váljék a legkedvezõbbé. A modern erõátviteli rendszerû és nagy motorrugalmasságú erõgépek döntõ többségénél a vontatási teljesítmény-kihasználás optimuma 9–14 km/h munkasebesség-határok közé tehetõ. Ezen intervallum biztosítja a különbözõ talajmûvelõ szerszámok agrotechnikai sebességigényéhez való jó igazodást is. A kapcsolat jellemzésére használt munkasebesség-vontatási teljesítmény hasznosulás diagrammok azt mutatják, hogy 90%-os teljesítmény kihasználás esetén – amely érték az üzemeltetés során még jó hatásfokúnak és elfogadottnak tekinthetõ – a sebességhatárok kiszélesednek, és így az üzemeltetés kritériumai csökkenthetõk.

Mint az elõzõekbõl látható, a mûvelõeszközök oldaláról az optimális munkasebességet bizonyos agrotechnikai követelmények határozzák meg. Ez lényegében azt jelenti, hogy a kialakított mûvelõelem mérete, alakja, tömege, hajtásrendszere stb. az adott optimumérték, vagy az azt szûken határoló sebességtartományban biztosítja a jó munkaminõséget.

A különbözõ motorteljesítményû erõgépekhez alkalmazható talaj-elõkészítõ gépek, ún. agrotechnikai munkasebesség-tartományát az alábbiakban lehet determinálni:

• ágy- és váltvaforgató ekék 6–12 km/h
• középmélylazítók  6–10 km/h
• tárcsásboronák   6–10 km/h
• magágykészítõ gépek  8–14 km/h

Fentiek figyelembevételével megállapítható, hogy egy erõ-munkagép kapcsolat energetikai szempontból akkor optimális, ha az adott munkasebességû mûveletnél a vontatott eszköz teljesítményigénye megegyezik a traktor által leadott vontatási teljesítmény-nagysággal.

Az ettõl eltérõ, azaz túlzottan nagy, esetleg kedvezõtlenül alacsony vonóerõ-igény a rossz hatásfokú teljesítmény kihasználás mellett egyéb hátrányokat is jelent. Ezek a hátrányok döntõen agronómiai jellegûek: a mûvelõszerszámok túlzott/nem megfelelõ munkamélységben dolgoznak, s e két beállítás kedvezõtlen munkaminõségû kihatása mellett a traktor terhelése is aránytalan, ami a késõbbiekben jelentõs szervizköltségû meghibásodásokhoz vezethet.

A gépcsoportok maximális üzemeltetési sebességét az ergonómiai tényezõk mellett döntõ mértékben a talajban dolgozó mûvelõelem geometriai kialakítása szabja meg, illetve határolja le. A már ismertetett felsõ – munkasebesség – határértékeket nem célszerû túllépni, mert az egyértelmûen a munkaminõség romlásával, a vontatási ellenállás intenzív növekedésével és az egyenetlen talajokon történõ kedvezõtlen mûszaki-üzembiztossági kihatásokkal járhat. Az üzemeltetõket a nagyobb területteljesítmény elérésével párhuzamos munkabérek ösztönzik az ergonómiailag kritikus felsõ határok elérésére, amelyekre természetesen egyes esetekben (optimális gépkapcsolat, kedvezõ talajfelszín-adottságok) azért lehetõség van.

Az üzemeltetés lényeges szerepet játszik továbbá a gépcsoportok energetikai kapcsolásán túl – figyelembe véve a hidraulikai és geometriai illeszthetõséget – a helyes üzemeltetési mód kiválasztásában. Ezek közé tartozik a vetésirányhoz viszonyított mûvelés, az összes munkaidõ alatti idõelemek kedvezõ arányainak biztosítása, a forgás- és fogásmódok. Meg kell említeni továbbá, például az eke és a traktor szántás közbeni helyzetét. Az erõgépek motorteljesítménye és gumiabroncsozásának módja, mérete döntõ mértékben megszabja, hogy a traktor barázdában vagy tarlón járva vontatja az ekét. Általában a nagyobb motorteljesítményû és tömegû traktorok hasznos vontatási teljesítmény átadása már csak tarlón, sok esetben ikerszerelésû gumiabroncsozással, vagy gumihevederes járószerkezet alkalmazásával történhet. Kerülni kell azonban az egyedi abroncsozású, de túlzottan széles profilú gumiabroncsok barázdában történõ járatását is, mivel erõátviteli, hajtásszerkezeti hátrányuk mellett jelentõs mértékû káros talajtaposással, azaz talaj visszatömörödéssel is számolni kell. Ez a talajszerkezet kímélése, valamint a gépcsoport közvetlen munkavégzési minõségre gyakorolt összhangjának biztosítása érdekében sem célszerû.

Tarlómûvelés – tarlóhántás
Általános szakmai ismeretek szerint tarlóhántásnak azt a sekély – általában 6 és 15 cm munkamélység közé tehetõ – mûvelést tekintjük, amelyre a nyári idõszakban betakarított növények után kerül sor.

A kalászosok betakarítását követõ elsõ talajmûvelés hagyományosan elterjedt eszközei a különféle tárcsásboronák. A könnyû, nehéz és szupernehéz tárcsásboronák szakmai elnevezése a tárcsalevelek fajlagos terhelésébõl adódik. Alkalmazásuk hátterében egyértelmûen a különbözõ kötöttségû talajokon történõ minõségi munkavégzés áll. Ezen gépek üzemeltetése tradícionálisnak tekinthetõ, beállításuk, kezelésük és karbantartásuk az átlagos felkészültségû gazdálkodó számára nem jelenthet problémát. A már meglévõ eszközökhöz a szûkösebb anyagi háttérrel rendelkezõ gazdáknak is illik kapcsolni azonban valamilyen házilagos megoldási módszerrel ún. lezáró elemeket: ezek közül korábban a gyûrûshenger volt elterjedt. Ma már számos, ún. rászerelt henger egységet kínálnak a gyártók.

A tárcsásboronák kiválasztásánál nem csak a tárcsalevelek fajlagos terhelése, hanem azok geometriai paraméterei is döntõ jelentõségûek lehetnek. Ezek közül legfontosabb az átmérõ, az osztástávolság és az élforma. Csak az utóbbival foglalkozva érdemes megfontolás tárgyává tenni a csipkés, sima élû, valamint egyéb profilú (háromszög élkitörés) alkalmazását, mivel ezek alakítják végsõ soron a mûvelt talajszelvényt és befolyásolják a tárcsásboronák legfontosabb munkaminõségi jellemzõjét, az aprító-keverõ hatást.

A helyesen megválasztott munkamélység döntõen kihat a gépek alkalmazásának eredményességére. Elkerülendõ a mûvelés határán kialakuló záróréteg, valamint az egyenetlen felszínképzés és a nem kellõen visszatömörített felszínlezárás. E problémák kiküszöbölésére az utóbbi idõben általában népszerûvé vált a tárcsalevelek más mûvelõelemekkel történõ kombinációja (pl. kultivátor, ill. középmélylazító elemek).

Elsõsorban a könnyebb mûvelésû talajokon váltak népszerûbbé, s egyre szélesebb körben használt eszközzé a különbözõ ásóboronák. A körcikk-szeletek geometriai leképzésébõl kialakított késkeresztek e talajokon hatékony aprítást és felszínegyengetést végeznek rendkívül kedvezõ területteljesítmény-jellemzõk mellett. A konstruktõrök részérõl megoldódott az az üzemeltetõi igény, miszerint e gépek után szintén szükséges a hatékony felszínlezárás, akár kétsoros hengerborona beépítéssel is. A mûvelt rétegben történõ kedvezõbb rögfrakció elérése céljából új fejlesztésének tekinthetõ az ásóborona-tagok négy/öt sorban történõ elrendezése is.

Az ún. szántóföldi kultivátorok a mezõgazdaság korábbi idõszakában szintén a könnyebben mûvelhetõ talajok kedvelt munkagépei voltak. Alkalmazásuk során elsõsorban a munkamélység tartására és a merev szárú/ vibrációs kapatestek megfelelõ osztástávolságára kellett ügyelni. A korábbi gépek hiányossága a nem kellõen megoldott felszínlezárásban jelentkezett. A gyártók ezt a problémát kiküszöbölték és a kultivátorszerszámok széles választékával felruházott gépek különösebb nehézségek nélkül beszerezhetõk a piacon. Ugyancsak idetartozik az ún. szárnyas kultivátorok alkalmazási lehetõsége, amely elsõsorban az eróziónak kitett talajokon nyújthat kedvezõ alternatívát. Megjegyzendõ, hogy agronómiai szempontból sokan megkérdõjelezik a kultivátorok, illetve kultivátor kombinációk szakmai alkalmazhatóságát, mivel az ún. felszínkép közel sem tûnik olyan elõnyösnek, mint a talajhajtású mûvelõelemek (tárcsalevél, ásóborona késkereszt) esetén. Fontos azonban tudni, hogy a mûvelõelemek által teljes mértékben átvágott gyökérzónában ugyanúgy érvényesülnek a funkcionális feladatok és a felszíni jelenlétében vizuálisan zavarónak tûnõ tarló, gyom-, illetve árvakeléses állomány a mûvelés utáni 3–4. napon elfonnyadva már egyértelmûsíti ezen eszközök gyomirtási hatékonyságát is.

A mezõgazdasági gépgyártás divatos trendjeit követve napjainkban tucatszám jelennek meg azok a kombinált eszközök, amelyek az alapmûvelés és az ún. másodlagos mûvelés összevonására hivatottak. A gépberuházás oldaláról fajlagosan feltétlen olcsóbb megoldás alkalmazásának sikere elsõsorban a jó üzemszervezéstõl, s ezzel párhuzamosan a mûszakóra kihasználtságtól és annak nagyságától függ. A konstruktõrök szerkesztési alapelve a forgóelemek általános üzemi elfogadtatása volt, melyekhez párosult a mélyebben dolgozó ún. talajvédõ mûvelõelemek bevezetése. A lazító szerszám + tárcsalevél + hengerelemek együttes alkalmazásából elsõsorban a kétféle mûvelõeszköz pozitívumait lehet kihozni a használat során: pl. elsõsorban a kedvezõ rögképzés, a hatékony keverõmunka és a kellõen visszatömörített mértékû felszínlezárás.

Az így létrejött kombinált tarlóhántó eszközök alkalmazhatóságát az elõzõ technológiai mûvelet, azaz a betakarítás során fellépõ talajproblémák elszaporodása is igényelte. A gabonatáblákon közlekedõ kombájnok és szállító jármûvek talajterhelése normál körülmények esetén is túlzott mértékû tömörödést jelent. A betakarítás idõszakában gyakori, kedvezõtlen idõjárási kihatások (pl. túlzottan magas talajnedvesség-tartalom esetén történõ talajtaposási károk, nyomproblémák) csak fokozták a fenti problémák megoldására alkalmas hatékony tarlóhántó eszközök megjelenését. Ezen nem elhanyagolható szempontok figyelembevételével kell a gazdálkodóknak olyan szakmai célzatú beruházás irányába mozdulni, amelynek fõ célja természetesen továbbra is a minõségi tarlóhántás kell legyen. E mûvelet nem pótolható semmivel (még hatékony vegyszeres kezeléssel sem!), kompromisszum nélkül semmilyen körülmények között nem hagyható el és a követõ technológia egyik legfontosabb alappilléreként kezelendõ.

Alapmûvelés – forgatással és anélkül
Az alapmûvelés változatlanul legelterjedtebb módszere a szántás, amely köztudottan a legtöbb energia- és idõráfordítást igényli, ezért nem mindegy, hogy a gazdálkodó miként bánik a mûszaki-agrotechnikai lehetõségekkel. Az eke ún. mûködõ részeinek – szántóvas és a kormánylemez – döntõ szerepe van az energiamérleg alakításában. A már korábban megismert és különbözõ üzemi méretekben elterjedt megoldások (változtatható fogásszélességû eke, mûanyag kormánylemez stb.) után két mûvelõelemre még mindig fel kell hívnunk a figyelmet. Az egyik a réselt kormánylemez, amellyel egyre több forgalmazó jelentkezik: ajánlásuk során elsõsorban az energiamegtakarításban rejlõ lehetõségekre kell utalni, amelyek a magasabb nedvességtartalmú, kötött, agyag-, agyagos vályogtalajokon jelentkezhetnek hatványozottan. A másik technikai lehetõség az eketest mögé, ill. alá – egyes esetekben eléjük – szerelhetõ, ún. lazító betét. Alkalmazásának lényege, hogy a szántóvas síkja alatt 10–22 cm munkamélység tartományban képes a lazítási feladatok elvégzésére. Használatát energetikai kompromisszummal és a növénytermesztési technológia idõrendjéhez igazodóan kell megválasztani.

Köztudott, hogy egyes körülmények között (alacsony mennyiségû szerves maradvány, szárazabb talajállapotú/talajrétegû középkötött- és kötött talajú gabonatáblák) az eke más eszközökkel helyettesíthetõ. Ezt korábbi statisztikai felmérések is indokolhatják, melyek azt mutatják, hogy egy hektár terület megmûveléséhez a nehézkultivátorok és középmélylazítók 60–80%, míg a nehéz tárcsásboronák és a tárcsával kombinált lazító elemes megoldások 50–70% hajtóanyag-megtakarítást érhetnek el a szántáshoz viszonyítva. Az e kategóriába tartozó eszközök közül üzemi körökben is jól ismertek a különbözõ középmélylazítók és nehéz kultivátorok. E gépek kedvezõ lazító munkája tovább javítható, ha az alapgéphez a gazdálkodó kiegészítõ egységeket választ. Ma már sok ilyen gépkombináció áll rendelkezésre, melyek passzív, illetve aktív mûködésû kiegészítõ elemei elsõsorban a jobb porhanyítás és keverés terén nyújtanak elõnyöket. A gépkombinációk közül figyelemre méltóak az ún. kombinált nehéz kultivátorok, melyeknél takaró tárcsapárokkal és különbözõ profilú hengerborona lezárással lehet találkozni. A mélyebb mûvelés megvalósítására alkalmas középmélylazítók esetében pedig a tárcsás mûvelõelemekkel történõ kombináció biztosítja az agronómiailag is kedvezõbb munkavégzést.

Elmunkálás – vetõágy-készítés
Az alapmûvelés elmunkálásának szükségességét a szántás-, ill. lazítás minõsége, idõpontja döntõen befolyásolja. E mûvelet minõségileg helyes és gazdaságos kivitelezése szintén nagy mértékben függ az elmunkáló eszközök jó megválasztásától. A nagy teljesítményû erõgépek újbóli elterjedésének idõszakában szerencsére már egyre több nagy teljesítményû gépkombináció áll a gazdálkodók rendelkezésére. Ezért is jelentõsek és figyelemre méltóak azok a fejlesztések, amelyek az elmunkálás utáni idõszak talajelõkészítésének gépeire koncentrálnak. Sok esetben a talajápolás eszközei megegyeznek az elmunkáláséval, így azok kiválasztását a táblabéli adottságok (gyomosság, kötöttség, nedvességtartalom stb.) figyelembevételével kell végrehajtani. Hazánkban e feladatokra beváltan alkalmazzák a nagy munkaszélességû, könnyû tárcsásboronákat és ásóboronákat.

A magágykészítés eszközháttere, annak méretezése biztosítja, hogy a mûveletre közvetlenül a vetést megelõzõen nagy hatékonysággal kerülhessen sor. Egyes, célirányosan konstruált magágykészítõk mellett a fentebb említett eszközök is jól alkalmazhatók vetõágy-készítésre, így lényegében idõben eltolódó mûvelet ismétlésekrõl is lehet szó. Természetesen a gépbeállítások során fokozottan kell ügyelni az intenzívebb porhanyítási igényre és az ezzel párosuló jó keverõ munkára. Optimális talajállapot esetén lehetõség nyílik a könnyû kombinált magágykészítõ gépek használatára is. A mûveletek hatékonyságát növelendõ, feltétlen érdemes figyelembe venni az újabb konstrukciós kialakítási lehetõségeket is. Ezek közül elég a magágykészítõ-vetõgép kapcsolások egyre szélesedõ típusválasztékaira utalni.

A különbözõ alapmûvelõ, valamint az azt követõen alkalmazott elmunkáló-, lezáró-, és magágykészítõ eszközök használatának eredményeként többek között a következõkre nyílik lehetõség:

• a termõhelyi adottsághoz, ezen belül a talajféleséghez és állapothoz igazodó alapmûvelési módok helyes megválasztásával az elmunkáló mûveletek száma csökkenthetõ;
• a traktor-munkagép energetikai összhang a kombinált gépek mûvelõelemeinek egymáshoz is viszonyított beállításával optimalizálható, így növelhetõ a teljesítmény-kihasználás és csökkenthetõ a hajtóanyag-felhasználás;
• fentiek figyelembevételével történõ gépberuházás és üzemeltetés költségei csökkenthetõk.

A talajelõkészítés mûveletei természetesen döntõ mértékben függnek az elõvetemények lekerülésétõl, adott esetben eltérõ talajmûvelési rendszert kell alkalmaznunk. A korán, illetve késõn lekerülõ elõvetemények a gépek alkalmazástechnikáját nem, csak gyakoriságát, illetve egyes mûveletek elhagyását befolyásolják. Szélsõséges idõjárási körülmények és talajállapot esetén is szükséges természetesen megfelelõ minõségû vetõágyat készíteni, s ez esetben döntõen érvényesülhetnek a termõhelyi adottságok és a szakmai – agronómiai, mûszaki-technológiai, üzemeltetési stb. – ismeretek.