A tárcsás mûvelés

A gazdálkodók egyre nagyobb figyelmet fordítottak a nedvességveszteség-csökkentõ eljárások iránt, az ún. Campbell-láz felgyorsította a tárcsa elterjedését. Már a korabeli szakcikkek is felhívták a termelõk figyelmét arra, hogy a tarlóhántás elhagyásával a nyári csapadékkészletet elpazarolják, és így a termés akár 15%-kal is csökkenhet.



A z idõk folyamán a tárcsás mûvelés megítélése folyamatosan változott. Az 1950-es valamint az 1965–1975 közötti években a forgatásos mûvelést részesítették elõnyben. Igazán nagy lendületet a 70-es évek végén megjelenõ takarékos mûvelési rendszerek hoztak a tárcsás mûvelés számára, ezt követõen a nagyüzemek meghatározó talajmûvelõ gépévé vált. A rendszerváltozást követõen létrejövõ kisbirtokokon egyrészt anyagi, másrészt szakmai okok miatt sablonossá vált a tárcsa használata. A megfelelõ munkagépek hiányában sok esetben éveken keresztül jellemzõ volt az egyoldalú tárcsahasználat. Ennek hatását sajnos ma is érzékeljük talajainkon. Magyarország szántóterületeinek mintegy 2/3-át érinti valamilyen szintû talajtömörödés. A mélyebb szinteken található erõsen tömörödött rétegek erõsen lerontják talajaink vízgazdálkodási tulajdonságait. Az utóbbi években visszaszorulni látszik a tárcsás borona egyeduralma, az integrált növénytermesztési rendszerekben egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek az okszerû talajmûvelési gyakorlatra.



A tárcsa a következõ munkákat végzi: porhanyítás, keverés, aprítás és lazítás. A talajállapot és az idõjárás azonban jelentõsen befolyásolhatja ezek hatékonyságát. Nedves talajon a tárcsa gyúr, ken a mûvelési mélység alatt tömör réteg(ek) alakul(nak) ki, rontva ezzel talajaink tápanyag-, víz-, és hõgazdálkodását. Nedves szármaradványok esetén az aprító hatás is megkérdõjelezhetõ, a tárcsalapok beragadása folyamatos megállásra kényszerítheti a gépüzemeltetõt, rontva ezzel a hatékonyságot. Számolni kell az üzemanyagköltségek jelentõs emelkedésével. Ilyen viszonyok mellett különösen fontos a tisztítóelemek helyes beállítása. Száraz talajon megnõ a porosítás veszélye, nehéz tárcsa vontatása esetén a késõbbiekben csak több mûvelettel elmunkálható rögök keletkezhetnek. Száraz talajon, fõleg ha az a mûvelt rétegben tömörödött, nehezebb az egyenletes munkamélység betartása.



A tárcsa felhasználási területe a talajmûvelési rendszeren belül sokrétû: végezhetõ vele alapozó mûvelés, tarlóhántás, használhatjuk növényvédõ szerek, szerves és mûtrágyák bedolgozására, szántáselmunkálásra, valamint magágykészítésre.



A tárcsákat az egy tárcsalapra jutó tömeg alapján a következõ kategóriákba sorolják:

• 30–60 kg/tárcsalap könnyû tárcsa

• 60–90 kg/tárcsalap nehéz tárcsa

• 90–120 kg/tárcsalap igen nehéz tárcsa

• 120 kg/tárcsalap felett szupernehéz tárcsa

A tárcsás mûvelés a tapasztalatok alapján 6–12 km/h sebességtartományban végezhetõ, energiatakarékos eljárásnak tekinthetõ, mivel területteljesítménye nagy, hektáronkénti hajtóanyagigénye alacsonynak mondható. Azonos mélységû szántáshoz viszonyítva 20–25%-kal alacsonyabb hajtóanyag fogyasztással számolhatunk. A tárcsázásra fordított üzemórák száma 65–75%-kal kevesebb, mint a szántás esetén. A tárcsa más mûvelõ elemekkel való kombinálhatósága igen jónak mondható. Legelterjedtebben lazítóval, kultivátorral, különbözõ hengerekkel kombinálva használják, sajnos mûvelet lezárása csak ritkán történik meg egy menetben a tárcsázással. Ennek egyik oka az eszközhiány, másik, hogy a lezárásra használt tárcsára épített lezáró elemek (pl.: pálcás henger) nedvesebb talajállapot esetén hajlamosak a beragadásra. Ezért a gyakorlatban akadályba ütközhet a mûveléssel egy menetben végzett felszínlezárás.



A tárcsa használatának elõnyeit és hátrányait Birkás Márta a következõkben foglalja össze:



Elõnyök:



1. jó porhanyítás és keverés

2. kisebb felszínemelkedés és talajnedvesség-veszteség

3. száraz talajon alkalmazható

4. a tarlómaradványok aprítására alkalmas

5. gyorsaság, nagy területteljesítmény

6. több mûvelési feladatra alkalmazható

7. energiatakarékos eljárás

8. ismertség, egyszerûség (kis tanulási igény)

Hátrányok:



1. nedves talajon nem ajánlott, mivel beragad, gyúr és ken

2. nedves talajon károsan tömörít („tárcsatalp-réteg”)

3. száraz talajon porhanyítás helyett porosítás (szerkezetkárosítás)

4. sok és vonódott tarlómaradvány esetén csökkenõ hatékonyság

5. évelõ gyomok hatékony irtása nem várható

6. környezeti hatása általában kedvezõtlen

A betakarítás után végzett azonnali tarlóhántás legfõbb eszköze hazánkban a tárcsa. Munkája nélkülözhetetlen, területteljesítményének köszönhetõen viszonylag rövid idõ alatt elvégezhetjük a tarlómûvelést. A késõbbi talajmûvelési munkák fontos megalapozója a tarlóhántás. Ilyenkor nem a maximális munkamélység elérése a célunk, hanem a lehetõ minél aprómorzsásabb talajszerkezet kialakítása a felszínen. Szerepe fontos a gyomszabályozásban is. Megfelelõ talajnedvesség esetén a tarlóhántás után jelentõs mennyiségû gyommag csírázik a területen, melyeket a késõbbi tarlóápolás alkalmával elpusztítunk, csökkentve ezzel a termõföld gyommagkészleteit. Tarlóhántáskor semmiképpen ne hagyjuk el a felszín lezárását (pl. gyûrûs-vagy pálcás hengerek segítségével). A lezáratlan hántás nedvességvesztesége megközelíti a hántatlan tarlóét. A szakszerûen végzett tarlóhántás csökkenti a mélyebb talajrétegek felmelegedését, mérsékelve ezzel a nedvességveszteséget és így javítva a késõbbi munkák minõségét. Ezeken a talajokon javul a mikrobiális élet, gyorsabb a tápanyagok ásványosodása, a késõbbi mûveletek kevesebb ráfordítással jobb minõségben végezhetõek. A felszínen maradt és feltalajba kevert szármaradványok árnyékolást biztosítanak, így a talaj fizikai szerkezete is védelmet élvez a fedetlen szántóhoz képest.



Ha a tárcsát alapmûvelõ eszközként használjuk, törekedjünk a lehetõséghez mérten legnagyobb munkamélység elérésére. Ilyenkor kevésbé jelent gondot a nem megfelelõ porhanyítás, elsõsorban a kultúrnövény számára minél ideálisabb gyökérágy kialakítása a cél. Nedvesebb talajállapot esetén körültekintõen végezzük munkáinkat tárcsás boronával, ugyanis fennáll a veszélye a tárcsatalp kialakulásának, amit csak késõbb, a vegetációs idõben vehetünk észre. A káros tömörödés aszályos idõben csökkenti a növények toleranciáját a stresszhatásokkal szemben, a nem megfelelõ gyökérfejlõdésnek köszönhetõen alacsonyabb az egységnyi területrõl betakarítható növényi produktum. A mélyebb rétegekben található talajnedvesség függõleges áramlása akadályoztatott a tömörödés kialakulása esetén, a kultúrnövény számára pedig felvehetetlen. Túl száraz talajon végzett tárcsázás során a porosítás jelenti a legnagyobb veszélyt a talaj számára. Szerkezetromlás indul el, ami a késõbbiekben hatással van a talajlakó élõlények tevékenységére, valamint a termesztett növényre. Az elporosított, szerkezetét vesztett termõföld cserepesedhet, ezzel komoly gondot okozhat a csírázó még, ki nem kelt növények számára. Tárcsa esetén optimális talajnedvességnek a szántóföldi vízkapacitás 45–50%-kát jelölhetjük meg. Hazánkban a tárcsás alapmûvelés elsõsorban az õszi kalászosok esetén bír nagy jelentõséggel. Késõn lekerülõ elõvetemények (napraforgó, kukorica, cukorrépa) után a tárcsa az egyetlen alternatíva azok számára, akik még õsszel hasznosítani kívánják területüket. A nagyon megkésett vetések esetében alkalmazzák a szórvavetés gyakorlatát. A módszer nagy hátránya, hogy az elvetett magok nem egyenletesen kerülnek a magágyba, így vannak magok, amelyek a felszínen maradnak, míg mások akár 15–20 cm mélyre is kerülnek. A megfelelõ tõszám elérése céljából a magágy minõségétõl függõen 15–30%-kal magasabb vetõmagmennyiség kijuttatása indokolt szórvavetés esetén. Szórvavetésnél a minél egyenletesebb bedolgozás érdekében törekedjünk a lehetõ legnagyobb vontatási sebesség elérésére.

A tavasszal történõ tárcsázás csak végsõ esetben alkalmazható eljárás. Fokozott veszéllyel számolhatunk a káros talajtömörödés terén, kiszárítjuk talajainkat a mûvelés mélységében és fokozzuk a mélyebb rétegek nedvességvesztését. A tavaszi tárcsás szántáselmunkálások következménye lehet a „lépcsõs” kelés. Oka, hogy a tárcsás borona nem képes a szárazabb felsõ és nedvesebb alsóbb talajréteget egyenletesen elmunkálni. Ezért a vetõmag egy része vetés után azonnal csírázásnak indul, míg a másik része a következõ magágyat áztató esõk alkalmával kel ki.

A tárcsás borona néhány kivételes esettõl eltekintve ritkán dolgozik 20 cm-nél mélyebben. A rágcsálók, közülük is kiemelve a mezei pockot (Microtus arvalis) fészkeiket 20 cm-nél mélyebben készítik, így a talajmûvelés során a tárcsa nem képes gyéríteni az állományt. A mélyebben kialakított járatrendszerek sértetlenek maradnak, megkönnyítve a kártevõ újbóli elszaporodását a táblán. A mezei pocok 3–5 éves periódusokban képez gradációkat. A 90-es évek népszerû tárcsázási idõszakában jelentõs károkat okoztak a szántóföldeken. A tárcsás mûvelések után a talajfelszín növénymaradványokkal való borítottsága magasabb a forgatásos mûveléshez képest. A szármaradványok jelenléte növénykórtani szempontból elõnytelennek ítélhetõ, viszont aszályos idõben a talajtakarásnak köszönhetõen a kultúrnövények jobban tolerálják az idõjárás szélsõségeit. A talajszerkezet, a talaj szervesanyag-gazdálkodása szempontjából egyértelmû a tárcsázás elõnye. A kisebb mértékû talajbolygatás csökkenti a légköri CO2 terhelést, óvja a talaj szénkészletét. Nagy veszélyt jelent, ha mûvelés során káros talajtömörödés alakul ki. Csökken a talaj biológiai aktivitása, nõ a belvizek kialakulásának veszélye, nõ a mûvelési költség, a többszöri mûveletek során porosítjuk, tapossuk talajainkat.



A tárcsás borona elengedhetetlen eszköz a szántóföldi növénytermesztés számára. Káros hatásait okszerû használattal küszöbölhetjük ki, és saját valamint talajaink javára fordíthatjuk jótékony munkáját.