Vélemények a lehetséges klímaváltozásról és várható hatásairól II. rész - Növénytermesztésünk alkalmazkodási lehetõségei a globális felmelegedéshez

A z MTA és a KvVM 2003-ban indított VAHAVA (Változás-Hatás-Válasz) kutatási programjában részt vevõ agrárszakemberek földünk vészjelzései és éghajlatunk hosszú távú történései alapján úgy vélik, hogy a Kárpát-medence klímája a jövõben melegebbé és szárazabbá válik, a folyamatot pedig az idõjárási szélsõségek gyakoribbá válása kíséri.

Hazánk az északi félteke mérsékelt övezetének középsõ részén van, hozzávetõlegesen „fele úton” az Egyenlítõ és az Északi sark között (ÉSZ: 45°48’ – 48°35’ és a KH: 16°05’ – 22°58’), a Trewartha-féle éghajlati beosztás szerint jellemzõje a hûvös, mérsékelt klíma, hosszú, meleg periódusokkal.

Hazánk klímájára alapvetõ módosító hatásokat gyakorol:

• az Atlanti-óceán mérséklõ hatása,
• az uralkodó nyugati szelek,
• a medence jelleg szélsõségeket növelõ hatása,
• a három európai klímazóna (atlanti, mediterrán, észak-keleti kontinentális) közelsége.
  

Ebbõl adódik, hogy globális helyzetünkhöz képest teleink mérsékeltebbek, nyaraink melegebbek, az évi csapadék kevesebb és a viszonylag kis méretünk mellett az országrészek között nagy különbségek vannak. Ez utóbbi magyarázatul szolgál arra is, hogy a hazai klímát miért nem célszerû 1-1 éghajlati elem átlagával jellemezni (hitelesebb képet kapunk a hosszabb idõszakok szélsõ értékeinek feltüntetésével).

A következõkben ezekbõl mutatunk be néhányat (a XX. század méréseibõl), amelyek a növénytermesztést alapvetõen érintik:

Fotoszintetikus aktív sugárzás (MJ/m2) = 2110–2313
Napfénytartam (h) = 1846–2078
Hõmérséklet (°C) = 9,1–12,8 (Bp.)
Hosszúnappalos körülmények (12 óránál hosszabb megvilágítás) = IV–IX. hó között (egyúttal vegetációs periódus is)
Rövidnappalos körülmények: X–III. hó között
Elsõ fagyos nap a talaj felett 5 cm-rel = IX. 27.–X. 04.
Elsõ fagyos nap a talaj felett 200 cm-rel = X. 13.–X. 31.
Utolsó fagyos nap a talaj felett 5 cm-rel = IV. 24.–V. 08.
Utolsó fagyos nap a talaj felett 200 cm-rel = IV. 02.–IV. 24.
Fagyos napok száma (–5 °C-nál hidegebb napi max.) = 27–43
Havas napok száma = 14–26

A viszonylag nagyszámú mérõállomás adataiból rajzolt térképek (hõmérsékleti, napfénytartam, csapadék stb.) alapján megállapítható, hogy az ország nyugati, délnyugati része csapadékosabb, de hõmérséklete alacsonyabb, kevesebb a napsütés. A Duna-Tisza köze és a Nagyalföld jóval melegebb és szárazabb.

A klimatikus anomáliák honfoglalásunk óta gyakori vendégeink, különlegesen sokszor sújtott a mezõgazdaságra az aszály, amely jelentõs terméskieséseket okozott (a szerzõk a hazai klimatikus extrémitásokról sok-sok adatot gyûjtöttek, amelyeket szívesen megosztanak az érdeklõdõkkel, de a jelen cikkben terjedelmi okok miatt ezek nem szerepelnek). A XX. században is többször kellett a gazdálkodóknak a mostoha, száraz idõjárás miatt kis termésekkel megelégedniük (kis termésrõl akkor beszélünk, amikor a hosszú távú átlaghoz viszonyítva a termés 67%, vagy ennél kisebb).

Az alacsony termésátlagok országrészenkénti gyakorisága 1901–2000 között a következõ volt:

 DNy-Dunántúl  18–22%
 Kisalföld   32–36%
 Nagy Alföld  65–74%
 Duna-Tisza köze  80–86%

A csapadékhiány 2000 után is jelen van növénytermesztésünkben: a 2003-as év országos méretekben is különösen száraz volt, a 2004-es év pedig arra szolgáltatott példát, hogy a két legnagyobb területen termesztett növényünk, az õszi búza és a kukorica – a csapadék változó szezonális megoszlása miatt – ugyanazon területeken kielégítõ vízellátás, ill. aszályos körülmények között érlelt termést (1. és 2. ábra).

A XX. század 30 éves szakaszonként összegezett hõmérséklet- és csapadék adataiból, melyek 15 mérõállomásról származnak a következõk állapíthatók meg (3. és 4. ábra):

• az évi átlaghõmérséklet százéves adatai nem mutatnak szokatlan mértékû felmelegedést;
• az 1921–1950 idõszak után több évtizedes lehûlés volt, amelyet 1980 után felmelegedés követett, amelynek mértéke 1990-tõl jelentõsen fokozódott;
• minden vizsgált idõszakban a mérõállomások között (országrészenként) jelentõs különbségek voltak (1,3–2,2 °C);
• a csapadék mennyisége a XX. század elsõ 40–45 évét követõen számottevõen csökkent, egészen az ezredfordulóig;
• a szélsõértékek, amelyek az országrészek közötti különbségeket reprezentálják, 180–250 mm/év nagyságúak, ami a kb. 600 mm/év átlagot tekintve 3,6–5,0 mm havi csapadéknak felel meg;
• az országos átlag sokkal közelebb helyezkedik el a kis csapadékú értékekhez, ami az ország nagyobb részét sújtó csapadékhiányra utal.

Az országrészenkénti nagy különbségek egyik szemléletes példáját éppen Mosonmagyaróvár adatai jelzik, ahol 1880 óta folyamatos a meteorológiai megfigyelés. Az 5. és 6. ábrák bizonyítják, hogy a térségben egyértelmû a csapadék mennyiségének csökkenése, amit jelentõs hõmérsékletnövekedés is kísért.

A százéves hõmérsékleti- és csapadék adatokat, amennyiben összevetjük a Kárpát-medencére prognosztizált változásokkal – az elõvigyázatosság elvének megfelelõen – növénytermesztésünknek elsõsorban a mérsékeltebb felmelegedésre és a nagyobb mértékû csapadékhiányra kell felkészülni. Az elõjelzések ugyanis évi 1 °C hõmérsékletemelkedésrõl (0,8 °C a IV–IX. hó között, 1,0–2,5 °C X–III. hó idõszakára) és 50–200 mm/év további csapadék-csökkenésrõl szólnak (a nyári félévre 25–35%-os, a télire pedig 0–15%-os megoszlásban). A változásokat ráadásul még a szélsõségek gyakoriságának növekedése is kísérni fogja. Az sem kizárt, hogy a csillagászati évszakokhoz kötõdõ idõjárás jelentõsen változik (hosszabb õsz, tavaszba nyúló tél).

A melegebbé és szárazabbá váló, gyakoribb szélsõségekkel sújtott növénytermesztésre váró hatások kevés kivétellel negatívak:

• a csapadékhiány, különösen a gyenge termõhelyi adottságú területeken, alacsony színvonalú agrotechnikával mûködõ gazdaságokban fokozott terméskiesést okoz;
• az évenkénti termésingadozás nagyobb lesz;
• a gyenge termõhelyi adottságú területek egy részén fel kell hagyni a szántóföldi növénytermesztéssel (mûvelési ág változtatás a gyep- és erdõgazdálkodás irányába);
• újabb kórokozók, kártevõk, gyomok jelenhetnek meg;
• a melegebbé, szárazabbá váló klíma, szélsõségekkel kísérve csökkenti az ember munkavégzõ képességét.

A mediterrán klímához közelítõ változások kevés elõnyt kínálnak. Talán a melegigényes, hosszú tenyészidejû fajok (kukorica, napraforgó, szója, cirokfélék) genetikai potenciálját tudjuk majd jobban kihasználni. Közvetett pozitív hatást jelenthet, hogy az 1 °C évi középhõmérséklet emelkedéshez mintegy 10% napfénytartam-növekedés járulhat, ami napkollektorok felhasználásával az épített mezõgazdasági környezet energia-ellátását segítheti. Miután áttekintettük a várható változásokat és hatásokat, amelyek közel sem rózsásak, rátérünk a lehetséges válaszokra. Elõbb azonban egy-két gondolat arról, mi is tulajdonképpen a növénytermesztésünk jövõbeni célja.

Egyértelmû, hogy a jövõben is biztonságosan, gazdaságilag hasznot hajtóan kell megtermelni az ország élelmiszer-szükségletét, a mezõgazdasági importot meghaladó árualapokat, ipari- és energetikai nyersanyagokat, a fenntarthatóság szem elõtt tartásával.

Ami a válaszokat illeti: kellõ felkészüléssel a helyzetünk egyáltalán nem reménytelen. Számos jeles elõdünk szolgált erkölcsi útmutatással (Madách: „ember küzdj, és bízva bízzál”, Hemingway: „az ember nem arra született, hogy legyõzzék”). A múltbeli szakmai sikereink is bizakodással tölthetnek el bennünket. Mezõgazdaságunk, rövid idõszakok kivételével, a hazai szükségletet jóval meghaladó mennyiségeket produkált, növénytermesztésünk szoláris energia-hasznosítása pedig a XX. században megközelítõen háromszorosára nõtt.

A melegebbé és szárazabbá váló, szélsõségekkel beköszöntõ klímaváltozásra a klímavédelem és az alkalmazkodás együttesen jelenthetik a sikerrel kecsegtetõ válaszokat.

A klímavédelem területén elsõbbséget kell adni a CO2 kibocsátás mérséklésének. E tekintetben az erdõsítés, fásítás a leghatékonyabb (egyetlen kifejlett lombos fa naponta 16 kg CO2-t köt meg, miközben 10 kg O2-t termel). Nem elhanyagolható mennyiségû a talaj oxidatív folyamatai révén a légkörbe kerülõ CO2 sem. Ennek mérséklésére kínálkozik a mûvelettakarékos talajmûvelés.

Az alkalmazkodás kínálja számunkra a legtöbb lehetõséget, ami tágabb értelemben nem más, mint az ember azon képessége (szaktudás, anyagi- technikai-, gazdaság-politikai lehetõségek), hogy a változó körülmények között is biztosítja a növénytermesztéstõl elvárt mennyiség- és minõség elõállítását. Az alkalmazkodáshoz azonban szemléletváltozásra, jó gazdaságpolitikára és társadalmi elfogadottságra van szükség. Legnagyobb kincsünk a jó minõség elõállítására képes növénytermesztésünk, amelyhez hasonló adottságokkal az azonos éghajlati övben elhelyezkedõ más államok nem rendelkeznek. Nagy lehetõségeink vannak a mûvelési ágak arányainak változtatásában, a szántóterületen a vetésszerkezet módosításában. Alkalmazkodási lehetõséget kínál a fõtermék-centrikus szemlélet felváltása a teljes körû biomassza-hasznosítással. A 45–50 millió tonna évi szántóföldi produkció 50%-a olyan ún. melléktermék, amely nagy része ipari nyersanyag lehet. Nemesítésünk és a szak- és helyismereten alapuló fajtaválasztás is jelentõs tartalékokkal rendelkezik. A fajtakísérleti eredmények évrõl-évre igazolják, hogy a fajták közötti terméskülönbségek meghaladják az idõjárás okozta hozamdifferenciákat. Az alkalmazkodást segítheti a munkavégzõ kapacitások bõvítése is. A szélsõségek gyakoribbá válásával ugyanis egy-egy munkafolyamat optimális idõszaka lerövidül. A szélsõségek hatására évenként nagymértékû lehet a termésingadozás (2003-ban 7 millió tonna gabona termett, 2004-ben 17 millió tonna). Megoldásként kínálkozik az új tároló-kapacitások létesítése. A gyengébb termõhelyi adottságú tájainkon az önellátást biztosító növénytermesztést (árutermelés helyett) a rekreáció (üdülés, turizmus stb.) szolgálatába lehet állítani. A tájkísérletek, monitoring rendszerek fejlesztése elengedhetetlen az alkalmazkodás megvalósításához éppúgy, mint a szokatlan idõjárási változásoknak kitett ember munkavégzõ-képességének, egészségének fokozott óvása. A tennivalók közel sem teljes körû felsorolásának végén a jövõben is leggyakrabban elõforduló klimatikus anomáliához, a vízhiányhoz való lehetséges alkalmazkodásról szólunk.

A növekvõ vízhiány jelenti ugyanis a legnagyobb kihívást. Jelenleg az ország „rendelkezésre álló” vízmennyisége a következõ:

évi csapadék: ~ 58 Mrd m3,
folyók hozama: ~ 120 Mrd m3,
altalajvízbõl öntözésre kinyerhetõ:  ~ 6–8 Mrd m3,
csapadék hasznosulás mértéke:  80% (párolgás, elfolyás),
4,5 millió hektár szántóterületre hulló csapadék:  26–28 Mrd m3.

A hõmérsékleti viszonyok, a napfényes órák száma, a termesztett növényfajok összetétele alapján a szántóföldi növénytermesztésnek további 7–8 Mrd m3 vízre lenne szüksége. Elvileg ez a mennyiség – részben az altalajvízbõl és a felszíni vízbázisokból – öntözéssel biztosítható. Kézenfekvõnek tûnik a folyókból történõ víznyerés (több okból az altalajvíz bázist a jövõben még fokozottabban óvnunk kell). Mégpedig úgy, hogy a nagy vízhozamoknál a felesleget tározókba vezessük (Vásárhelyi terv). Mivel ún. „alvizi” ország vagyunk, olyan külpolitikát kell folytatnunk, hogy a vizet megfelelõ minõségben meg is kapjuk. Az öntözés a múltban sem volt olcsó, a jövõben pedig egyike lesz a legdrágább termésstabilizáló és hozamfokozó eljárásoknak. Ezért csak a víztakarékos módok, azoknak is csak a gazdaságilag hasznot hajtó változatai jöhetnek szóba.

Felhasznált irodalom:

néhány meteorológiai adattal kapcsolatos forrás az elsõ részbõl
Csete L–Láng I. (2005): A fenntartható agrárgazdaság és vidékfejlesztés.
MTA Társadalomkutató Központ, Budapest