MENÜ

Vélemények a lehetséges klímaváltozásról és várható hatásairól

Oldalszám: 10
Dr. Petróczki Ferenc, dr. habil. Késmárki István 2014.06.06.

A globális és regionális klímaváltozásról, valamint lehetséges következményeirõl a társadalom széles rétegei a katasztrófafilmekbõl, a sajtóból, elektronikus hírforrásokból egyre gyakrabban értesülnek.


 

Ez egyrészt jó, mert felkelti az emberek érdeklõdését, felelõsségérzetét, netán cselekvõképességét is; másrészt a szenzációhajhászás, az eleve elrendelés a politikai és gazdasági érdekek csapdájába ejtenek bennünket.



A téma iránt érdeklõdõk számára sokkal inkább mértékadóak (mértéktartóbbak is) a szakközlemények és a tudományt népszerûsítõ cikkek. Még akkor is így van ez, ha a kutatás a lehetséges klímaváltozásról és annak mozgatórugóiról – a kérdés bonyolultsága miatt – sok tekintetben ma még csak bizonytalan válaszokra képes. A gyakran nem kielégítõ válaszok okai:

    •  kozmikus hatások bonyolultsága,
    • a globális és regionális következmények közötti eltérések különbözõ értelmezése,
    • a mérési/értékelési módszerek korlátai,
    • a múltbéli változásokat kiváltó tényezõk többféle értelmezése,
    • a kozmikus történések és a tudományos megismerés közötti idõparadoxon,
    • a földtörténeti korokból megismert klímaváltozások bizonytalan kivetíthetõsége (extrapolálása) a jövõbe,
    • szintézis hiánya a különbözõ tudományterületek között,

 

  • változatos politikai és gazdasági érdekek stb.

 


 


 

Mi az, amire napjainkig a tudomány egyértelmû válaszokat adott? A tudatos emberi tevékenységet megelõzõ földtörténeti korokban „gyakran” voltak éghajlatváltozások. Ezek a Föld, a Hold, a Nap és bolygórendszerünk tömegvonzására, keringési sajátosságaira, kozmikus katasztrófákra (aszteroid és üstökös becsapódások), a kontinensek mozgására, tektonikus és vulkáni tevékenységekre vezethetõk vissza.

 






Az éghajlatváltozások mindig a Föld hõháztartásában bekövetkezõ módosulásokkal indultak. A paleoklimatológia egyértelmûen igazolta azt is (jégminták és levegõzárványaik, fosszíliák alapján), hogy a felmelegedés és a légkör CO2-tartalma között mindig szoros, pozitív korreláció volt.



A több ezer éves mintákból tudjuk, hogy a klímaváltozások adott térségben egy emberöltõn belül is végbemehetnek és a fitoprodukción keresztül alakíthatják az élõvilágot.



Az éghajlat legjellemzõbb tulajdonsága a változékonyság. Változásról akkor beszélünk, amikor egy kor szélsõértékei által képzett sáv ± tartományban tartósan irányt változtat.



Az írásbeliség kialakulásától a középkorig már bõvebb ismereteink vannak a klíma és az idõjárás változásairól, de ezek csak empírián alapulnak, többnyire az emberi létet negatívan befolyásoló eseményekre koncentrálódnak. A tudomány fejlõdése a XVII. századtól már méréseken alapuló eredményekhez is vezetett. A napjainkig eltelt öt évszázad vizsgálatai egyértelmûvé tették, hogy a klímaváltozásokhoz az emberi tevékenység is hozzájárul. Az európai ipari forradalom kezdetén (1650–1700 között) a légkör CO2-tartalma 270–290 ppm volt, ami a XX. század közepére 300–320 ppm-re, az 1990–2000. közötti idõszakra pedig már 360–380 ppm-re nõtt. Az elmúlt 150 évben ennél is jelentõsebb mértékû a metán (CH4) légköri mennyiségének gyarapodása (150%) és az úgynevezett CFC-gázok (halogénezett szénhidrogének) kibocsátása. A sok nemzetközi megállapodás, értekezlet (pl.: Riói Nyilatkozat, 1992., Kiotói Jegyzõkönyv, 1997.), az ENSZ szervezetek jelentései (IPCC, WMO) ellenére glóbuszunk CO2-tartalma napjainkban is évi 1,3–1,5%-kal nõ. A felsorolt gázok koncentrációjának növekedéséért jórészt az ember a felelõs:

    • fosszilis energián alapuló ipari termelés,
    • szárazföldi, vízi és légi közlekedés,
    • iparszerû mezõgazdálkodás,
    • a Föld CO2-forgalmát szabályozó nö-vénytakaró megváltoztatása,

 

  • a megapoliszok szmog (füstköd) termelése.



Miért veszélyes ezeknek a gázoknak koncentrációnövekedése? Milyen klímaváltozásokat indukálhatnak? Miért hívják ezeket a gázokat „üvegházhatásúaknak”? Vannak-e már jelei az éghajlat változásának? Lehet-e alkalmazkodni a változáshoz, módunkban áll-e esetleg védekezni? Ilyen és még sok-sok egyéb idevágó kérdés vár válaszra az emberi lét minden területén.



Mai ismereteink szerint a Föld átlaghõmérséklete 14,7–15,3 °C. Ha a légkör csupán N-bõl és O2-bõl, illetve elenyészõ mennyiségû nemesgázból állna, akkor kb. 33 °C-kal lenne hidegebb, azaz az átlaghõmérséklet –18 °C körül alakulna. A különbség oka, hogy a levegõben jelentõs mennyiségû vízgõz (H2O), CO2, CH4, CFC-gázok, ózon (O3), NO2, SO2 is található. Ezek egy része (N, O2, O3, H2O) visszatartja a napsugárzás élettanilag káros részét, míg mások (O3, H2O, CH4, CO2, CFC, SO2, NO2) a Föld felszínérõl visszaverõdõ hõsugárzás nagy részét nem engedik a világûrbe szökni, ezért a légkör úgy mûködik, mint egy üvegbúra. Innen ered az üvegházhatású gázok elnevezés is. Az általuk létrehozott egyensúlyi állapot azonban roppant törékeny. Ha a CO2, a CFC-gázok, a CH4, a NO2 vagy a SO2 tovább koncentrálódik (sajnos mennyiségük a jelenlegi önkéntes korlátozások mellett is évi 1,2–1,5%-kal nõ), akkor kiszámítható, hogy 100 éven belül 500 ppm lesz belõlük a légkörben, ami 1,8–5,8 °C hõmérséklet-emelkedést okoz, ami a tudósok szerint az élõvilágunkra visszafordíthatatlanul káros. A bajt tetõzi az ózon (O3) problémája. Az ózon nagy része 15–40 km-es magasságban található. Egyrészt visszaveri a napfény élõvilágra káros sugárzását, másrészt nem engedi a Földrõl visszaverõdõ hõt a világûrbe jutni. Az O3 molekulákat sajnos a CFC-gázok (CFC-11, CFC-12) szétrombolják. A vékonyodó ózonréteg miatt az élõvilágban gyakoribbá válik a mutáció, a káros sejtburjánzás. Az ózonpajzs vékonyodását már az 1950-es evékben megfigyelték, az elmúlt évtizedekben a sarki területek felett nemegyszer „ózonlyukat” is észleltek. Mindezek alapján a tudósok nagy része vallja, hogy az üvegházhatású gázok gyarapodása és a Föld átlaghõmérsékletének emelkedése között szoros összefüggés van. Nem hallgatható el azonban az sem, hogy vannak, akik a felmelegedés okait – az emberi tevékenységet meghaladóan – kozmikus hatásokkal, vulkáni tevékenységgel hozzák összefüggésbe. Való igaz, Földünk és a Naprendszer az ûrben „bolygó” mozgást végez. A Föld tengelyének dõlésszöge 40 000 évente 21,8–24,4° között változik (1°-os eltérés jégkorszakot idézhet elõ), a tengely precessziója 23 000 éves ciklust mutat, a Föld ellipszis alakú pályája a Nap körül 100 000 évente megnõ, 433 000 évente lecsökken, a Naprendszer 150 millió évente áthalad a Tejútrendszer csillagporból álló karjain stb. Az 1991. évi Pinatubo vulkánkitörés után pl. az ózonpajzs látványosan (mûholdfelvételeken jól kivehetõen) elvékonyodott. Mivel az üvegházhatást fokozó gázok között a CO2 meghatározó, ezért mennyiségének változásait különleges figyelem kíséri. Izotópos vizsgálatokkal igyekeznek nyomon kísérni a CO2-mérleg alakulását. Egyértelmû, hogy a meleg tengerek, a trópusi õserdõk, az éven át díszlõ õsgyepek több CO2-t kötnek meg (fotoszintézis), mint amennyit kibocsátanak. Az egynyári-, áttelelõ kultúrnövények is jelentõs CO2-t építenek be szervezetükbe, azonban hasznosításukat követõen – az ember/állat révén – a tárolt CO2 (és még a metán is) visszakerül a légtérbe. Akárhogyan is alakuljon az üvegházhatású gázok vizsgálata, az ember felelõssége, hogy tevékenységével légköri mennyiségüket ne növelje. De mekkora is az a CO2-koncentráció, ami még nem okoz visszafordíthatatlanul káros folyamatokat az élõvilágban, elsõdlegesen a növényvilágban? A tudósok többség úgy véli, hogy 2 °C hõmérséklet-emelkedésig a mérsékelt CO2-növekedés még fokozza a fitoprodukciót, de nagyobb melegedés esetén a több CO2 ellenére is csökken a Föld növényzetének hozama (ami tudvalévõleg az élet alapja). Sajnos a GCM-(Global Climate Model) vizsgálatok már 2050-re 1,5–4,5 °C hõmérséklet-emelkedést prognosztizálnak.

 


 


 


 

Milyen jelenségekre, mérésekre alapozva gondolják a tudósok, hogy a globális hõmérséklet-emelkedés indukálta klímaváltozás elõtt állunk? Idõszámításunk óta a XX. század volt a legmelegebb. 1861 óta az 1990-es évtized átlaghõmérséklete volt a legmagasabb. A XX. században a globális hõmérséklet-emelkedés 0,6 °C volt. 1850-tõl a légkör CO2-tartalma 30%-kal nõtt, a metáné pedig 151%-kal. A hõmérséklet-emelkedést Földünk „vészjelei” is mutatják. A XX. században 0,2 m-rel nõtt a tengerek vízszintje, ami, ha változatlan ütemben folytatódik, 2100-ra 0,8 m-es lesz. Ezzel kb. 5 millió km2 lakott parti sáv és sziget kerül víz alá. 1960-tól napjainkig az „örök jég- és hótakaró” területe több mint 10%-kal csökkent. Ezzel együtt jár az amúgy is csekély édesvízkészletünk fogyása, továbbá az üvegházhatást mérséklõ hõvisszaverõdés csökkenése. Sokan a globális felmelegedés kísérõjelenségei közé sorolják az idõjárási szélsõségek gyakoriságának növekedését, a mérsékelt övekben a csillagászati évszakok klimatikus anomáliáit is. A klimatikus szélsõségek megítélését azonban kellõ kritikával kell kezelni. A mai kor embere, még a természethez közeli foglalkozást ûzõ is több idõt tölt épített környezetben, mint elõdei, ezért érzékenyebbé is vált. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy napjainkban azonnal értesülünk a világ bármely részén elõforduló szélsõségekrõl.



Korántsem biztos, hogy a globális felmelegedés hasonló módon érinti a Föld különbözõ térségeit. A tudósok egy része feltételezi a nagy óceáni áramlatok (termohalin áramlatok) megváltozását. Szerintük pl. a Nyugat-Európát melegítõ Golf-áramlat leállása sem kizárt. Ennek következtében pedig a térségben lehûlés következik be. Ezért aztán sokan úgy vélik, hogy az általános felmelegedésnek lesznek nyertesei és vesztesei is.



Földünk vészjelzései és a velük kapcsolatos mérések a tudósokat és a felelõs nemzetközi szervezeteket arra sarkallták, hogy szcenáriókat (forgatókönyveket) dolgozzanak ki a lehetséges klímaváltozásokra és az arra adandó válaszokra. Ilyen kutatások az 1970-es évek óta hazánkban is folynak az MTA koordinálásával. 2003-tól pedig az MTA és a KvVM közösen indított klímaváltozással kapcsolatos programot VAHAVA elnevezéssel, amelyben az agrárium, az egészségügy, az ipar, a turisztika és a katasztrófavédelem jeles képviselõi is részt vesznek. A kutatási projekt betûszava (VAHAVA) rövidített jelentése: Változás–Hatás–Válasz.



A következõ számban a lehetséges klímaváltozás hazánkat érintõ kérdéseivel foglalkozunk, különös tekintettel az agráriummal kapcsolatos véleményekre.

 

Felhasznált irodalom:



1. Bartholy, J. et. al (2004): A XX. században bekövetkezett és a XXI. századra várható éghajlati tendenciák Magyarország területére. „AGRO-21” füzetek. 2004. (33) „AGRO-21” Kutatási programiroda, Budapest

2. Domonkos, P. (2004): Éghajlat-elõrejelzés 2005–2025 idõszakra. „AGRO-21” Füzetek, 2004. (33) „AGRO-21” Kutatási Programiroda, Budapest

3. Glick, D. (2004): Földünk vészjelzései – Változó Föld.

National Geographic Magyarország 2 (9). pp. 38–67.

4. Hargitai, M. (2004): Jövõutazás.

National Geographic Magyarország 2 (11). pp. 112–116.

5. Hargitai, M.–Ladányi, L. (2004): Azért a víz az úr.

National Geographic Magyarország 2 (9). pp. 68–77.

6. Kovács, F. (2004): Az üvegházhatásért talán nem az ember a felelõs.

Elõadás a Mindentudás Egyetemén.

7. Ladányi, L. (2004): Újabb jégkorszak következik? Kisalföld, 2004. 03. 06.

8. Láng, I. (2003): Bevezetõ gondolatok „A globális klímaváltozással összefüggõ hazai hatások és az arra adandó válaszok” c. MTA–KvVM közös kutatási projekthez. „AGRO-21” Füzetek, 2003. (31) „AGRO-21” Kutatási programiroda, Budapest

9. Mészáros, E. (2002): A környezettudomány alapjai. Akadémiai Kiadó, Budapest

10. Mika, J. (2003): Regionális éghajlati forgatókönyvek: Tények és kétségek. „AGRO-21” Füzetek, 2003. (32) „AGRO-21” Kutatási Programiroda, Budapest

11. Montaigne, F. (2004): Földünk vészjelzései 2.–Élõvilág.

National Geographic Magyarország 2 (10). pp. 54–75.

12. Morell, V. (2004): Földünk vészjelzései 3. – Múlt és jövõ.

National Geographic Magyarország 2 (11). pp. 94-111.

13. Varga–Haszonits et al. (2004): Az éghajlati változékonyság és az extrém jelenségek agroklimatológiai elemzése. Monocopy Kft., Mosonmagyaróvár

14. Vermes, L. (2004): Agroökológia és vízgazdálkodás. „AGRO-21” Füzetek. 2004. (37) „AGRO-21” Kutatási Programiroda, Budapest