Hogyan legeltessünk?

A korábbi évszázadokban õseink legelõ állataikat évszázadok alatt kialakult „útvonal” szerint, kihasználva a természet adta lehetõségeinket a száraztól a jobb vízgazdálkodású, illetve vizes (ma árterek, belvizes szántók stb.) területek felé, a mindenkori legeltethetõ fûtermés után haladva terelték. Így volt ez akkor is, amikor lábon hajtották vágóállatainkat a nyugat-európai nagy vágóhidakra. Ezt a kialakult rendszert a történelem viharai (Rákóczi-szabadságharc, I. és II.világháború) és a mezõgazdaság belterjesebbé válása kisebb-nagyobb mértékben befolyásolták. Legnagyobb változást és gyakorlatilag a teljes megszûnését ennek a kialakult legeltetési rendszernek a II. világháború utáni erõltetett szántóföldi növénytermesztés arányának növelése – alacsony AK. értékû, rossz vízgazdálkodású, belvizes területek –, illetve a belterjes gazdálkodás elõtérbe kerülése okozta. Ezt különösen fontos tudnunk akkor, amikor az Európai Unió a szántóterület csökkentését várja el, ezen túlmenõen a környezet- és állatvédelem is a legeltetéses állattartás terjedését indokolja, valamint a piacképes állati termék-elõállítás (bárány- és gidahúsból az EU 85-86%-ban önellátó) is lehetõséget nyújthat az elmaradott térségekben hosszú távon az állattartók megélhetéséhez. Éppen ezért nagyon fontos, hogy minderre tudatosan felkészüljünk, és ismerjük a különbözõ legeltetési módokat, illetve ezek elõnyeit-hátrányait.

Terelgetõ, vagy pásztoroló „hagyományos” legeltetés lényegét az elõbbiekben már ismertettem, vagyis nagy kiterjedésû többé-kevésbé összefüggõ gyepterületek megléte esetén a természeti adottságokat kihasználva a mindenkori fûtermés után hajtva legeltetik az állatokat. Ez a legeltetési mód viszonylag lassú növekedési erélyû, extenzív húshasznosítású fajták legeltetésére alkalmas, környezet- és természetvédelmi, továbbá hagyományõrzési céllal, valamint õshonos fajtáink fenntartása érdekében. Megvalósítása akkor lehet gazdaságos, ha a területalapú támogatáson túl különleges minõségû (pl. bio), márkázott termék állítására kerül sor.

A pásztoroló legeltetés elõnye az elõzõekben leírt szempontok betartása esetén, hogy más legeltetési móddal nehezen hasznosítható területeken is egyszerûen és olcsón alkalmazható. Hátránya, hogy nehezen tervezhetõ mind takarmányozási, mind állategészségügyi (elsõsorban parazitológiai) szempontból. A terület állateltartó képességét nagymértékben befolyásolja, hogy a legelõ állatok milyen mértékben legelik, illetve tapossák le a fûtermést, valamint válogatásuk következtében (azt legelik le elsõsorban amit kedvelnek) milyen arányban szaporodnak el a takarmányozási szempontból kevésbé értékes (elsõsorban kétszikû) növények.

Sajnos napjainkban a pásztoroló legeltetés kivitelezése messze nem felel meg a korábban hagyományosan alkalmazott legeltetési eljárásnak. Sok esetben kis területen történik az alkalmazása, vagy egy adott (szálláshelyhez közeli) terület többszöri, esetleg rendszeres megjáratásából adódóan tovább csökken a legelõterület állateltartó képessége. Az eredetit meghaladó kisebb-nagyobb (20–25%-os) további mértékû taposási kár, és a regenerálódási idõ hiánya következtében. 

A folyamatos terelgetés állandóan zavarja a legelõ állatokat (a stressz következtében fokozott lesz az energia felhasználás, és csökkenni fog a takarmányfelvétel) és a fölösleges mozgás következtében a felvett takarmányból egyre nagyobb mennyiség fordítódik a mozgásra. Nagy melegben a túlzott mozgás növeli a hõstressz gyakoriságát, amelynek következménye lehet a sok üresen maradt anya, mivel a hõstressz hatására a megtermékenyült petesejt a méh nyálkahártyájába nem ágyazódik be. További hátrányt jelent, hogy az állatok nem akkor legelnek és pihennek amikor akarnak, illetve az itatóhelyek esetleges nem megfelelõ száma és kialakítása, ezen keresztül az ivóvíz-felvétel túlzott korlátozása további stresszhelyzetet idéz elõ az állatok számára. Ezekre a leírt hiányosságokra vezethetõ vissza többek között a juhászatokban jelenleg egy anyára jutó alacsony (0,8 körüli) értékesített szaporulata.

Pásztoroló legeltetést tehát ott célszerû alkalmazni, ahol viszonylag nagy egybefüggõ legelõterület áll rendelkezésre, vagy felhajtó utakon a legelõterületek könnyen és gyorsan az állatok számára elérhetõk, illetve az elõírások (pl. természetvédelmi) ezt engedélyezik. Ezeken a területeken extenzív, õshonos fajtákat érdemes tartani. Az itató- és szálláshelyek (ezek lehetnek karámok, ligetes erdõrészek, védett domboldal stb.) az adott környezeti adottságokat figyelembe véve az állatok igényeinek megfelelõen vannak kialakítva a legeltetés útvonalának megfelelõen. A jövedelmezõség szempontjából nagyon fontos kérdés a területalapú támogatások igénybevételén túl, hogy extenzív fajták révén a piacon különleges minõségû márkázott termék elõállítása nagyban növelheti megfelelõ mennyiségû árualap, szervezett értékesítés és marketing esetén a jövedelmezõséget. 

A pásztoroló legeltetésnek egy módosított formája a „lábalóli” legeltetés. Igazából ez hasonlít legjobban a „hagyományosnak” nevezett legeltetési módhoz, amely abban különbözik az elõzõtõl, hogy a legelõ állatokat mindig a legelõ egy meghatározott részén nem „menetközben”, hanem „álló” helyzetben láb alól legeltetik. Ennek a módszernek elõnye az elõbbivel szemben, hogy az állatoknak kevésbé van módja válogatni a növényzet között, így azt többé-kevésbé teljes mértékben lelegelik, javítva ezzel a legelõ botanikai összetételét. További elõnyt jelent, hogy kisebb lesz a taposási kár és nagyobb lesz a fûtermés hozam, jól tervezett és kivitelezett legeltetés esetén. Hasonló esetekben célszerû alkalmazni, mint az pásztoroló legeltetési módot.
A szakaszos legeltetés napjainkig elsõsorban Nyugat-Európában terjedt el. Ennek a legeltetési módnak a lényege, hogy a meglévõ gyepterületet szakaszokra osztva (stabil, vagy mobil módon) elkerítve legeltetik. Ennek a módszernek a legfõbb elõnye, hogy könnyen tervezhetõ takarmányozási és állategészségügyi szempontból egyaránt, valamint megfelelõ összetételû és hozamú legelõ esetén igényesebb hús- és kettõshasznosítású fajták takarmányozására ez alkalmas. E módszer alkalmazásával könnyen biztosítani lehet a gyepnövényzet optimális újrafejlõdését a lelegelt részek pihentetésével a következõ legeltetés idejére. Szakaszos legeltetés esetén ugyanazon legelõterület jobban hasznosul, mivel a legelõ állatok egységnyi idõ alatt több legelõfüvet vesznek fel az adott területrõl a jártatási idõ hiánya és az ebbõl következõ taposási veszteség minimalizálódása miatt. Az itatás – kihajtás elõtti és utáni idõszakra korlátozása helyett – tetszés szerinti idõben történhet, így a szomjazásból következõ étvágytalanság nem korlátozza a legelést (takarmányfelvételt). A legelõterület botanikai összetétele is kedvezõbben alakul a kisebb válogatási lehetõség következtében. Hátránya, hogy beruházás igényes, és elsõsorban különbözõ elõírások miatt nem mindenütt alkalmazható.

Az adagoló, vagy porciós legeltetés a szakaszon belül villanykarámmal lerekesztett, 1-2 napra szükséges legelõterületet, illetve annak fûmennyiségét és lelegeltetését jelenti. A mobil karám és annak rendszeres áttelepítése pluszköltséget jelent, de a friss fû rendszeres legeltetése, a jó minõség, a nagyobb ráfordítás ezt ellensúlyozhatja.

A közleménynek nem lehet célja, hogy a legeltetéssel kapcsolatos valamennyi kérdést akár érintõlegesen is tárgyalja, de fontosságára való tekintettel, illetve a legeltetési módokkal összefüggésben feltétlenül néhány gondolatot meg kell említeni a legeltetett állatfajokról, de még inkább fajtákról és a gyepterületek állateltartó képességérõl. Köztudott, hogy a különbözõ fajok (szarvasmarha, juh, kecske, ló, sertés stb.) szükségletei, legelõvel szemben támasztott igényeik jelentõsen eltérnek, de az már nem, hogy az egyes fajokon belül a fajták között is jelentõs eltérések vannak. Erre jó példa a juh.  A magyar merinó a nagy szárazanyag-tartalmú (aprócsenkeszes vezérnövényû) aljfüveket kedveli, ajakai finom mozgatásával ezt könnyen le tudja legelni, az ilyen területet szokták „juhlegelõnek” nevezni. Ezzel szemben például a suffolk (húsfajta) az ilyen legelõt nem tudja hasznosítani, mivel a kisebb szárazanyag tartalmú, szálfüves legelõket (marha legelõnek tartott) tudják jól hasznosítani, legelni. Nagyon fontos azt is figyelembe venni, hogy a magyar merinó anyajuhok átlagosan 50 kg testsúlyúak, ezzel szemben a suffolk-anyák súlya átlagosan 75–80 kg. Ennek megfelelõen napi táplálóanyag- és takarmány-szükségletük is másfélszerese a magyar merinóénak. Az állateltartó-képesség meghatározásánál, tehát döntõ fontosságú az adott fajta (nem csak faj) igényeinek a figyelembe vétele.

Az állateltartó képesség becslésénél elõre el kell dönteni továbbá, hogy egész éven át (365 napon keresztül) az adott gyepterületrõl akarjuk biztosítani az állatok szükségletét (téli idõszakra kaszálással), vagy csak a legeltetési idényben. Fontos figyelembe venni ennek a kérdésnek az eldöntésénél a hektáronkénti átlagos fûhozamon kívül (Magyarországon a gyepterületek hektáronkénti fûhozama igen változó, átlagosan szénaértékben 1,5 t/ha/év) azt is, hogy a gyepterületek terület alapú támogatásánál 0,5–1,5 NE/ha (nagyállat egységnyi) állatlétszámot írnak elõ hektáronként.