MENÜ

A tejhasznú tehenek takarmányozásának fõbb szempontjai az ellés körüli idõszakban

Oldalszám: 106
Prof. Dr. habil Brydl Endre 2014.05.16.

A szárazonállás alatti takarmányozás a nagy tejtermelésû tehén takarmányozásának az alapja, mert alapvetõen befolyásolja, hogy a tehén közvetlen az ellés után, a termelésbe lendülés idõszakában milyen étvágyú lesz, képes lesz-e felvenni a tejtermelés hirtelen növekvõ tápanyagigényének megfelelõ mennyiségû takarmányt, azaz sikerül-e a nagy tejtermelés energiaigényét kielégíteni.

A szárazonállási idõszak a várható ellés elõtt 60 nappal végzett apasztástól az ellésig tart. Az apasztás nagyon lényeges beavatkozás, hiszen a laktáció mesterséges úton történõ befejezését jelenti, egyben stresszorként hat. Nem ritka, hogy ebben az idõszakban a nagy termelésû tehenek napi tejhozama meghaladja a 20 kg-ot.



Lényeges az apasztás módjának helyes megválasztása. Történhet gyorsan, un. drasztikus módon és fokozatosan, ún. hagyományos módon. A gyors apasztás esetén a teheneket a várható ellésük elõtt 60 nappal, az apasztásra kijelölt nap reggelén a fejést és a tõgy egészségi állapotának ellenõrzését követõen az állatokat áthelyezik a szárazonállók csoportjába, és többet nem fejik.



Lényeges, hogy a laktáció elején, illetve a laktációs csúcstermelés idõszakában bekövetkezett kondícióvesztést a tehén már a laktáció befejezõ szakaszában visszaszerezze, tenyészkondícióba kerüljön. A szárazonállás alatti takarmányozás a vehem fejlõdését és a tenyészkondíció fenntartását szolgálja, amely életfenntartó szükségleten felül 2–3 kg tej megtermelésére elegendõ tápanyagtartalmat jelent. Nagy figyelmet kell fordítani arra, hogy a tehenek kondíciója ne csökkenjen a szárazonállás ideje alatt.



Ennek megfelelõen a szárazonállás idõszakában a napi takarmányadag 11–12 kg szárazanyagban 55–60 MJ NEl, az NDF megközelítõleg 50%, a nyersfehérje-koncentráció 13%, a keményítõ 2–4%, a cukor 3–5%, a zsír <3%, E-vitamin 1500 NE és a szelén 7–12 mg/állat/nap legyen.



A várható ellés elõtt 2–3. héttõl ellésig (az ún. elõkészítés idõszakában) kezdõdõen a tömegtakarmány adagját, elsõsorban a szénaadagot (rétiszéna!) az állatok étvágyának megfelelõen 10–30%-kal javasoljuk növelni. Hangsúlyozni szükséges a rétiszéna fontosságát egyrészt a strukturális rostnak a kérõdzést fokozó hatása, másrészt a rétiszéna rendkívül kedvezõ dietetikai és nutritív hatása miatt. Ez az elõkészítés ellés elõtti elsõ, a nagyobb mennyiségû takarmányfelvételhez való szoktatás, az ún. bendõsítés, egyben a bendõhám-adaptáció kezdeti fázisa.



Annak eldöntését, hogy ebben az idõszakban, tehát az ún. elõkészítés folyamán milyen mennyiségû „abrakot” ajánlott etetni, minden esetben a tömegtakarmány minõsége és az állomány laktációs termelése határozza meg. Ugyanis a szárazonállás utolsó 2–3 hetében a magzat testtömeg-gyarapodása, a magzati folyadékok, a méh és a placenta tömegének gyarapodása is számottevõ, emiatt jelentõsen nõ a tehenek energia- és fehérjeigénye (1–2. ábra).





Ugyancsak jelentõs a tejmirigy tömegének változása is, amely több, mint duplájára változik a szárazonállás alatti tömegnek (1. táblázat).


Mindezen változások tápanyag-igényének kielégítése elengedhetetlen, azonban arra kell törekedni, hogy ebben az idõszakban az etetett abrak mennyisége ne legyen több, mint a felvett takarmány szárazanyag kg 15%-a. Ehhez kiváló minõségû tömegtakarmányra van szükség. Nagy hangsúlyt kell fektetni arra, hogy az elõkészítés idõszakában etetett abrak (koncentrátum) bypass fehérjében, valamint biológiai szempontból fontos hatóanyagokban, úgymint metionin (Mepron®, niacint, E-vitamin) gazdag legyen. Ebben az idõszakban védett zsír etetése szóba se jöhet. Bendõben könnyen lebomló szénhidrátot tartalmazó abrak etetése sem jöhet számításba a bendõacidózis kialakulásának kockázata miatt. Különösen nagy szárazanyag-tartalmú tömegtakarmányok etetése esetén elõnyös szarvasmarha fajspecifikus nem keményítõbontó poliszacharidáz enzimet (Rumino-Zyme) adagolni, ami a bendõben lévõ összetett szénhidrátok, elsõsorban a növényi sejtfalban lévõ hemicellulózok bontásával a bakteriális fehérjeszintézishez szükséges fermentálható szervesanyag mennyiségét, ily módon a bendõflóra szaporodásához szükséges energia mennyiségét növeli. Ezáltal jelentõsen fokozódik a bendõ emésztõkapacitása, nõ az illózsírsav-termelés, javul az energia- és a fehérjeellátottság, végsõ soron javul a tehenek egészségi állapota, nõ a tejtermelésük is.



Az elõkészítés idõszakában a napi takarmányadag szárazanyagában az NDF megközelítõleg 40%, a nyersfehérje-koncentráció  15%, a keményítõ 6–8%, a cukor 3–5%, a zsír <3%, E-vitamin 1500 NE és a szelén 7–12 mg/állat/nap legyen.



A frissen ellett tehenek (ellés napjától az ellés utáni 14. napig) takarmányozását az elsõ etetéskor réti-/lucernaszénával tanácsos kezdeni, valamint bõségesen álljon rendelkezésre friss, tiszta ivóvíz. A széna etetése azért fontos, hogy a kérõdzés az ellés után legrövidebb idõn belül kellõ intenzitású és idõtartamú legyen. Az ellés napján a második etetés alkalmával javasoljuk tömegtakarmány, széna és 1–2 kg abrak etetését.



Az abrakadaptáció gyakorlatiasan és takarmányozás-élettani szempontból is legelõnyösebben úgy hajtható végre, ha az állat az elletõ istállóban a fogadócsoport komplett takarmánykeverékét kapják a tehenek, amelynek adagját abraktartalmától függõen fokozatosan növeljük, és a napi takarmányadagot jó minõségû lucernaszénával egészítjük ki az állatok étvágyának megfelelõen.



Ily módon az a bendõflórának a nagy mennyiségû abrakhoz való szoktatása, az elõkészítés ellés utáni második fázisában az ún. abrakadaptációs szakasz alkalmazásával a tehén a bendõacidózis kialakulásának sokkal kisebb kockázatával kerülhet az elletõ istállóból a fogadócsoportba.



Fontos továbbá, hogy a fogadócsoportban a napi abrakadag ne haladja meg állatonként a 8 kg-ot, és az állat 14 napig tartózkodjon ott. Ebben az idõszakban a tehenek napi tejtermelése a laktációs csúcstermelés mintegy 80%-a, ily módon 8 kg abrak és a tömegtakarmány fedezi az állatok tápanyagigényét. Ebben az idõszakban a napi takarmányadag fehérjekoncentrációja 19–22%, NDF  35%, a keményítõ 16–18%, a cukor 3–5%, a zsír <3%, E-vitamin 1500 NE és a szelén 7–12 mg/állat/nap legyen. Ebben az idõszakban sem javasolt védett zsír etetése. Ennek az az oka, hogy az ellés elõtt pár nappal a katabolikus folyamatok felgyorsulnak, ami az ellés utáni pár hétben fokozódik. Ennek következtében a nem észterifikált zsírsavak (NEFA) koncentrációja a vérben nõ, ami étvágycsökkenést okoz (3. ábra).


A takarmányhoz hozzáadott zsírból felszabaduló zsírsavak ezt a hatást fokozzák, valamint rontják a rostemésztést. Mindez takarmány szárazanyag felvétel csökkenést és a bendõ emésztõkapacitásának romlását eredményezik. Ebben az idõszakban az egyik legfontosabb feladat a glükoneogenezis alapanyagainak a biztosítása. Ennek az ad jelentõséget, hogy a szarvasmarha vérében a glükóz közismerten alacsony koncentrációjú, mintegy 50%-a az együregû gyomrú állatokénak. A glükózigényt csaknem teljes egészében a glükoneogenezis fedezi. A glükoneogenezis csak akkor tudja ezt biztosítani, ha a bendõemésztés zavartalan, mert a folyamat legfontosabb kiindulási anyaga a propionát, amely a nem szénhidrát alapanyagokból felépített glükóznak 50%-át biztosítja. Két molekula propionát szolgáltat egy molekula glükózt, és két molekula glükóz szükséges egy molekula tejcukor képzéséhez! Mivel a tejcukor a tejben állandó koncentrációban (4,8%) van jelen, ezért termelést limitáló tényezõ a glükóz szintetizáló kapacitás! A glükoneogenezis további alapanyagai a glükogenetikus aminosavak, amelyek 25% és a glicerin, valamint a tejsav, amelyek együttesen mintegy 25%-ban szolgálnak a glükoneogenezis alapanyagául.



Az ellés utáni egy hónapban zajlik a bendõhám adaptáció. Ez az idõszak az elõkészítés ellés utáni második fázisa, a bendõhám adaptációs szakasz. Ezen idõszak alatt a bendõhám felülete ismét eléri azt a felületnagyságot, amely a laktációban alkalmazott energiában gazdag takarmányozás során nagy mennyiségben keletkezõ illó zsírsavak felszívódásához szükséges. A bendõhám felülete ugyanis a szárazonállás energiaszegény takarmányozása során mintegy 30–40% kal kisebb lesz.



Az elõször ellõ elõhasi üszõk takarmányozása eltér a többször ellett tehenekétõl. Az elõhasi üszõ az ellés utáni elsõ hét végére laktációs csúcstermelésének 40%-át, a második hét végére 60%-át éri el, ezért az ellés utáni hetekben nincs olyan nagy mennyiségû energiafelvételre szüksége, mint a többször ellett állatoknak. Ily módon több idõ áll rendelkezésre, hogy a bendõflórát hozzászoktassuk a nagy energiatartalmú takarmány felvételéhez. Azonban nem szabad arról elfeledkezni, hogy az elõször ellõ üszõ még fejlõdésben van, tehát a létfenntartás és a vehemépítés táp-, ásványianyag és vitaminszükségletén kívül a saját testtömeg-gyarapodásának igényét is figyelembe kell venni. Ezért az elõhasi üszõk az ellés elõtti hónapokban az etetett tömegtakarmány tápanyag-tartalmától függõen 1–4 kg abrakot is kaphatnak.



Az abraketetést közvetlen az ellés elõtti 2–3 héten azonban a többször ellett tehenek esetében alkalmazott takarmányozáshoz hasonlóan javasolunk. A kedvezõ bendõfermentáció elõsegítésére elsõborjas és többször ellett tehenek esetében is állatonként naponta 15–20 g élõ élesztõt (Live-Sacc) javasolunk a napi takarmányadaghoz keverni.



Ügyelni kell arra, hogy az ellés körüli idõszakban ne lépjen fel energiahiány, mert ebben az esetben a produkciós betegségek fellépésén kívül jelentõs szaporodásbiológiai zavarok is kialakulnak, mert késik a petefészek ellés utáni reaktivációja. Gyakorivá válik az inaktív petefészek, valamin az üreges sárgatest elõfordulási gyakorisága is megnõ.



Ebben az idõszakban nagy figyelmet kell fordítani a kiegyensúlyozott fehérjeellátásra.



A fehérjehiány termeléselmaradáson kívül szaporodási és immunológiai zavarokat okozhat. Tekintettel arra, hogy a fehérjeellátottság limitálja a tejtermelést, tejtermelés-elmaradás (csökkenés) következik be, és mivel relatíve energiafelesleg alakul ki, az állatok a laktáció középsõ és befejezõ szakaszában meghíznak. A kövér tehénben az ellés után energiaegyensúlyi zavar alakul ki, ami szubklinikai, vagy klinikai tünetekben is megnyilvánuló zsírmobilizációs betegségben manifesztálódik, annak összes káros következményével együtt.



A bõséges fehérjeellátottság következtében a túlzott mennyiségben fogyasztott, különösen a bendõben könnyen metabolizálódó fehérjeforrásból nagy mennyiségben képzõdik ammónia. A bendõben élõ mikrobák ilyen nagy mennyiségû fehérjét nem képesek saját testfehérjévé szintetizálni. Ennek elsõsorban az energiaellátás lehetõsége szab határt, mert 10 g baktériumfehérje szintéziséhez 60–70 g takarmány szervesanyag energiatartalma szükséges. Kézenfekvõ, hogy ilyen nagy mennyiségû energiát az állat nem képes felvenni. Az energiahiány következtében csökken a bendõben élõ baktériumok száma és fehérjeszintetizáló kapacitása, ami a bendõbeli ammóniakoncentráció további növekedését eredményezi. Az ammónia a bendõbõl felszívódik és a portális keringéssel a májba kerül, ahol karbamiddá szintetizálódik a máj méregtelenítõ tevékenysége következtében. A túlzott fehérjeellátás, a magas karbamid koncentráció jelentõs szaporodási zavarokat is elõidéz. Ennek egyik oka, hogy a vér karbamid-koncentrációjának növekedése a méhnyálka pH értékét is növeli, ily módon kedvezõtlen feltételeket teremtve a zigóta megtelepedéséhez a méhben. A karbamid spermicid tulajdonsága sem elhanyagolható tényezõ. Ismert tény, hogy a túlzott fehérjeellátás súlyosbítja az energiahiány következményeit, amelyen keresztül csökkenti a fertilitást (l. elõbb). Ugyanakkor a termékenyítéskori túlzott fehérjeellátás csökkent szérum progeszteron koncentrációval jár, illetve a magas vér-karbamid koncentráció gátolja a méhre gyakorolt progeszteron hatást, melynek következtében gyakorivá válik a korai embrióelhalás.



Ugyancsak figyelmet kell fordítani a kedvezõ karotin-ellátottságra. Karotinhiány esetén gyakori a magzatburok-visszatartás, az involúciós zavar, a gennyes méhhurut. Nõ a csendes ivarzás aránya, mert megnõ a tüszõrepedés elõtti LH csúcs és a tüszõrepedés közötti idõ, ezáltal az LH csúcs laposabb lesz és az ivarzási tünetek jellegtelenné válnak. Emiatt, valamint mert a sárgatest mérete is jelentõsen kisebb, ezért kevesebb progeszteront termel, gyakorivá válik a petefészekciszta.



Nagyon lényeges, hogy a takarmányadag Ca-tartalma alacsonyan limitált legyen, a Ca–P arány az ellés elõtti 2-3. héttõl az ellésig közelítsen az 1:1 arányhoz, mert ez a biztosítéka, hogy a mellékpajzsmirigy a Ca- és a P-forgalomban betöltött regulátori szerepét az ellést követõen ellássa, és így a takarmány Ca- és P-tartalma hasznosuljon (a Ca-kötõ fehérjék aktiválódása folytán a Ca felszívódjon). Az ellés után az eredményes termékenyítésig a Ca: P arány 1,6-1,7:1 legyen, és a mennyisége az állat szükségletét fedezze.



Az eddigiekben felemlített takarmányozási stratégia, valamint fõbb takarmányozási szempontok figyelembevétele a napi takarmányozási gyakorlatban jelentõsen csökkenti az ellés utáni idõszakban fellépõ produkciós betegségek kialakulását és a szaporodási zavarok fellépését.



A felhasznált irodalmat a szerzõ az érdeklõdõk rendelkezésére bocsátja.