Eljárások a széna- és szalmafélék bálázásos tartósítására

A szalma más termelési folyamatokban értékes kiindulási nyersanyag, sokoldalú hasznosítási lehetõséget, extra árbevételt biztosít a gazdálkodók számára. A cikk elsõsorban a gabonafélék bálázásos tartósításával foglalkozik, de emellett a szénafélék és egyéb melléktermékek bálázás-technológiájára is kitér.

A szalmafélék felhasználási területei

A szalmafélék legnagyobb részét hagyományosan almozásra, istállótrágya készítésére használják fel. Alomként az õszi árpa szalmája a legértéktelenebb, sertések számára egyáltalán nem megfelelõ. A szalmafélék takarmányként változó értékûek. Gyenge vagy közepes réti széna értékû a zab, a tavaszi árpa, a fûmag és a hüvelyesek szalmája. Takarmányozási szempontból értéktelen a rozs, a tritikálé és az õszi árpa szalmája. Az évelõ pillangósok magszalmája csak akkor etethetõ juhokkal, növendék marhákkal, ha a fõtermék betakarítása elõtt nem használtak desszikáló szert. A száraz kukoricaszár, a búzaszalma szintén feltételes takarmányok, többnyire lédús tömegtakarmánnyal keverve vagy velük erjesztve képezhetik a kérõdzõk tömegtakarmány-bázisát.

A szalmát az ipar cellulóz elõállítására, papírgyártásra használja fel. A felhasznált mennyiség azonban nem jelentõs és elsõsorban csak a papírgyárak környékén elhelyezkedõ gazdaságokra terjed ki.

Jelentõs azon gazdálkodók köre, akik a szalma gabonakombájn általi szecskázását, majd talajba dolgozását tartják a legelõnyösebb hasznosítási módszernek. Szerintük a beszántás, illetve a talajerõ-visszapótlás ezen módja lenne a hasznosítás legjobb formája. Az õ véleményüket támasztja alá, hogy a visszaforgatott szalma javítja a talajszerkezetet, talajba dolgozása kisadagú istállótrágya hatásával egyenértékû, mert jelentõs mennyiségû tápanyagot hagy vissza (pl. a gabonanövény által felvett kálium akár 40%-át) a területen, amit az utónövény az elkövetkezõ évben hasznosítani tud. Nem elhanyagolható viszont, hogy a nagy cellulóztartalmú anyag talajba juttatása káros, ún. szénhidrát-hatást válthat ki, ami csak nitrogénmûtrágya kiszórásával ellensúlyozható.

Régebben lehetõség nyílt a szalma tarlón történõ elégetésére is. A „Helyes Mezõgazdasági és Környezeti Állapot” megõrzésére irányuló „Helyes Gazdálkodási Gyakorlat” (156/2004. FVM rendelet) ezt a módszert azonban már nem engedélyezi, emellett környezetvédelmi elõírások is tiltják.

Napjainkban ismét terjedõben van a szalma fûtésre történõ felhasználása. Már korábban is történtek próbálkozások a szalma- és a vegyes növényi hulladék tüzelésére, azonban az akkori kazánok rossz hatásfokkal mûködtek, sok káros égésterméket bocsátottak ki, táplálásuk és tisztításuk is nehézkes volt. A biomassza égetéssel történõ hasznosításának irányzata a tarlóégetés betiltása után éledt újra. Alkalmasabb tüzeléstechnikai megoldások születtek, megoldották a szalmabálák megfelelõ feldarabolását, az automatikus adagolást és az optimális égetést (levegõigény és hõszükséglet szerint). Az eljárás alkalmazásakor egy lakóház egész téli fûtéséhez mintegy 4 ha-ról betakarítható gabonaszalma szükséges.

Betakarítási módszerek

A szalma gyors betakaríthatósága kiemelt jelentõségû. A gyors betakarítás nemcsak a minõség megõrzését és a veszteség csökkenését eredményezi, hanem a tábla gyors felszabadítása révén az idõben történõ tarlóhántást is lehetõvé teszi.

Régebben általánosan használták a kombájnra szerelt szalmagyûjtõ kocsit. A kocsiban összegyûlt szalmát a tábla szélén kazlazták. A módszer sok kézi munkaerõt igényelt, nehézkes volt.

Napjainkban a széna- és szalmafélék betakarítására világszerte általánosan a bálázásos technológiákat alkalmazzák. A módszer két legelterjedtebb formája a kisbálás és nagybálás begyûjtés. A nagybálák a bálázó géptõl függõen hengeres és szögletes bálák lehetnek. Elsõsorban az amerikai földrészen ismeretes még az ún. stackhand technológia is, ami fõleg a hízómarhák takarmányaként szóba jöhetõ kukoricaszár, illetve az elvénült lucernaállomány kötözés és tömörítés nélküli betakarítására szolgál; tulajdonképpen egy különleges petrencekészítési, kazalrakási eljárás, speciális gépsorral.

Általában mindegyik technológiát 10–15%-os nedvességtartalmú termékek bálázására használják (természetesen ez alól kivételt képez a szenázs bálázása). Ebben a nedvességtartományban ugyanis már nem áll fenn az áru bemelegedésének, berothadásának veszélye.

A bálázás helyes munkaszervezéséhez elengedhetetlenül fontos, hogy tudjuk, adott területen mekkora szalmahozammal kalkulálhatunk. A kalászos gabonák esetében a bebálázható szalma mennyisége általában megegyezik a területrõl betakarított szemtermés mennyiségével (azaz 5 t/ha-os termésátlagnál hektáronként ~5 t szalmával számolhatunk). Ez a szám nem teljesen pontos: fajtól, fajtától, évjárattól függõen valamelyest változhat.

A bálázás sematikus modelljét az 1. ábra mutatja be. Jól látható, hogy a kisbálás és a nagybálás betakarítási módszer élesen elkülönül egymástól. A betakarításra kerülõ terméktõl (pillangós, fûféle, gabonaszalma, kukorica- vagy napraforgószár) függetlenül mindkét bálázási technológiánál szükség lehet rendsodrásra. A kisbálázást megelõzõ rendsodrás csak szénakészítés, illetve gyenge termésátlag esetén lehet indokolt, a nagybálázást megelõzõen azonban szinte minden esetben javasolt. Alkalmazásával ugyanis nagyobb területteljesítmény érhetõ el, tömörebb, ezáltal tartósabb, jobb minõségû nagybálák készíthetõk. Míg a kisbálás technológiában nagy szerep jut a kézi munkaerõnek mind a bálakészítés, mind a kazalrakás során, addig a nagybálás technológiában a több 100 kg-os kész bálák átrakása, kazlazása csak munkagép segítségével történhet.

Betakarítás kisbála-készítõ gépekkel: a renden levõ széna/szalma bálázására Magyarországon a lengõdugattyús bálázó terjedt el. Bálakidobóval felszerelve is alkalmazható, mely a bálákat a bálázó után kapcsolt pótkocsira juttatja (1. kép). A nagyobb teljesítményû kombájnok után maradó szalmarend bálázására az oldalcsúszdával felszerelt nagyobb teljesítményû csúszó-dugattyús bálázó is alkalmazható, amely a mellette haladó jármûre juttatja a kész bálákat. A kész kisbálák a bálázó típusától függõen 10–30 kg-osak lehetnek. A kézi munkaerõ-igény csökkentése érdekében az elkészült kisbálák összegyûjtéséhez bálagyûjtõ-rendezõ kocsi is alkalmazható. Ezek a gépek a táblán lévõ bálákat megfelelõ egységrakományokba rendezik, melyeket aztán speciális bálafelszedõ-szállító kocsi visz a kazlazás helyére. A kisbálás betakarítás, a nagyobb kézi munkaerõ szükséglet és a kisebb területteljesítmény miatt, elsõsorban a kisebb gazdaságoknak, magán- és családi gazdálkodóknak javasolható.

Betakarítás nagybála-készítõ gépekkel: ez a betakarítási mód igen termelékeny, teljes folyamatában gépesített eljárás. A nagybálás betakarításnak két, tulajdonképpen csak a bála formájában különbözõ technológiája terjedt el: a hengeres nagybálás (2. kép) és a szögletes nagybálás (3. kép) technológia. Általában mindkét technológia gépei képesek széna, szalma és szenázs betakarítására is. Számos bálázó aprítókéssel is ellátott, így a termény szecskázására is képes. Szenázs készítésekor a bálázó után kapcsolt, illetve külön menetben járatott bálafóliázó-csomagoló alkalmazása is szükséges a jó minõségû végtermék létrehozásához.

A hengeres bálák – alakjuk és kisebb tömegük révén – szükség esetén kézzel is továbbíthatók, mozgathatók. A szögletes bálák könnyebben szállíthatók, kazlazhatók, ipari célokra is elõnyösebbek. A bálázók a kombájnok által rakott vagy a rendsodró által képzett rendekrõl a gabonaszalmát 2,5–3,8 m3 térfogatú hengeres bálákba sodorják, illetve a szögletes bálát készítõ gépek 3,7–5,4 m3 térfogatú bálákba préselik. A bálák tömege a betakarított termény fajtájától és minõségétõl függõen tág határok között változhat, általában 200–700 kg között alakul (a papíripar számára gyártott speciális óriásbálák 1,5–2,0 tonnásak). A körbálázó gépek az egyenletes bálatömörséget elõtömörítõ kamra segítségével hozzák létre. A bálák mérete és tömörsége mindkét technológiában a szállítási és a felhasználási igények szerint állítható. A kész nagybálák szántóföldi szállítása, szállítójármûre rakása szúrótüskékkel vagy különleges bálafogóval, bálavillával ellátott homlokrakodós traktorokkal és teleszkópos rakodókkal történhet. Szállításukat speciális bálaszállító kocsikkal vagy növelt rakfelületû normál szállítóeszközökkel végezhetik.

Egyéb, bálázással betakarítható termékek

Széna: készítése a szálastakarmányok tartósításának legrégibb formája. A nap energiájának segítségével és aerob-viszonyok biztosításával (rendkezelés) kell a zöldanyag 70–80%-os nedvességtartalmát ~14%-ra csökkenteni. A szálastakarmányok szénává szárítása során jelentõs minõségi és mennyiségi veszteséggel kell számolni, hiszen a nagy fehérjetartalmú, vékony levelek gyorsabban száradnak, mint a nedvdúsabb szárrész. Emiatt igen nehéz olyan optimális szárítási intenzitást és -idõt biztosítani, ami mellett a szárrészek annyira megszáradnak, hogy a lebontó mikrobák tevékenysége a minimálisra csökken és még a levelek sem peregnek le.

A bálázásra kerülõ széna száradását rendlazítással, rendforgatással lehet elõsegíteni. Amennyiben a széna eléri a megkívánt nedvességtartalmat, betakarítása megkezdhetõ. Bálázása elõtt rendképzés, illetve rendsodrás szükséges, a rendek mérete a bálázási technológiától függõen változhat. A szénafélék bálázási technológiája megegyezik a szalmafélék bálázásánál ismertetettekkel, akár kis-, akár nagybálakészítõ gépeket alkalmazunk.

Szenázs: készítésének technológiája tulajdonképpen a szálastakarmányok kétmenetes betakarítása. A módszer elsõsorban a nehezen erjeszthetõ növények betakarítására szolgál, melyek kevesebb erjeszthetõ szénhidrátot, ugyanakkor több fehérjét és lúgos kémhatású anyagot tartalmaznak, betakarításkori szárazanyag-tartalmuk kisebb.

A bálázásos szenázskészítés elsõ menetében a betakarításra kerülõ növényt szársértõvel felszerelt kaszálógépekkel kell rendre vágni. A munkamûveletet renden fonnyasztás követi, ami az idõjárástól függõen kb. 12–36 órát vehet igénybe. A fonnyasztott áru ezután a már ismertetett technológiákkal bálázható. A jó minõségû végtermék (4. kép) eléréséhez szükséges a bálázó után kapcsolt, illetve külön menetben járatott bálafóliázó-csomagoló alkalmazása is (a bálacsomagolás és a fóliatömlõs préselés korszerû eljárásairól részletesen olvashatnak az Agro napló 2003/8. számában).

Kukoricaszár, kukoricacsutka: nagy mennyiségben keletkezõ melléktermék. Amennyiben nem a táblán kerül leszecskázásra, úgy takarmányozási célokra, tüzelõanyagként és a gombakomposzt elõállítás alapanyagaként alkalmazható. Egységnyi területrõl bebálázható mennyisége az adott táblán betakarított szem termésátlagának kb. kétszerese. Ez a szám azonban a szár eltérõ víztartalma miatt jelentõsen változhat (lásd pl. zölden érõ típusok), ráadásul a nagy taposási veszteség és a magas tarló miatt a szárnak esetenként csak 60–70%-a takarítható be.

A kukoricaszárat általában egyéb tüzelõanyagokkal keverve tüzelik el. Megszárításával és brikettálásával is próbálkoznak, hogy nemesített, jó minõségû tüzelõanyagot nyerjenek, de a tüzelésre történõ hasznosítása magas (akár 40–65%-os) nedvességtartalma miatt nehézkes. Nedvességtartalma nagyban függ a betakarítás idõpontjától és a betakarításkori idõjárástól. Sajnos ma még nem létezik olyan technológia, amellyel a kukoricaszár nedvességtartalmát nagyobb ráfordítások nélkül, természetes úton 15–20%-ra lehetne csökkenteni. Bálázása, a kész bálák tárolása is nagy körültekintést igényel. A nagy nedvességtartalom miatt a bálák a bálázás után közvetlenül nem kazlazhatók, mert öngyulladás léphet fel. A bálákat egysorosan kell tárolni, így viszont azok nagy területet foglalnak el és a beázás elleni védelem sem megoldott.

A kukorica-szármaradványok bálázásának technológiája megegyezik a szalmabálázásnál ismertetettekkel. A kombájnt a veszteségek elkerülése végett kukoricaszár rendrakó berendezéssel kell ellátni, melyet a csõtörõre szerelnek fel. A rendrakó adapterekkel renden hagyott kukoricaszár mind a hengeres, mind a szögletes nagybálát készítõ gépekkel jól felszedhetõ és bálákba tömöríthetõ. A bálák mozgatásához ugyanazok a gépek kellenek, mint a szalmánál.

Napraforgószár, napraforgó tányér: szintén jelentõs mennyiséget képvisel a mezõgazdasági melléktermékek között. Jelenleg a teljes szármennyiséget összezúzzák és beszántják, holott a napraforgószár a betakarítás után viszonylag alacsony nedvességtartalmú. Betakarítása még nem teljesen megoldott. Bálázásos technológiája lényegében megegyezik a kukorica-szármaradványok betakarítási technológiájával. A jelenlegi módszerek alkalmazásával a szár és a tányér kb. 50%-a lenne visszanyerhetõ és (mivel jelentõs hõenergia-forrást képvisel) a biomassza tüzelésben felhasználható.

Szõlõvenyige és gyümölcsnyesedék: lokálisan nagy mennyiségben keletkezõ melléktermékek. Önmagukban vagy szántóföldi melléktermékekkel együtt jelentõs tüzelõanyag források lehetnek. A szõlõültetvények évenkénti metszése során jelentõs mennyiségû venyige keletkezik. Ennek nagyobbik részét a szõlõsorokból történõ kihúzást követõen a szabadban elégetik, kisebbik részét pedig (ahol erre megvannak az eszközök) összezúzzák és a talajba keverik. A gyümölcsfák ritkító metszése során évente valamivel kisebb, 4-5 évenként a felújítások során nagyobb mennyiségû nyesedék keletkezik. Mindkét melléktermék fûtõértéke viszonylag magas, felaprítva jól tüzelhetõ. Aprítékuk, illetve a belõlük készült bálák kazalban jól tárolhatók.

A bálázásos betakarítás elsõsorban a szõlõvenyigénél jöhet számításba. A gyümölcsfagallyak, vesszõk bálázására történtek ugyan próbálkozások, de a nyesedékben elõforduló 30 mm-nél vastagabb ágak bálázása nehézségekbe ütközött. A szõlõvenyige bálázásos technológiája: a metszés során a szõlõsorokról lekerülõ venyigéket középre dobálják (gépi metszés esetén venyige rendsodrókat alkalmaznak, amelyek a sorok alól a sorközökbe terelik a venyigét) és a sorközökben levõ venyigét bálázóval összegyûjtik. A bálák szállítása és tárolása a szalmáéhoz hasonlóan történik.

Felhasznált irodalom:
Késmárki, I.–Petróczki, F. (2003): Szántóföldi melléktermékek és hasznosításuk lehetõségei. Agro napló 7 (10) 15–17.
Sági, F. (1994): Energiahasznosítás a mezõgazdaságban. Országos Mezõgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ, Budapest
Udvari, L. (szerk.) (1987): Növénytermesztési technológiák.
Mezõgazdasági Kiadó, Budapest
www.bacskiskun.hu/ecostep/megujulo-energiak/index.php