A kártevõ talajlakó rovarok, és a védekezés lehetõségei

Táplálékuk a növények gyökerei, gumói, hagymái. A megtámadott növényt a talajfelszín alatt károsítják, bennük csatornákat rágnak. A károsodott, fejlõdésben lemaradt növény sárgul, vörösödik, majd elszárad. A cserebogár pajorok sárgásfehér, vagy csont-fehér színû, meggörbült, kifejletten ujjnyi vastag lárvák. A cserebogarak közül a májusi cserebogár a legismertebb, mely száraz, meleg élõhelyeken három, ennél hidegebb talajokban négy évig fejlõdik. Kártételük a talajfelszín alatti növényi részek odvasításából áll. Intenzív táplálkozásuk a megtámadott növény pusztulását okozzák.

A kár akkor is jelentõs, ha a növény túléli, de a gumók, hagymák sérültek. Ugyanis az ilyen termés hasznosítása kétséges, mert az áru piacképtelen, és tárolhatósága sem megfelelõ.

A mocskos-pajorok a sekély talajban fejlõdõ lepkehernyók. Ennek megfelelõen a növények szárát, gyökerét, stb. a talajfelszín közelében fúrják meg, és bennük fejlõdnek. Közismert „földi hernyójú” lepkefajok a vetési bagolylepke, felkiáltójeles bagolylepke és az ipszilon-jelû bagolylepke. Lárváik 30–40 mm-esre is megnõnek. A talajban ezek a mocskos, zsírfényû, meggörbült hernyók súlyos károkat okoznak. A megtámadott növény többnyire elpusztul, esetenként jellemzõen sárguló, hervadó tüneteket mutatva tengõdik. A vetési és felkiáltójeles bagolylepke kétnemzedékes, kifejlett hernyó alakban telel, de a hernyó tavasszal már nem táplálkozik. A tavasz végi, nyár eleji kártételeket már az új nemzedék hernyói okozzák. Az ipszilon bagolylepke vándor természetû, nálunk nem telel át, de a tavasszal berepülõ nemzedékeinek hernyói a többi mocskos-pajorhoz megegyezõ kártételeket okoznak.

A talajlakó kártevõk közé sorolják a lótücsköt, ismertebb nevén a lótetût is. Ez a nagy termetû egyenesszárnyú rovar 7-8 cm-esre is megnõ, járatait szerves anyagban gazdag (pl. trágyázott) talajokban a talajfelszín alatt készíti el. Ragadozó életmódú, ezért az itt elõforduló rovarokat fogyasztja. Ez alapján akár hasznosnak is mondhatnánk. Sajnos az általa okozott kár a haszonnál nagyobb, ugyanis járatkészítés közben az útjába kerülõ növények föld alatti részeit is átrágja, melyek ettõl elpusztulnak.

A talajlakó kártevõk ellen szinte csak megelõzõ (preventív) módon tudunk eredményesen védekezni. Ugyanakkor azt sem árt tudni, hogy a vetési sorrendben a pillangósok, vagy kalászosok utáni növények, (fõképpen a kapások) szenvednek tõlük. Jelenlétükrõl az úgynevezett talaj-felvételezéssel tájékozódhatunk. Ez valójában abból áll, hogy a területen mintagödröket ásunk, és a gödrök talajában elõforduló talajlakó kártevõket megszámoljuk. A gödrök helyét a táblán átlós irányban jelöljük ki, úgy hogy a táblát megbízhatóan reprezentálják. Az 1 × 1, vagy 1 × 0,5 m-es (1, vagy 0,5 m2-es) alapterületû gödröket két ásónyom (cca. 40 cm) mélységben célszerû ásni, hogy a lárvákat feltétlen megtaláljuk. A kapott adatokat átlagoljuk, és m2-re vetítve számítjuk ki.

A talajlakó kártevõk veszélyességi küszöbértékei a kártevõktõl (drótféreg, cserebogár-pajor), azok fejlettségétõl, és a termesztett növénytõl függõen is eltérnek. A talajlakó kártevõk veszélyességi küszöbértékeit az  1. táblázatban mutatjuk be.

A talajfelvételezés optimális idõpontja õsszel vagy kora tavasszal van. Az õszi felvételezés lehetõleg a nyár végén, kora õsz elején legyen, mert a talajlakó kártevõk õsszel korán a mélyebb rétegekbe vonulnak. A tavaszi felvételezés eredménye akkor valós, ha a tavaszi vetések idõpontjához minél közelebb esik.

A talajlakó kártevõk elleni védekezés vegyszeres eljárásai a talajfertõtlenítés és a rovarölõ szeres vetõmagcsávázás. A kártevõlétszám alapján dönthetünk a talajfertõtlenítés szükségességérõl. A szilárd (granulátum), vagy folyékony (vizes szuszpenziójú) talajfertõtlenítõ készítményeket az úgynevezett területkezeléssel, vagy sorba juttatva (sorkezeléssel) alkalmazhatjuk. A területkezelés vetés (vagy ültetés) elõtt történik, és bedolgozást is igényel.

A sorkezelés a vetéssel egy menetben történik, ezért külön bedolgozást nem igényel. A sorkezelés a takarékosabb megoldás, mert terület egységre (pl. hektárra vetítve) kevesebb vegyszert igényel. Ugyanakkor az is igaz, hogy a sorkezelésre inkább a felszívódó (szisztémikus) készítmények alkalmasak. Az érintõ (kontakt) hatású, és gázosodó készítmények területkezelés esetén jobban, és biztosabban fejtik ki a hatásukat, de alkalmanként mégis használják õket sorkezelésre is. A felhasználható készítményeket, és azok adagjait a 2. táblázat tartalmazza.

A talajfertõtlenítõ, valamint csávázó inszekticidek másodlagos hatása is igen fontos, miszerint a talajlakó rovarkártevõkön túl az úgynevezett fiatalkori (a növény kezdeti fejlõdésének idõszakában) jelentkezõ kártevõket is irtják. Közülük kiemelkedõ a kelés idõszakában károsító ormányosbogarak (kukoricabarkó, hegyes-farú barkó, fekete barkó, lisztes répabarkó, hamvas vincellérbogár, csipkézõbogarak), földibolhák (repcebolha, muharbolha, káposztabolhák, répabolha), korai károsítású légyfajok (búzalegyek, fésüslábú viráglégy, szárlégy) ellen nyújtott megelõzõ védelem. Ezt általában a talajlakók elleni védelem kiegészítõ hatásaként kalkuláljuk, de célirányosan a fiatalkori kártevõk elleni megelõzõ védekezésre önállóan is alkalmazhatjuk a talajfertõtlenítést, vagy csávázást.

A növényi vírusokat, mikroplazmákat terjesztõ, szúró-szívó szájszervû rovarok (levéltetvek, kabócák, tripszek) elleni védekezésben is kiemelkedõ szerepe van a szisztemikus hatóanyagú inszekticid vetõmag, és gumókezelésnek, valamint a talajfertõtlenítésnek. Ugyanis a szaporítóanyag-elõállításban alapvetõ követelmény a vírusmentesség, de az állandóan betelepülõ közvetítõ szervezetek (vektorok) ellen csak állandó vegyszeres kezeléssel (permetezéssel) lehet hatékonyan védekezni. Ám amennyiben a növény csírázásától számítva jelen van a felszívodó tulajdonságú (szisztémikus) hatóanyag, melyet a magra, gumóra csáváztunk (inszekticid csávázók), vagy vetéssel, ültetéssel egy-menetben a talajba juttattunk (talajfertõtlenítõk), a lebomlási idõtõl függõen hosszabb, vagy rövidebb ideig teljes védettséget nyújt e vírusvektor kártevõkkel szemben. Ezért erre a célra inkább javasolhatók.
Napjainkban egyre fokozódik az igény peszticid-mentes mezõgazdasági termelés iránt. Ez a felhasználó és fogyasztó szempontjából egyaránt szükséges lenne. A vegyszeres eljárásokat helyettesítõ agrotechnikai, és biológiai növényvédelem lehetõségei csak csekély mértékben biztosítottak. Az agrotechnikai védelem évszázados hagyományai lassan feledésbe mennek, gyakran a csekély hatékonyságuk miatt mellõzik õket. A biológiai növényvédelem módszerei pedig még alig kidolgozottak, az ismert eljárások hatékonyságai csak részben felelnek meg az elvárásoknak. Pedig égetõ szükség lenne rájuk a peszticid-mentes termék elõállítás és a környezetvédelem szempontjából egyaránt. Néhány gondolat erejéig ezekrõl a módszerekrõl is szólnunk kell.

Közismert, hogy a talajlakó kártevõk megtelepedésének a gondozatlan, gyomos tarlók kedveznek, de hajlamosító tényezõ az átgondolatlan vetési sorrend is. A talaj forgatásakor felszínre kerülõ rovarlárvákat egyes madarak (pl. sirályok) elõszeretettel szedik össze, de a mûvelõ eszközök aprító hatása is csökkenti a számukat. Megfigyelések igazolják, hogy a felszínre forgatott cserebogár-pajorok a Nap ultraibolya sugárzásának hatására nagy számban pusztulnak el. Azt sem árt tudni, hogy a szervestrágyázás is kedvez a talajlakó kártevõk megtelepedésének és szaporodásának. A talajlakó rovarlárvák kezdetben a talaj szerves anyagaival táplálkoznak, csak késõbb térnek át növényfogyasztásra. Ezért a nagy szervesanyag-tartalmú, szerves trágyázott talajokban feltétlen ellenõrizzük a talajlakó rovarok egyedszámát. A ritka térállású, kapás kultúrák nagyobb veszélynek vannak kitéve, ezért fertõzés esetén a védelmüket meg kell oldani. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy a talajlakó kártevõk elleni védekezés hatása nem csak a tárgyévben, hanem az azt követõ 2-3 évben is érvényesül, ugyanis a drótférgek és cserebogár-pajorok évekig fejlõdnek (és károsítanak) a talajban.

A talajlakó kártevõk elleni biológiai védekezésben jelentõs sikereket értek el egyes rovarpatogén fonálférgek (Steinernema spp.) alkalmazásával. A módszer kidolgozás alatt van, alkalmazása a közeli jövõ feladata lesz.