Intenzív tápanyag-ellátási formák a zöldségtermesztésben

Ennek a jelentõs technológiai váltásnak része volt a hibridek és az integrált növényvédelem bevezetése mellett, az öntözés széles körû elterjesztése, ill. korszerûsítése, az okszerû és intenzív tápanyag-ellátás valamint a tápanyag-felhasználás alkalmazása.



Az intenzív tápanyag-ellátás nem azonos a nagy mennyiségû mûtrágya-felhasználással, esetenként nem is jelent több mûtrágya-kijuttatást, mint amennyit egy extenzív termesztési módnál alkalmazunk. Viszont jelenti a szükséges tápanyag mennyiségnek a talajvizsgálatok, esetleg a növényanalízis alapján történõ számítását, a szerves és mûtrágyák szakszerû megválasztását, a növények (fajták) igényének megfelelõ térbeni és idõbeni tápanyag megosztást, és a legelõnyösebb tápanyag-kijuttatási és bemunkálási mód alkalmazását.



A mûtrágya-mennyiség számításának az alapja a fajlagos tápanyagigény. Vagyis az egységnyi termés elõállításához szükséges tápelem-mennyiséget a zöldségfaj örökletes tulajdonságai alapján határozzák meg. Ilyen vonatkozásban az eltérés a fajok között jelentõs, ami kisebb mértékben a növényi részek elemösszetételébõl, sokkal inkább a morfológiai különbségekbõl és a faj biomassza termelésébõl adódik. A termésmennyiség növekedésével majdnem egyenes arányban növekszik a növény tápanyagfelvétele. Ebbõl következõen a kijuttatásra kerülõ tápanyagmennyiséget a fajlagos tápanyagigény és a várható termés szorzata adja.



Tapasztalataink szerint komoly gondot jelent a zöldségtermesztõknek a trágyaanyagok megválasztása. A bõséges kínálat és sok reklám mellett kevés az olyan objektív információ, amely a termesztõknek a trágyaféleség megválasztásához a döntés alapjául szolgálhatna. Szerves trágya vagy mûtrágya? – vetõdik fel az örök kérdés. A szerves trágyákat alapvetõen talajszerkezet-javító hatásuk miatt tartjuk fontosaknak, esetenként nélkülözhetetleneknek. Az egy más kérdés, hogy használatuk jelentõs tápanyagforrást is jelent, amivel számolni kell! A gazdák azt a szerves trágyát használják, amihez hozzájutnak, választási lehetõségük a legritkább esetben van. Ebbõl adódóan az intenzív szabadföldi zöldségtermesztésben az állati eredetû szerves trágyák mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a különféle ipari melléktermékek, gyenge minõségû tõzegek és tõzegkorpák.



A mûtrágyák összetételét tekintve – attól függõen, hogy hány növényi tápanyagot tartalmaznak – megkülönböztetünk egyedi (mono), összetett (három fõ tápelemes) és valamennyi növényi tápelemet tartalmazó komplex mûtrágyákat. Alaptrágyázáshoz az olcsóbb egyedi mûtrágyák vagy a két-, háromkomponensû összetett trágyák a legalkalmasabbak. Különösen szervestrágyázás mellett meggondolandó, az igen magas árfekvésû mikroelemekkel kiegészített komplexek használata. Az intenzív zöldségtermesztésben a fejtrágyázásoknál az egy hatóanyagot tartalmazó, hagyományos mono mûtrágyák (pl. mészammónsalétrom, kénsavas káli stb.) jelentõsége csökken, helyettük a tápoldatozó (vízben maradék nélkül oldódó) mono, ill. komplexek játszanak nagy szerepet.



A káliumtrágyák esetében tudni kell, hogy a zöldségfélék, a gyökérzöldségek kivételével (sárgarépa, zeller, retek, petrezselyem, paszternák), kisebb-nagyobb mértékben kloridérzékenyek, ezért a klórtartalmú 40 és 60%-os kálisó valamint a kornkáli használata sok esetben nem javasolt. Klórérzékenységük alapján következõ csoportokat különböztetünk meg:

• klórt jól elviselõk: spárga, petrezselyem, pasztinák, feketegyökér, leveles kel, mángold,

• klórt elviselõk: sárgarépa, zeller, retek, csemegekukorica, cikória,

• klórra érzékenyek: paradicsom, tojásgyümölcs, fejes káposzta, kelkáposzta, karalábé, cékla és

• klórra különösen érzékenyek: uborka, dinnye, paprika, vöröshagyma, fokhagyma, borsó, bab, fejes saláta, spenót, karfiol, brokkoli és a csírázó növények.
  
  A klórra érzékenyek esetében csak a fejtrágyázások során, a klórra különösen érzékenyek esetében alaptrágyának is, de fejtrágyának mindenképpen a káliumtartalmú mûtrágyák közül a szulfátokat (kénsavas káli, Patentkáli stb.) vagy a nitrátokat (káliumnitrát, Multi-K stb.) alkalmazzuk. A jobb oldékonyság miatt fejtrágyázáshoz a nitrát-káliumot, alap- és indítótrágyázásnál a kevésbé jól oldódó, de alacsonyabb árfekvésû szulfátokat részesítjük elõnybe.

 A szuperintenzív technológiákban a csepegtetõ öntözési mód elterjedése kapcsán a mûtrágyákat oldékonyságuk alapján is minõsítjük. A termesztési gyakorlatban elfogadott az a négykategóriás besorolás, amely lehetõséget ad a kereskedelemben forgalmazott mûtrágyák ilyen vonatkozású praktikus, a felhasználhatóságra utaló csoportosítására.

1. Vízben nehezen oldódó mûtrágyák: zöldségtermesztésben ezeket a mûtrágyákat általában nem használják.

1. Vízben jelentõs mennyiségû üledékkel oldódó mûtrágyák: ide tartozik a legtöbb ismert mono mûtrágya (pl. mészammonsalétrom, szuperfoszfát, kénsavas káli, kálisó stb.), továbbá a három makroelembõl összeállított NPK összetett mûtrágyák, ezeket az intenzív trágyázási technológiákban alaptrágyaként használják.

1. Vízben kevés maradékkal oldódók: szórófejes tápoldatozásra alkalmasak, zöldségtermesztésben fejtrágyázásra használhatók (Volldünger, Buvifer, Hortisul stb.).

1. Vízben maradék nélkül oldódó, vagy tápoldatozó mûtrágyák: az intenzív és szuperintenzív zöldségtermesztés mono és komplex mûtrágyái, gazdaságosan csak fejtrágyázáshoz, tápoldat vagy lombtrágya formájában használhatók (pl. káliumnitrát, Ferticare és Genezis tápoldatozó mûtrágyacsalád stb.).

Minél nagyobb egy zöldség fajlagos tápanyagigénye, minél nagyobb a várható termés nagyságából számított trágyaadag, annál valószínûbb, hogy a kijuttatandó mûtrágyát több részletben kell adni. Ez különösen indokolt a sóérzékenyebb fajoknál, ahol az egyszerre kiadható tápanyagmennyiség lényegesen kisebb, mint a sóra kevésbé érzékenyek esetében (1; 2. táblázat).

A magasabb víz- és tápanyagmegkötõ-képességgel rendelkezõ talajokon (pl. vályogtalajok, humusztalajok) mindig kisebb a perzselés veszélye, szemben a homokkal, ahol a tápanyag-kimosódás is nagyobb, amit szintén figyelembe kell venni az egyszerre kiadandó mûtrágyaadagok megállapításánál. Ebbõl adódóan az alacsony humusztartalmú homokon gyakoribb, de a 2. táblázatban szereplõ értékeknél 20–30%-kal kisebb adagok formájában kell a tápanyagot kijuttatni, mint a humuszban gazdagabb vályog- vagy egészen kötött réti talajok esetében.

A fejtrágyázások idõpontját gyakran fenológiai fázisokhoz kötjük, akkor adjuk a mûtrágyát, amikor az egyes tápanyagok a legjobb hatékonysággal érvényesülnek. A paprika, tojásgyümölcs, paradicsom valamint az uborka, dinnye, tök, cukkíni, patisszon növényeknek az elsõ terméskötéseket követõ napokban növekszik meg ugrásszerûen a tápanyagfelvétele, mindenek elõtt nitrogénbõl és káliumból. Ennél korábban adott nitrogén-fejtrágya könnyen virág- és terméselrúgáshoz vezethet. A görög- és sárgadinnyék esetében is a terméskötést követõen indul meg egy fokozott mértékû tápanyagfelvétel, de a nitrogén-fejtrágyázást célszerû kicsivel korábban, már a virágzás kezdetén fokozatosan elkezdeni, hogy a növények a terméskötések idejére kondícióban alkalmasak legyenek a termések megtartására. A káposztaféléknél a fejképzõdés jelent ugrásszerû tápanyagigény-növekedést, ezért célszerû az elsõ fejtrágyázást ekkorra idõzíteni.



A késõn adott fejtrágya, mindenek elõtt a nitrogén a tárolhatóságot nagymértékben rontja, ebbõl adódóan a betakarítás elõtt 3–4 héttel a tárolási hagymát, káposzta- és gyökérzöldségféléket nem szoktuk már fejtrágyázni. A levélzöldségfélék esetében a késõn adott nitrogén nemcsak a fejesedést rontja, káros mértékben megemeli a nitráttartalmat is. A retek és a karalábé esetében, a gumóátmérõhöz célszerû az utolsó fejtrágyázás idejét kötni, mert a késõn adott nitrogén – öntözéssel párosulva – a gumók felrepedését válthatja ki. A korai burgonyánál a virágzás idején adott nitrogénnek igen kedvezõ hatása a gumóképzésre. A palántanevelésnél az elsõ lomblevelek megjelenéséhez kötjük a tápoldatozás kezdetét.



Az intenzív kertészeti termesztésben, a korábban széles körben használt szilárd mûtrágyák helyett, egyre több gazdaságban oldott formában, azaz tápoldatként juttatják ki a növényi tápanyagokat. A tápoldatos termesztés – mint ahogy sokan gondolják – nem csupán a szilárd mûtrágyák vízben történõ feloldása, és folyékony formában való kijuttatása. Az eredményes és hatékony tápoldatozásnak több technológiai, mûszaki, elméleti és ökológiai ismérve és feltétele van, a hagyományos tápanyag-utánpótlástól az alábbiakban különbözik:



A tápoldatkészítés legfontosabb feltétele a jó minõségû öntözõvíz. Üzemi felméréseink azt mutatják, hogy ilyen célra alkalmas vizünk meglehetõsen kevés van, jelenleg a kertészeti üzemekben használt öntözõvizeknek közel ¼-e alkalmatlan tápoldat készítésre. A tápoldatozásra csak vízben tökéletesen – maradék nélkül – oldódó, ún. tápoldatozó mûtrágyák jöhetnek számításba.



Tápoldatozás alkalmával a mûtrágyákat elõbb egy tömény oldat formájában feloldjuk, amit szaknyelven törzsoldatnak nevezünk. A törzsoldat megkönnyíti a mûtrágyák oldását, bekeverését, és lehetõvé teszi a pontos, automatikák által szabályozott kijuttatást. Készítésével kapcsolatban az alábbi fontos szabályokat érdemes megjegyezni:

• Törzsoldatot is csak jó minõségû, lágy, alacsony sótartalmú vízbõl szabad készíteni.

• Praktikussági okokból célszerû a törzsoldatot úgy készíteni, hogy a felhasználáskor 100×-ra kelljen hígítani. Ez jelentõs mértékben megkönnyíti a töménység és a kijuttatott mûtrágya mennyiségének a számítását. A kijuttatandó tápoldat töménysége 0,2-0,3 %-ot, azaz 2-3 mS/cm-et nem haladhatja meg.

• Az egyes mûtrágyákból, ill. tápsókból külön-külön oldatot készítsünk a kicsapódás elkerülése érdekében a következõ csoportosítás szerint  „A” Ca/NO3/2; salétromsav; KNO3; NH4NO3; vas  „B” foszforsav; K2SO4; MgSO4 és mikroelemek  „C” savtartály a pH beállításhoz

• •  20–30 tömeg %-nál több a legjobb mûtrágyákból sem oldható fel! Ezt a mûtrágya igény számításánál, a bekeverõ tartályok méretezésénél jó tudni.

• Csak annyi törzsoldatot készítsünk, amennyi egy nap alatt elfogy. Túl sokáig ne hagyjuk állni, mert egyes komponensek kicsapódhatnak.

• A törzsoldathoz növényvédõ szert, növekedésszabályzó anyagokat nem szabad keverni!

• A törzsoldatot zárt, fénytõl védett helyen tartsuk.

A tápoldat-készítés során különösen nagy figyelmet kell fordítani a tápoldat töménységére. Míg a növény bizonyos környezeti tényezõkkel szemben képes védekezni, addig a tápoldat töménysége, a magas tápanyag-koncentráció ellen „védtelen”. Manapság a leggyakrabban használt tápoldat-töménység mérési módszer, ami egyszerû kézi mûszerekkel is elvégezhetõ, az elektromos vezetõképesség vagy elektromos konduktivitás (EC) mérése. Nem igényel feltétlenül laboratóriumi körülményeket, a termesztés számára megbízhatónak tekinthetõ, viszonylag olcsón beszerezhetõ. Segítségével, akár napjában többszöri méréssel, agrokémiai szempontból biztonságos, jól kontrolálható termesztés valósítható meg.