A rozs- és tritikálé-termesztés biológiai alapjai

Ezen számadaton belül a közönséges búza termõterületi részesedése 17,8–27,3% közötti. A kukorica részesedése a búzáénál rendre nagyobb, 23,5–31,2%. Az õszi- és tavaszi árpa évenkénti vetésterülete 331–398 ezer ha között változott, ami 11,7–14,2% területi részesedést jelent. A tritikálé vetésterülete a jelzett idõszak alatt, ha nem is egyenletesen, de az 1995. évi 64 ezer hektárról 2003-ra 139 ezer hektárra növekedett. A tritikálé térhódításával ellentétes irányú folyamat játszódott le a rozs termesztésében. Az 1995. évben betakarított 78 ezer hektárral szemben mára e kultúra vetésterülete 45–47 ezer hektár körüli értékre zsugorodott. A történelmi hûség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy hazánkban az 1930-as években még több, mint 600 ezer hektáron történt rozstermesztés, s a vetésterület még az 1960-as években is 300 ezer hektár körüli volt.



A tritikálé történelmi méretekben új fajhibridnek (a rozs és a közönséges búza keresztezésébõl származik) számít, hiszen az elsõ keresztezések a világon is csak mintegy 130 éve történtek. Hazánkban az elsõ termékeny fajták az 1950-es években kerültek elõállításra, elõször oktoploid (2n=8x), majd a késõbbiekben hexaploid (2n=6x), genomfokon. Köztermesztésbe ez utóbbiak közül az ún. szekunder tritikálék kerültek, melyek egyesítik magukban a hexaploid közönséges búza és a diploid rozs kromoszómakészletét. A különbözõ nemesítési módszerekkel és eltérõ helyrõl származó fajták nagyobb mértékû szántóföldi megjelenésére hazánkban csak az 1990-es évek elején került sor, amikor is az 1991. évi ötezer hektárról 1994-re már 40 ezer hektárra nõtt a vetésterület, s a statisztikai adatok tanúsága szerint ez a számérték 1998-ban már 129 ezer hektárt is elért.



A különbözõ növényfajok termeszthetõségét elsõsorban azok ökológiai-, azon belül is éghajlati- és talajigényei határozzák meg. Ez utóbbiak közül különösen a rozstermesztésben a talajtani tényezõké a fõszerep, hisz e növényfajt olyan kedvezõtlen adottságú (kis humusztartalmú, rossz tápanyagszolgáltató- és vízmegtartó képességû homoktalajok) területekre kell kényszerûségbõl elhelyezni, ahol más szántóföldi kultúra gazdaságosan már nem is termeszthetõ. A tritikálé-termesztés ökológiai igényei bár fokozottabbak a rozsénál, azonban a folyamatos nemesítés által elõállított új fajták kedvezõbb biológiai adottságai (nagyobb termõ-, kiváló stressztûrõképesség) azok szélsõségesebb viszonyok közötti termesztésbe vonását is lehetõvé teszik. Mindennek az az eredménye, hogy a biológiailag is értékesebb (kedvezõbb fehérje- és aminosav-összetételû) tritikálé, részben a rozs kárára is egyre nagyobb területen kerül elvetésre.



Az elõzõek ugyanakkor nem jelentik azt, hogy a tritikálé és a rozs csak „rossz” adottságú helyeken termeszthetõk. Az ésszerûség azt diktálja, hogy a legjobb talajadottságú helyekre (minõségi búzát termõ tájak) elsõsorban a jó minõségû búza termesztését lehetõvé tevõ búza fajtát vessük, amit elsõdlegesen humántáplálkozási célra kívánunk hasznosítani. Ezekre a nagyon jó területekre a tritikálé kevésbé, a rozs egyáltalán nem való (megdõl). Az elõzõeknél kissé gyengébb, de még mindig jó ökológiai adottságú helyeken a búzának már fajtától függõen versenytársa lehet a tritikálé, fõleg azért, mert az egyes fajták szemtermése és fehérjetartalma, valamint hektáronkénti fehérjeproduktivitása már a közönséges búzákéhoz képest nagyobb is lehet. Ezekre a talajokra rozs szintén vethetõ, elsõsorban akkor, ha azt étkezési célra kívánjuk hasznosítani (a tápanyag-visszapótlásban fõleg az õszi nitrogén kijuttatásra kell ekkor figyelni, de a homoktalajokon megkívánt mértéknél kisebb m2-kénti tõszámmal [< 450 db] kell a vetést is elvégezni). A közepes adottságú helyeken – fõleg takarmánytermesztési cél esetén – a tritikálé már fehérjehozamában mindenképpen megelõzi a búzát. A rozs ezeken a területeken 4–5 t/ha-os szemtermés elérését lehetõvé teszi, fõleg akkor, ha alacsony állománymagasságú, ún. „intenzív” fajtát vetünk. Gyenge termõhelyi adottságú helyekre búzát már inkább ne vessünk, a kalászosok közül elsõsorban az árpa, a tönköly, vagy a tritikálé termesztését helyezzük elõtérbe. A rozs termesztését, annak talajvédõ szerepe miatt egyes térségekben ma is indokolni lehet, s a talajeróziónak, valamint a tavaszi deflációnak kitett helyeken célszerû e növényfaj õszi-, vagy áttelelõ változatait vetni.



A hazai rozs- és tritikálé-vetésterületek megyei és régiónkénti elhelyezkedését, illetve az egyes körzetek fajlagos terméseredményeit az 1. és 2. táblázatban ismertetjük.



A rozs vetésterületi adataiból kitûnik, hogy azt legnagyobb mértékben Szabolcs-Szatmár-Bereg- és Bács-Kiskun-, valamint Pest-megyében termesztik, ez utóbbi esetben fõként a megye délibb fekvésû körzeteiben. Az egyes megyékben és régiókban elért hektáronkénti hozamok között éven belül is, de egyes évjáratok között is nagymértékû különbség figyelhetõ meg, ami legnagyobbrészt a csapadékellátottsággal van összefüggésben. A legnagyobb vetésterület tritikáléból Bács-Kiskun megyében van, melyet Pest-, Szabolcs-Szatmár-Bereg-, Somogy- és Veszprém megye termelési adata követ. Különösen szembetûnõ a tritikálé elterjedésének növekedése Somogy megyében, ahol a vizsgált 5 év alatt (1999–2003) több, mint kétszeresére növekedett e növényfaj termelése. Tendenciáját tekintve a két növényfaj évenkénti átlaghozamai között nagyon szoros összefüggés (r=0,9988) mutatható ki, s az is látható, hogy a tritikálé fajlagos mutatói jobbak a rozsénál.

A faj termeszthetõségének korlátait figyelembe véve egy adott területen a fajtamegválasztás a legfontosabb termesztéstechnológiai tényezõ. A fajták tulajdonságai határozzák meg ugyanis azt, hogy azokat mikor kell elvetni, a vetést milyen tõszámmal, mekkora szemmennyiséggel kell végrehajtani. A fajta igényessége befolyásolja a tápanyag-visszapótlás és talajelõkészítés módját, a kiszórandó tápanyag-mennyiségeket. Ugyancsak meghatározó szerepe van a fajtának a vegetációs idõ alatt végzendõ növényápolási munkák számát és az egyes betegségek elleni védekezés idõpontját illetõen. A fajták tenyészidejének ismerete a betakarítás munkafolyamatainak tervezhetõségét segíti elõ.



A termesztéstechnológia biológiai alapjai, – a fajták - tekintetében a hazai ellátottság jónak ítélhetõ. A Nemzeti Fajtajegyzékben 9 õszi rozs fajta található, melyeken kívül a Kisvárdai 101 jelû fajtát kizárólag anyarozstermesztésre lehet felhasználni. Az évelõ rozsfajták száma 2. A fajták nevét, állami elismerésének évét, a származási ország nevét, valamint a fajtajogosultak, a fajtafenntartók és külföldi fajták esetén azok képviselõjének kódszámát a 3. táblázatban, az azonosító adatokat a 4. táblázatban foglaltuk össze.



Az õsszel vethetõ tritikálé fajták száma jelenleg 16, a tavaszi vetésûeké 2. A fajták nevét, az azonosításukhoz szükséges adatokat az 5. és a 6. táblázat tartalmazza.



A fajtakiválasztást nagymértékben elõsegíti a különbözõ helyekrõl származó fajtakísérleti eredmények ismerete. A fajták jellemzõirõl, produktivitásáról az OMMI évente ún. Leíró Fajtajegyzéket ad ki. A 7–10. táblázatban a fajták jellemzõ tulajdonságainak ismertetésével részben az OMMI adatainak felhasználásával, részben a saját kísérleteink eredményeinek közlésével igyekszünk a termelõk részére segítséget nyújtani.



Felhasznált irodalom:

Kovács S. – Matók Gy. – Garzó L. (2004): Rozs. Tritikálé. In. Kalászos gabonák. Szerk. Czirák L. Országos Mezõgazdasági Minõsítõ Intézet. Budapest.

Központi Statisztikai Hivatal, Évkönyv. 1999, 2000, 2001, 2002, 2003, 2004.