A lejtõs területek ültetvényeinek talajvédelme

Ez az országos adat az egyes ökológiai körzetekben jelentõsen eltérõ. Így az erózió által károsított területek közül kiemelkedõ a Dunántúl térsége, s azon belül a Nyugat-Magyarország hegy és dombvidéke, a Délkelet-Dunántúli dombvidék, továbbá az Észak-Magyarországi hegy és dombvidéke, melynek erodált területe 59,2%, s ezen belül BAZ-megye 49,3%, Nógrád megye 68,6% (Dorgai–Laczkó, 1987). 



Más megközelítésben az összes mezõgazdaságilag mûvelt területbõl az 5%-on feletti lejtõs területek 1 219 700 ha (32,8%), ami az egyes régión belül a következõképpen alakul. Az észak- és közép-magyarországi hegyes-dombos vidékek részesedése a mezõgazdaságilag mûvelt területbõl a lejtõs területek  40,9%. Az észak- és közép-dunántúli hegyes vidékeken 16,7%, Nyugat Magyarországi hegyes-dombos vidékein 11,1% és a délkelet-dunántúli hegyes dombos vidéken 31,3% ez az érték.



A fenti térségekre jellemzõ , hogy a lejtõs, illetve az erõsen lejtõs, erodált területek aránya kiemelkedõen magas, ami a talajvédelmi intézkedések fokozott megoldását igényli.



Országosan a talajlehordás 38 tonna/hektár/év, ami 80–110 millió m3/év humuszos feltalajt, 1,5 millió tonna szervesanyag, 0,2 millió tonna N és 0,1 millió tonna P2O5 és 0,22 millió tonna K2O veszteséget jelent. Vizsgálataink ugyanakkor azt bizonyítják, hogy egyes térségekben – pl. Tokaj, Tarcal fiatal ültetvényeiben – az esetenkénti nagy intenzitású csapadék okozta talajveszteség a fenti értékeket lényegesen meghaladja. Más adatok szerint (Várallyay, 2001–2002 szóbeli közlése) ezek túlzottan magas értékek.  Általános elv, hogy az évi talajlehordást 12–15 tonna/ha/év értékre csökkentsük.



A lejtõs területek védelme fokozott figyelmet érdemel a szõlõ- és gyümölcsültetvények esetében. Bár mindkét kultúra területe az elmúlt 10–15 évben számottevõen csökkent, így a kert 1,1%, a gyümölcs 1,0% és a szõlõültetvények 1,0–1,1%-át teszik ki a mezõgazdaságilag mûvelt területnek. Termelési értékük, a talajok hasznosítása vonatkozásában azonban ezt a számot messze meghaladják.



Különös figyelmet kell arra fordítani, hogy az ültetvények számottevõ része felaprózódott a privatizáció révén, ami a talajhasznosítási és talajvédelmi munkákat sok vonatkozásban megnehezítette, elsõsorban azért, mert  az ültetvények számottevõ része az 5%-nál nagyobb lejtésû térségekben helyezkednek el. Éppen ezért fontos azoknak az ültetvényeknek létesítése (Badacsony, SzBKI, Tokaj–Hétszõlõ, Tarcal, Siklós–Villány) ahol a talajvédelmi szempontokat messzemenõen érvényesítették.



Az ültetvények talajvédelme során két alapvetõ szempontot kell figyelembe venni:

• a lehullott csapadék helyben tartása, illetve az ún. „felesleges” csapadék minimális veszteséggel és talajlehordással történõ elvezetése,

• a lehordott, szedimentált talaj okozta kár csökkentése.

A talajvédelem, a lejtõs területek védelme alapvetõen függ a lejtõviszonyok alakulásától, továbbá a mûvelési ágakkal történõ hasznosítástól.



A hazai gyakorlatban a következõ lejtõkategóriákat különítjük el:  5–12%, 12–17%, 17–25% és a 25%-nál meredekebb lejtõk. Az 5%-nál enyhébb lejtésû  területeken alapvetõen nincs szükség különleges talajvédelemre.



Az 5–12% közötti lejtés esetében a terület mûvelése nem jelent nehézséget, amennyiben azonban a lejtõ hosszú és erózióra hajlamos az alapkõzet, pl. lösz, könnyen megindulhat a felületi rétegerózión kívül az árkos, sõt a szakadékos erózió, erre számos példát láthatunk a Szekszárdi dombvidéken, és a Tokaj-hegyaljai térségben.



Ebben a lejtõkategóriában célszerû a tereprendezés, amelynek célja a nagyobb vízmosásos erózió, a lefutó víz összefutásának  csökkentése, megakadályozása. Az egyenletes, tagolatlan, 60–100 méternél nem hosszabb lejtõkön elegendõ a fasorok, szõlõsorok közel vízszintes telepítése.



A 12–17%-os lejtésû területeken célszerû a teraszok kialakítása. A teraszok segítségével megosztjuk a lejtõ hosszát, így csökkentjük a lefutó víz energiáját, s ezzel együtt a talajlehordást.



A talajok védelme három nagy csoportra osztható: az agronómiai, a biológiai és a mûszaki védelemre. Ezek valójában szoros kölcsönhatásban vannak egymással, és az, hogy melyik megoldást alkalmazzuk, az a talaj-, a lejtõviszonyok, az ökonómiai  és az ökológiai viszonyoktól egyaránt függ.



Az agronómiai talajvédelem körébe tartozik a talajok mélymûvelése, az altalajlazítás. Ezzel a talajok vízbefogadó képességét növeljük, így a lefolyást, közvetve a talajeróziót számottevõen csökkentjük. Különösen fontos, hogy a feltalajon kívül a 20–40 cm-es talajréteg vízgazdálkodását javítsuk, ui. ezzel a tömör vagy tömörödött talajréteget megszüntetjük, amely a talaj  vízbefogadó képességét erõsen csökkenti, így a talaj vízgazdálkodását számottevõen javítjuk.



Alapvetõ szempont a közel vízszintes telepítés, így a fasorok, szõlõültetvények között lassan a teraszokhoz hasonló terephullámok alakulnak ki a szántás hatására. Legkedvezõbb a szintvonalas telepítés, ami  ugyan hazánkban számos gyakorlati problémát vet fel.



Hazánkban egyre szélesebb körben terjedt el a lejtõ irányú telepítés és talajmûvelés. Ez a szõlõtermesztés esetében feltétlenül  kedvezõ a besugárzási viszonyok szempontjából, ugyanakkor talajvédelmi vonatkozásban számos problémát rejt. A lejtõ irányában történõ telepítés elõsegíti az eróziós folyamatok kialakulását. Éppen ezért a kialakítandó sorok hosszát körültekintõen kell  megválasztani – ilyen vonatkozásban Thyll (1992) adatai az irányadóak.



E telepítési módszernél különösen fontos a lejtõk hosszának megválasztásán kívül a sorközök védelme, a felesleges víz elvezetésének megfelelõen kialakított rendszere, az övárkok, vízelevezõk biztosítása. 



A biológiai talajvédelem  alapvetõ szempontja a talaj fedettségének biztosítása, továbbá a talaj szervesanyag-tartalmának közvetlen és közvetett úton történõ növelése.



A talaj fedettsége több vonatkozásban is meghatározó. Ültetvények esetében – és ez szõlõ- és gyümölcsültetvényekre egyaránt vonatkozik – a terület 20–25%-a fedetlen. Így a talajt a csepperózió és a lepelerózió már viszonylag csekély csapadék esetében is jelentõsen károsítja. Ez a hatás megjelenik a talaj fizikai és kémiai tulajdonságaiban egyaránt. A fenti hatásokra megváltozik a talaj szerkezete, az eredetileg morzsás, kedvezõ szerkezet összetömörõdik, ami a vízgazdálkodást rontja, csökken a talaj vízáteresztõ képessége, így növekszik a lefolyó vízmennyiség, természetesen ez összefügg az agronómiai védekezéssel is. 



Amennyiben a sorok közötti talajrétegek fedettségét valamilyen módon biztosítjuk, úgy a fenti kedvezõtlen hatások számottevõen csökkenthetõk. Éppen ezért javasolt a sorközök gyepesítése – a hazai csapadékviszonyok miatt minden második sorban, éppen a kedvezõtlen vízgazdálkodás, konkurencia elkerülése érdekében –, igen kedvezõ hatást értek el pl. szõlõültetvényekben a szalmatakarással, ahol az eróziós károk számottevõen csökkenthetõk. Ebben az esetben azonban nagy figyelmet kell fordítani arra, hogy a különbözõ kártevõk, kórokozók hatása ne érvényesülhessen.



A gyepesítés során a szerényebb vízigénnyel rendelkezõ gyep, illetve gyepkeverék alkalmazása javasolt. Ezek közül különösen kedvezõ hatású a réti perje, a réti csenkesz, az angol perje, illetve az õszi és tavaszi keverék alkalmazása.



A sorközök fedettségének biztosítása nem csupán a felületi eróziós folyamatok csökkentése szempontjából kedvezõ, hanem közvetett úton javítja a talajok víz- és tápanyag-gazdálkodását is. Több éven keresztül növeli a talaj humusztartalmát is (Balogh et.al. 2001–2004).



Fontos szempont, hogy a gyepet vagy az alkalmazott keveréket „kézben tartsuk”, azaz  a terület rendszeres kaszálása nem csupán a felesleges vízfelhasználás miatt lényeges, hanem azért, hogy ezzel a módszerrel ne okozzunk növényvédelmi, növényegészségügyi problémákat.



Amennyiben a lejtõviszonyok és a csapadékviszonyok (mennyisége és intenzitása) ezt szükségessé teszi, úgy az agronómiai és biológiai védelmet mûszaki talajvédelemmel kell kiegészíteni.



A  mûszaki talajvédelem során a lejtõviszonyokat teraszok kialakításával változtatjuk meg. Ez a munka jelentõs területrendezéssel jár, sok esetben ezt a környezeti viszonyok szinte teljes átalakulása is követi. Éppen ezért ennek kialakítása igen körültekintõ, geológiai, geodéziai, talajtani és hidrogeológiai ismeretek és felmérések alapján végezhetõ csak el.



Alapvetõ szempont, hogy amennyiben az agronómiai, biológiai védekezésen túlmenõen mûszaki beavatkozás is szükséges, célszerû úgy ezt egy-egy térség komplex meliorációs tervének kidolgozása alapján megvalósítani.



A terasz olyan tereplépcsõ, amellyel lényegesen csökkenthetjük a terep esését és lehetõvé válik a gépi mûvelés. A teraszok kialakításával szabályozzuk a csapadék lefolyását, csökkentjük a talajpusztulást.



Gyümölcs-, illetve szõlõültetvények esetében ún. lépcsõs teraszokat alakítanak ki. Ezek rendeltetésük szerint lehetnek eséscsökkentõ, víztartó és vízvezetõ teraszok. Az, hogy melyik terasztípust alakítják ki, az a lejtõviszonyokon kívül a talajtulajdonságoktól, a talaj vízvezetõ és víztartó képességétõl függ. Nyugat-Magyarország területén pl. elsõsorban a vízvezetõ  teraszok kialakítása a célszerû (csapadék mennyisége, a kötött talajok csekély vízvezetõ képessége miatt), míg a Dél-Dunántúl  vagy a Balaton-felvidék területén a víztartó  teraszokat célszerû kialakítani. Hangsúlyozni kell azonban azt, hogy ez minden esetben a csapadék mennyiségétõl, megfoszlásától és a talajtulajdonságoktól függ.



A teraszolt terület lehet folyamatos vagy megszakított. Szõlõültetvények esetében 12%-os lejtõnél nagyobb hajlásszög esetében folyamatos teraszokat terveznek. Gyümölcsös esetében a gépi munka 17% -os lejtõig megfelelõ minõségben elvégezhetõ, ezért folyamatos teraszok kiépítése csak 17%-nál meredekebb lejtõ esetében célszerû. A felszíni lefolyást gyümölcsösökben a 12–17%-os lejtõk megszakított rendszerû teraszok kiépítésével, kialakításával lehet biztosítani. A teraszok megtámasztása lehet rézsûs és támfalas. A támfalas terasz kõ – és a helyben fellelhetõ mészkõ, dolomit, andezit igen kedvezõ –, továbbá beton támfal.



Összefoglalóan: egy-egy térség talajainak védelmét csupán komplex tervek és annak megvalósítása alapján lehet érvényesíteni, megvalósítani.



Egy-egy térségben kisebb táblákon ugyan csökkenteni lehet a talajeróziót, de sokkal inkább szükséges a térség komplex meliorációja, rendezése, ami áttekinthetõ, talajvédelmi intézkedéseket igényel.



E munka kialakításához a területileg illetékes KTM és TNSz megfelelõ támogatása szükséges.



Felhasznált irodalom:



Balogh I. et. al (1999., 2000., 2001): Védett területeken folyó szõlõtermesztés hagyományos felhasználásával, a környezetkímélõ gazdálkodási módszerek kidolgozása a Tokaji-Nagy-Kopasz és a Nagy-Harsány termõhelyek minta területei alapján

(KTM részére készített szakvélemény, Kézirat, Budapest).

Dorgai L.–Laczkó  J. (1987): A hegy és dombvidéki gazdálkodás ökonómiája.

Mezõgazdasági Kiadó, Budapest.

Stefanovits P (1999) szerk: Talajtan Mezõgazda Kiadó, Budapest.

Thyll Sz. szerk (1992., 1996): Talajvédelem és vízrendezés dombvidékeken

Mezõgazda Kiadó, Budapest.