Fõbb tendenciák a magyarországi sertéstenyésztésben

Ahhoz, hogy ez ne így legyen, nagyon céltudatos – és pénzügyi támogatásokban sem szûkölködõ – felkészülésre lett volna szükség. Sajnos, megállapíthatjuk, hogy erre nem került sor. Így a magyar sertéságazat egyértelmûen a csatlakozás kárvallottja lett.



K özismert volt ugyanis, hogy a sertéstartás, a sertéshús-elõállítás az Európai Unióban a közvetlen támogatásban nem részesülõ mezõgazdasági tevékenységek közé tartozik. Ahogy a szaksajtóban gyakran elhangzott, az Európai Unió Közös Agrárpolitikája a sertéshúst az un. könnyû piacszabályozású termékpályák közé sorolja. Ezért azt is prognosztizálni lehetett, hogy a magyar sertéshústermelés csak akkor maradhat meg a korábbi méretében, vagy léphet – esetleg – növekedési pályára, ha a mindenkori EU-s termelõi átlagáron jövedelmet tud realizálni. Ugyanis csak ebben az esetben lehet versenyképes az Európai Unió többi sertéstartójával, akiknek a termékével korlátozás nélkül versenyez a teljes uniós piacon.



Már a 90-es évek második felében, amikor dátumszerûen is behatárolhatóvá vált a csatlakozás idõpontja, több tanulmány jelent meg (például Udovecz, 1997, Varga, 1997, Kiss, 1997, Dohy és Wittmann, 1998, Hegedûs és mtsai., 1998, Nagy, 2000, Horn, 2000 tollából) arra vonatkozóan, hogy a magyar állattenyésztés, s benne a sertéságazat „túlélése”, esetleges további térnyerése érdekében milyen intézkedésekre van, illetve lesz szükség. Egyértelmûvé vált, hogy a magyar sertéságazat versenyképességét javítani kell. E téren a szakemberek – szakterületüktõl függõen – más és más részletre helyezték a hangsúlyt. Voltak, akik a költségek jelentõs csökkentésében látták a kiutat, mások elsõsorban a technológiai fejlesztéseket szorgalmazták, megint mások az üzemszerkezet korszerûsítését emelték ki. Egységes volt viszont a vélemény abban, hogy gyors és hatékony gyakorlati lépésekre van szükség, mert különben sem a költségcsökkentésre, sem a minõségjavításra nem kerülhet sor, s a magyar sertéstermelõ versenyképtelenné válik a közös uniós piacon.



Ha a gyakorlat oldaláról nézzük ezeket a kérdéseket, leegyszerûsítve a következõkrõl volt szó. Tudtuk, hogy a régi uniós tagországok sertéstartóinak és tenyésztõinek túlnyomó többsége szántófölddel rendelkezõ farmer, akik az abraktakarmányt túlnyomó részben saját maguk termelik meg. Az õ föld(terület)-alapú támogatásuk már hosszú idõre tekint vissza és 100%-os, szemben a mi mezõgazdasági termelõinkkel, akik 2004-ben csak 25%-os, s azt követõen is csak folyamatosan növekvõ uniós támogatásban részesülnek. A nagyobb sertéstartó gazdaságaink túlnyomó többsége pedig egyáltalán nem rendelkezik sem saját, sem bérelt takarmánytermõ területtel. Így tehát kettõs – támogatási és takarmánytermesztési – hátrányból kell indulnunk. A régi EU-s tagországoknak ezt az óriási elõnyét csak többéves, világosan megtervezett és szigorúan végrehajtott elõzetes felkészüléssel lehetett volna mérsékelni, illetve eliminálni.

Tendenciák a statisztikai adatok tükrében



Sajnos, erre az elõzetes felkészülésre nem került sor. Ezért a valóság a pesszimistább elõrejelzéseket is meghaladja. Mindezek kifejezõdnek a rideg statisztikai mutatókban is.



Elsõként nézzük a sertésállomány létszámának változását (1. táblázat). A 10 éves adatsor áttekintésébõl kitûnik, hogy 2004-ig az év végi sertéslétszám – a konjunkturális hatások által befolyásoltan – 4,5 és 5,5 millió között váltakozott. Az európai uniós csatlakozás évében, 2004-ben hirtelen bekövetkezett egy rendkívül nagymértékû (600 ezer db-os, csaknem 13%-os) létszámcsökkenés. Ilyen alacsony év végi sertéslétszám az utóbbi évtizedekben nem volt hazánkban. Ezzel nagyon jelentõs gazdasági potenciál maradt kihasználatlanul mind a termék-elõállítás, mind az itthoni takarmány-felhasználás, mind a foglalkoztatottság területén.

Mindezen hátrányoktól eltekintve a sertéslétszámban bekövetkezett mélypont önmagában még nem is adna okot nagy aggodalomra, ha a kocalétszám alakulása (például változatlansága, esetleg kismértékû növekedése) viszonylag rövid idõn belüli gyors, jelentõs létszámnövelést tenne lehetõvé. Az adatok azonban azt bizonyítják – amit a gyakorlati tapasztalatok is megerõsítenek –, hogy a termelõk elbizonytalanodtak és emiatt számottevõ létszámnövelésre nem gondolnak.



Mindezt megerõsíti az anyakocák létszámának utóbbi évekbeli változása, melyet a 2. táblázatban mutatunk be. Amint az adatokból kitûnik, a kocalétszám az utolsó öt évben meglehetõsen hullámzó volt, de a belsõ szerkezetét tekintve (vemhes-, üres-, szûz-, elõhasi-kocák száma) 2003-ig éltették a reményt, hogy ha szükséges, nagyon gyors létszámnövelést lehet elérni. Úgy tûnik, hogy ez a lehetõség 2003-tól már inkább csak egy elméleti verzió, gyakorlati megvalósulására – belátható idõn belül – kevés a remény. Egy év alatt, 2003 év végére csaknem 55 ezerrel, s egy újabb év elteltével további 30 ezerrel csökkent a kocaállomány. Ahogy Tóth (2005) fogalmaz, „ez a csökkenés elõrevetíti sertésállományunk további számbeli fogyását”.

A sertéstartás és a foglalkoztatás kapcsolata



A sertéstartásnak, mint az egyik legnagyobb termelési értéket elõállító állattenyésztési ágazatnak a hazai foglalkoztatás-politikában is meghatározó jelentõsége van. Gondoljuk csak meg, hogy 15–20 éve igazi falusi porta elképzelhetetlen volt malacok, hízók nélkül, s még 4 évvel ezelõtt is több mint félmillió háztartásban volt jelen a sertéstartás valamilyen formája. Ezért mindig kiemelt figyelemmel követtük a sertéstartók számában bekövetkezett változásokat. Az utóbbi években e téren végbement történéseket mutatja a 3. táblázat.

Az köztudott – és társadalmi szinten is elfogadott – dolog, hogy a gazdaság minden területén, így a sertéstartásban is végbemegy valamilyen mértékû koncentráció. Nyugat-Európában is mindig kevesebb és kevesebb termelõ állítja elõ a szükséges hízóállományt. Ennek következtében a sertéstartók számának folyamatos csökkenésére számítottunk/számítunk itthon is. Az a koncentráció, mely az elmúlt 10 évet jellemezte, jól követhetõ a 3. táblázat oszlopaiban feltüntetett számokon. Természetesen a sertéstartók számának csökkenése nem teljesen lineáris lefutású, azt befolyásolják a pillanatnyi konjunkturális hatások. Különösen nálunk, ahol a háztáji sertéstartásnak évszázados hagyományai vannak, s az évente felhizlalt végtermékek csaknem fele az egyéni gazdálkodók istállóiból, óljaiból került ki.



A drasztikus változás a sertéstartók számát tekintve 2004-ben következett be. Ilyen mértékû visszaesést nem prognosztizáltunk. Bár már 2003-ban voltak elõjelek, amelyek azt vetítették elõre, hogy a sertéssel foglalkozók közül többen fogják feladni e tevékenységüket, mint az elõzõ évek átlagában. Elsõsorban az aszály következtében megdrágult takarmány, s a rendkívül alacsony felvásárlási ár volt az a két meghatározó tényezõ, mely sok termelõt meggondolásra késztetett. Különösen a kocatartók reagáltak érzékenyen erre a helyzetre, melyet jól jelez, hogy mind a nagyüzemi (23 üzem), mind az egyéni termelõi kör jelentõs része (csaknem 13 ezer termelõ) már 2003 év végére felhagyott a kocatartással.



A kocalétszám ilyen mértékû csökkenésébõl számítani lehetett a sertéságazat termelési volumenének 2004. évi zsugorodására, azonban annak mértékét illetõen eltérõ becslések voltak. A legnagyobb bizonytalansági tényezõt az európai uniós csatlakozás 2004. május 1-jei ténye jelentette, melynek közvetlen (pénzügyi-gazdasági) és közvetett (lélektani) hatása elõre kiszámíthatatlan volt. A 2004-es év végül is elõre nem sejtett mértékû leépülést hozott a sertéstartók számában annak ellenére, hogy ez évben két globális hatású, s kedvezõ kihatású esemény is történt: egyrészt rekordmértékû gabonatermést takaríthattunk be, másrészt pedig az európai uniós csatlakozást követõen a vágósertés felvásárlási átlagára elmozdult a másféléves mélypontról és az EU felvásárlási átlagára szintjére emelkedett. Mindez azonban nem volt elegendõ ahhoz, hogy a sertéságazatban 2003-ban megindult eróziót megállítsa.

Lélektani hatások szerepe



Ahhoz, hogy az elmúlt évben felerõsödött sertéstartás-csökkenési tendenciát megértsük, a gazdasági folyamatok mellett a lélektani vonatkozásokra is figyelemmel kell lenni. Természetesen ezek szerepe eltörpül a közvetlen pénzügyi-gazdasági hatások mellett, azonban olyan kritikus helyzetekben, amikor ökonómiai szempontból feltétlen döntéskényszerbe kerülnek a termelõk, akkor a „fenntartás vagy felszámolás” dilemmájában a pszichikai tényezõk szerepe felértékelõdik. Véleményünk szerint elsõsorban abban, hogy az egyéni termelõk százezrei – kis túlzással ez megfelel a valóságnak, hiszen csaknem 182 ezer (volt) egyéni termelõrõl van szó – hagyták abba egy év alatt a sertéstartást, nem lebecsülendõ a lelki tényezõk szerepe. A bizonytalanság vagy biztonság érzése, az a meggyõzõdés, hogy a jövõben várhatóan kedvezõen vagy kedvezõtlenül alakulnak a dolgok, billentik el egyik vagy másik irányba a végsõ döntést.



Ilyen szempontból a sertéstartás körüli általános „társadalmi közhangulat” – ha szabad ezzel a kifejezéssel élni – az elmúlt két évben nem volt biztató, pozitív kicsengésû. Szakmai tanácskozások sokaságán ugyanúgy az európai uniós csatlakozást követõ sertéságazati veszélyekrõl, nehézségekrõl, nehezen teljesíthetõ követelményekrõl, kötelezõ elõírásoknak való megfelelésrõl esett a legtöbb szó, mint az írott és elektronikus médiákban. Sertéstartó gazdák tömegeiben keltette mindez azt a meggyõzõdést, hogy ezek a feltételek teljesíthetetlenek, a jövõjük e téren perspektíva nélküli és a legcélszerûbb megoldás az állományuk felszámolása.

A sertéstartás jövedelmezõsége



Pedig nagy többségüknél ez a döntés – gazdaságossági szempontból – nem minõsíthetõ teljesen megalapozottnak. Az AKII 2003-ban publikált gazdaságossági elemzése, melyet a 4. táblázatban mutatunk be, azt jelzi, hogy az egyéni gazdaságokban is folyhat jövedelmezõ sertéstartás. A táblázat a sertéságazat egészének üzemtípus szerinti költség- és jövedelem-viszonyait mutatja be országos szinten mérvadónak tekinthetõ nagy adatbázisra alapozva.

Amint a számokból kitûnik, a két üzemtípus gazdaságossági mutatói eltérnek egymástól. A vizsgált négy év adatai az egyéni gazdaságok jobb versenypozíciójáról tanúskodnak. E termelõi kör alacsonyabb önköltséggel állította elõ a vágósertést és magasabb értékesítési árakat ért el, melyek hatására a fajlagos jövedelem is magasabb volt. A költségarányos jövedelmezõség színvonalát tekintve ugyancsak az egyéni gazdaságok elõnye figyelhetõ meg.



Azonban feltétlenül meg kell ezzel kapcsolatban említeni, hogy a gazdaságok jövedelem- és jövedelmezõség-számításánál eltérés van a nagyüzemek és az egyéni gazdaságok között. Az egyéni gazdaságok jövedelme ugyanis zömében bruttó jövedelem, vagyis tartalmazza a gazda munkabérét és tevékenységének jövedelmét, míg a nagyüzemeknél a munkabér a költségek között szerepel. Mindez azonban nem kérdõjelezi meg az egyéni gazdaságok (kistermelõk) sertéstartásának gazdaságos voltát kiegyensúlyozott gazdaságpolitikai viszonyok között, amilyenekre az EU-s csatlakozás után joggal számíthatunk. A kisebb gazdaságok, rugalmasságuknál fogva, képesek a költségek csökkentésére, a naturális mutatók javítására, s az értékesítés ésszerû integrációja esetén hosszú távon is a sertéságazat szereplõi maradhatnak.

A közeljövõ kilátásai



Az elõzõekben leírtakból egyértelmûen kitûnik, hogy a jelenlegi helyzetben a hazai sertéstartás tekintetében nincs igazán értelme a címben megfogalmazott gondolatnak, azaz az ágazatban nincsenek „fõbb tendenciák”. Szerencsés dolog volna, ha arról lehetne számot adni, hogy például amíg egyik területen esetleg visszafejlõdés van, addig a másikon kedvezõ perspektívák nyílnak. Jelenleg azonban errõl nem beszélhetünk. A statisztikai adatok és az ágazati „közhangulat” alapján egyértelmû, hogy a jelenlegi egyetlen fõbb tendencia: az ágazat zsugorodása, további leépülése. Ennek mértékét megítélni, prognosztizálni azonban felettébb merész vállalkozás lenne, hiszen az elõzõekben mutattuk ki, hogy a pénzügyi-gazdasági hatások mellett a lélektani tényezõk szerepe sem elhanyagolható. Az azonban biztosnak tûnik, hogy az egyéni gazdaságokban tovább folytatódik a viszonylag gyors ütemû állomány-felszámolás, s a sertéstartó gazdasági társaságok termelése is csökkenni fog.



Ahhoz, hogy ez ne így legyen, az AKII felmérései alapján a sertéstelepeink rekonstrukciójára, fejlesztésére, a környezetvédelmi és állatjóléti feltételek megteremtésére évente legalább 24–25 milliárd Ft értékû beruházásra lenne szükség. Az ágazat jelenlegi és várható jövedelempozíciója miatt ezek megvalósítása saját üzemi forrásokból nem várható. Ezért jól szervezett támogatásra, nyugodt piaci körülményekre és tisztességes jövedelmet biztosító felvásárlási árra lenne szükség, mely megteremtené a most még hiányzó bizalmat. Mindezek esetleges hiányában – ahogy Ács és Gere (2005) fogalmaz – a magyar termelõk nehezen fognak megfelelni az EU-n belüli fokozódó gazdasági versenynek.



Irodalmi hivatkozások:

Ács, P.–Gere, Zs.: HUNGAPIG táj. 2005. 3. 9., Dohy, J. és Wittmann, M.: MTA kiadvány. 1998. Bp., Hegedûs, F.–Schmidt, J.–Kiss, Gy.: MTA Strat. kutatások. 1998. Bp., Horn, P.: Acta Kap. Különszám. 2000. Kaposvár., Kiss, J.: MTA kiadvány. 1997. Bp., Nagy, F.: Óvári Tud. Nap. kiadványa. 2000., Tóth, P.: A sertés. 2005. 1. 4–11., Udovecz, G.: MTA kiadvány. 1997. Bp., Varga, Gy. (szerk.): MTA kiadvány. 1997. Bp.