Az étkezési és takarmányborsó-termesztés kulcskérdései

A kifejtõborsó alakkörbe tartozó fajták magjának színe érett állapotban zöld, vagy sárga, s az ebbe a csoportba tartozó fajták száraz/mag-, illetve zöldborsóként is hasznosíthatók.



A hazai vetésterületi és termésadatokat az 1. táblázatban mutatjuk be. Az 1999–2003. közötti idõszakból származó adatokból kitûnik, hogy a száraz- és zöldborsóként való hasznosítást illetõen a legnagyobb vetésterület egyaránt Békés megyében található. Sorban e megye adatát Hajdú-Bihar-, Baranya- és Fejér megye mutatói követik, míg a legkisebb vetésterületek Vas-, Zala- és Nógrád megyékben találhatók.

Az 1. táblázat adatai alapján a hektáronkénti szárazmag-, illetve zöldhozamok között nagyon jelentõs mértékû termõhelyi hatás mutatható ki. Az ötéves adatsorokból számított átlaghozamok a szárazmag-termesztés esetén 0,73 és 2,23 t/ha között változnak, míg a zöldmagtermések ugyanezen idõszak alatt 1,29–5,08 t/ha közötti értékeket értek el. A részletes adatok az eltérõ csapadékeloszlásoknak megfelelõen számottevõ évjárathatást is mutatnak, mely azonban a helyhatásnál kisebb mértékû. A száraz- és zöldborsó-termesztés esetén elért évenkénti maghozamok 1999. és 2003. között a 2. táblázat szerint alakultak.

Az utóbbi években a hasznosítás iránya szintén megváltozott. A zöldborsó mellett a szárazborsó-export is nagymértékben lecsökkent, s az utóbbi években az étkezési célú magtermesztést már a takarmányborsó-elõállítás is meghaladja (Berta, 2003; Berta, 2004). A zöldborsó-termesztés a vetésterület növekedése révén dominánssá vált. A fajtahasználat feltételrendszereinek változása következtében az elmúlt években területi átrendezõdés is történt.



A termesztéshez szükséges fajtaválaszték kedvezõ összetételû és kellõ számú. Az OMMI a fajtákat alapvetõen étkezési- és takarmányborsó fajtatípusok szerint tagolja. Az elõbbi csoportba a száraz/hántolási-, a kifejtõ-, a velõ- és a cukorborsó fajták tartoznak. A magszín és a mag alakja szerint a fajták zöld- és sárga színûekre, kerek-, tojásdad-, romboid-, illetve szabálytalan alakúakra osztályozhatók. A levélalakulás szerint hagyományos levélkés és félig levélnélküli un. afila típusokat különböztethetünk meg. Ez utóbbi csoportba tartozó fajták állóképessége kiváló. A szántóföldi növényfajok 2005. évi Nemzeti Fajtajegyzékében, ahová a száraz- és takarmányborsók tartoznak, 45 államilag elismert fajta található. Ezek közül 18 db sárga- és 12 db zöldmagvú étkezési célú hasznosítású, míg 2 db sárga- és 13 db zöldmagvú takarmányozásra használható. A zöldségnövényfajok 2004. évi Nemzeti Fajtajegyzéke 4 db cukor-, 7 db fejtenivaló és 111 db velõborsó nevét, fajtatulajdonosának, hazai nemesítõjének, vagy képviselõjének, származásának és állami elismerésének adatait tartalmazza.



A fajták legfontosabb értékmérõ tulajdonságait az OMMI által évente kiadásra kerülõ „Leíró fajtajegyzék”-ei tartalmazzák. A legfontosabb tulajdonságok: magtermés, zöldhozam, növénymagasság, betakarításkori nedvességtartalom, állóképesség, szín-, alak-, felület szerinti küllemi bírálati értékszám, magméret, ezermagtömeg, héj-bél arány, tenyészidõ-igény, hüvelyenkénti magszám, hüvelyhosszúság, fehérjetartalom és -termés, rezisztencia. Zöldborsó-termesztésnél lényeges az éréscsoport, mely alapján a fajták 6 kategóriába sorolhatók (A1 – nagyon korai, A2 - korai, B1 - középkorai, B2 - középkései, C1 - kései és C2 - nagyon késõi). Morfológiailag 4 fajtacsoport különböztethetõ: zsenge kifejtõ és  velõ, cukorborsó és széleshüvelyû. Ez utóbbi fajtatípus magtermése a hüvellyel együtt kerül felhasználásra.



A borsómag fehérjetartalma átlagosan 23%, s eltérõen a szójától a betakarítást követõen semmiféle utókezelést nem igényel. Eme kedvezõ tulajdonsága miatt fõleg az önellátásra törekvõ kisgazdaságok fehérjeellátását segítheti elõ. A zöldtakarmányozásban betöltött szerepe sokadlagossá vált.



A borsó kiváló elõvetemény-értékû, korán betakaruló növény. Termeszthetõségének jelentõségét fokozza, hogy a vegetációs idõ szinte minden szakában vethetõ. Öntözött viszonyok mellett másodnövényként is biztos termést ígér.



Termesztéstechnológiájának legfontosabb elemei a tápanyagellátás, a talajelõkészítés, a vetés és a betakarítás. Elõnyös az is, hogy a kalászos gabonák termesztésénél használt géprendszerek ennél a fajnál is jól használhatók.



A növényzet fajlagos tápanyagszükséglete a termõhelyi kategóriától és annak tápanyag-ellátottsági szintjétõl függõen 42 és 123 kg NPK-hatóanyag között változik. A talaj termõhelyi kategóriájához és a tápanyagellátottság szintjéhez mûtrágyaszükséglet közül a foszfort és a káliumot a nagyon laza szerkezetû, homoktalajok kivételével minden esetben az elõvetemény tarlójára szórjuk ki, közvetlenül annak hántása, vagy a tarló ápolása elõtt. A talajból felvehetõ nitrogénre csak a korai fejlõdési fázisban van szüksége, a késõbbi fejlõdéshez szükséges nitrogénigényt a gyökérrészeken található Rhizobium-baktériumok biztosítani tudják.



A vetéshez szükséges talajelõkészítést a gyorsaság és az egyszerûség jellemezze. A talajelõkészítés rendszere alapvetõen az elõvetemény tarlójának hántásából, a hántott tarló nyári és nyár végi ápolásából, a mûtrágyák kijuttatásából és azok talajba történõ keverésébõl, az õszi középmély szántásból és annak talajtípustól függõ, még õsszel történõ részleges elmunkálásából áll. Az õszi szántás ne legyen 25–35 cm-nél mélyebb. A talajok mûvelésekor az õszi és téli csapadék minél nagyobb mértékû megõrzését tûzzük célul magunk elé. A nagy termések alapja a korai vetés. A tavaszi talajelõkészítést emiatt a minél kevesebb munkamûvelet és a minél hamarább történõ magágykészítés jellemezze. A tavaszi munkák rendszerint simítózásból és kombinátorozásból állnak. A munkák megkezdésének idejét a talaj nedvességtartalma határozza meg: mihelyt a talaj felszíne „megpirkad”, azonnal simítózzunk, s a vetésmélységig kombinátorozzunk. A nedves talaj mûvelését kerüljük!



A vetõágy mélysége a talaj típusától függ – lazább talajokon 6–7 cm-re, kötöttebb talajok esetén 4–5 cm-re vessünk. A borsó a korai fagyokat jól elviseli, így a vetés már akár február közepén megkezdhetõ. Konzervipari felhasználásra 3–4 naponkénti szakaszos vetést végezzünk. A fajták nagy része június elejéig folyamatosan vethetõ, a zöldtrágyának és esetleg zöldtakarmánynak szánt állományok vetése július végén újra folytatható. Az õszi vetésû fajták optimális vetésideje szeptember elsõ napjaira esik. A tárgyévben hasznosítandó állományok vetésére legkésõbb augusztus 10-ig kerüljön sor, az ennél késõbbi vetések már csak zöldtrágyaként hasznosíthatók. A hagyományos levélzetû fajták m2-kénti csíraszámigénye 120 db, az afila típusuaké 130 db (1,2–1,3 millió csíra/ha). 90%-os használati értékû, 250 g-os ezermagtömegû vetõanyag esetén a hektáronkénti magmennyiség 330–360 kg. Csak csávázott és fémzárolt vetõmagot vessünk! A vetés gabonavetõ gépekkel 12 cm-es sortávolságra történjen. Ha szükséges vetés után hengerezzünk, amihez a legalkalmasabb eszköz a gyûrûshenger.



A növényállományok betakarításának idejét és módját a termesztés célja határozza meg. Szénaként a növényzetet teljes virágzásban, zölden, közvetlenül takarmányozva a hüvelykötés kezdetén kaszáljunk. A zöldborsó „aratását” a feldolgozó üzemek ütemezik. A magként való betakarításának két módja ismert: az egy- és a kétmenetes eljárás. A munkák végezhetõségének idejét alapvetõen a mag nedvességtartalma határozza meg. A cséplésnél a törésmentesség biztosítása érdekében a kombájn beállítására különös figyelmet fordítsunk! Ugyancsak fokozott gondossággal járjunk el a termény tárolásra való elõkészítése és a tárolás alatt is (elõtisztítás, zsizsiktelenítés, nedvesség- és hõmérsékletmérés).

Felhasznált irodalom:

Berta A. 2003: Borsó. Államilag elismert fajták kísérleti eredményei.

Szerk. Czirák L. OMMI. Budapest.

Berta A. 2004: Borsó. Államilag elismert fajták kísérleti eredményei. Szerk.

Czirák L.  OMMI. Budapest.

Központi Statisztika Hivatal Évkönyvei,

1999, 2000, 2001, 2002, 2003, 2004.