A sertés hizlalásáról…

„A holnap sertését tegnapi takarmánnyal, tegnapelõtti tartástechnológiával tartjuk ma.” (Bíró H. 2004.)

I. Néhány gondolat az egyes életszakaszokhoz:
1) Nem a választási átlagtömeg határozza meg a késõbbi történéseket.
Ha az alom egységesen kicsi – ami lehet következménye egy átlag fölötti alomlétszámnak vagy a koca tejtermelési hiányosságainak –, a malac biztosan kompenzálja választást követõen. A gond a kilógó – beteg vagy betegségen átesett – malacokkal van. Tekintve azonban, hogy a növendék élete egységes egész, az elkészülési idõben néhány nap megnyerhetõ.
A szoptatókocatáp összetételét összhangba hozzuk a telepre jellemzõ választási átlaggal. Kiemelt szerepe van a lizinnek (75 g/nap/koca). A prestarter választást a malac preferenciájára kell bízni. A malac vízfogyasztását az elletõben minden lehetséges módon emelni kell (pl. csészés önitató, vagy víztükör).

2. A választást követõ néhány nap kritikus idõszak.
Cél az egészséges állapot fenntartása. Kiemelt szerepe van a levegõ minõségének, a hõmérsékletnek. A választás utáni hasmenés fellépése megengedhetetlen. Szóba jöhet a coli vakcinázás, az ivóvíz savanyítása, illetve a prestarter gyógyszerezése. Meg kell találni a hatékony antibiotikumot és a dózist. Telepünkön korábban az amoxicillint használtuk nagyon jó hatásfokkal, ezt egy colistin-tiamutin kombinációval váltottuk fel, most a doxycyllint alkalmazzuk. Nyilván a legjobb lenne, ha gyógyszermentesen, zootechnikai megoldásokra, természetes probiotikumokra, a környezet optimalizására hagyatkozhatnánk – amely azért mindenképpen az alap –, nemritkán azonban ez kevés.
Az idõszak kulcskérdése a minél korábbi vízfogyasztás elérése. Egész egyszerûen nem jók a szopókás önitatók. Víztükör kell. Szopókás itatókból legkorábban a választást követõ 6–8. órában, jellemzõen 12 órát követõen, esetleg csak másnap iszik a malac. Miután a takarmányfelvétel a vízfogyasztással egyenesen arányos, takarmányfogyasztás sincs. Savanyíthatjuk a vizet, medikálhatjuk a tápot, a malac nem veszi fel. Víztükrös itatóból az elsõ 24 órás vízfogyasztás eléri az 1 litert. Egy hétig (legkevesebb 3–4 napig) hagyjuk bent a kutricában.

3. A 80-as, 90-es években kialakított, akkor harmonikusnak tûnõ fázisarányok (fiaztató: 10-es, malacnevelõ: 5-ös, hizlalda 2,5-ös forgó) ma nem jók.
A malacok környezettûrése, akklimatizációs képessége nem tömeg-, hanem korfüggõ. Ha változatlanul, az akkori szokásnak megfelelõen 30 kg-os tömeggel telepítünk hizlalásra, képtelen alkalmazkodni az esetenként nagyon eltérõ környezeti körülményekhez. Ha 90 napos korban telepítünk, akkor az eddig megszokott telepítési sûrûség mellett a malacnevelõben nagyon megnõ a zsúfoltság. Megoldást az jelenthetne, ha alacsonyabb telepítési sûrûséggel indulnánk, ami azonnal két további gondot indukál:
Nem elég a malacnevelõ kapacitás, az ott használatos etetõk esetleg nem alkalmasak a 35–40 kg-os súlyú malacok részére (az ejtõcsöves etetõk jók, a vályúk nem). Kétfázisú hizlalást alkalmaznánk egy hizlalda elõhizlaldává alakításával (kiemelten a fûtés lehetõségével, légtér leszûkítésével), ahol 30 kg-tól 60 kg-ig nevelhetnénk a növendékeket.

4. Érdemes a célparamétereket megfogalmazni (és folyamatosan újragondolni).
Azért, hogy egyrészt képesek legyünk alkalmazkodni (elsõsorban a takarmányok beltartalma, takarmánykiegészítõk alkalmazása, takarmányozási technológiák vonatkozásában) az egyre javuló genetikához, másrészt ne fogadjuk el jónak azt, ami az volt, de ma nyilvánvalóan rossz.
Az 1000 g/nap hizlaldai hozamot ma minden kultúrsertés alapból tudja istállóátlag szinten. Keresni kell az okát annak, ha adott helyen ennél lényegesen (800 g/nap átlag alatt) kevesebb. A kérdés az, hogy mi az optimális értékesítési tömeg.

5. 100 kg felett gyakoriak a következõ fenntartások és felvetések:
• csökken a növekedési esély,
• romlik a fajlagos takarmányfelhasználás,
• romlik a testösszetétel (vágóérték),
• nõhet (hiszen ilyenkor is lehet) az elhullási %.
Ha a relatív testtömeg-gyarapodást tekintem (élõtömeghez viszonyított napi ttgy), az valóban csökken, mint ahogy csökken a megszületése pillanatától értékesítésig, a napi ttgy abszolút értéke azonban nem, és ez a lényeg. A napi takarmányfelvétel kismértékben tényleg nõ, ami változatlan ttgy mellett romló fajlagos takarmányfelhasználással jár, de így sem haladja meg a 3,3-3,4 kg-ot, ami praktikusan azt jelenti, hogy egy 100 kg feletti hízó (300 Ft/kg átvételi ár – 3,4 × 60 Ft takarmányköltség) napi 100 Ft jövedelmet termel (vagy ennyivel csökkenti az eddigi veszteségeket). 15 nap alatt 1500 Ft/hízó jövedelemtöbblet egyenlõ az egy kimenõ hízóra számított összes telepi gyógyszerköltséggel. Csak a kiugróan + variánsokat kell figyelni szállításkor, hogy ne eshessen át a súly feletti kategóriába. A vágóérték csak késõbb romlik. Ennek ellenõrzésére érdemes a vágóhídi minõsítéseket elemezni; néhány száz egyed alapján már alkothatunk a saját állományunkról véleményt. Ha ez valóban gondot okoz, akkor az mindenképpen a nemek elkülönített nevelésének, hizlalásának szükségességét veti fel, mert:
• az ártányok növekedési erélye nagyobb,
• testösszetétele korábban – kisebb tömegnél – kezd romlani, ezért az ártányok értékesítését 10–15 nappal korábbra kell idõzíteni.
Azt is el tudom képzelni, hogy a két ivarnak 60 kg felett eltérõ beltartalmú – az eltérõ igényeket pontosabban követõ – tápra van szüksége.
A brojlertartóknak (csirke–pulyka) eszükbe sem jut másképp tenni. Igaz, a két ivar közötti különbség még a csirke esetében is nagyobb mint a sertésnél, a csúcs közelében azonban egyre kevesebb a tartalék.

II. A hizlaldákról
A rekonstrukcióktól a legkevésbé háborgatott terület. Van ebben jó is, miszerint legalább ez a fázis elkerült néhány technológiai zsákutcát, és egy letisztultabb szakmai kép alapján végezhetõk el a módosítások.
A jövõ valószínûleg a multisite rendszeré. Ez azt jelenti, hogy az egymástól függetleníthetõ fázisokat térben különítsük el.
Ez lehet két helyszínû: kocaszállás, kocasüldõszállás, kanszállás, labor, vemhesítõ, fiaztató, malacnevelõ, elõhizlalda, hizlalda, illetve három helyszínû, térben leválasztva a szaporító fázisról a malacnevelést. Megvalósítására az ad lehetõséget, hogy nõ a tulajdonosi koncentráció. Jelentõsége abban van, hogy csökken – megszûnik a visszafertõzõdés lehetõsége, hiszen lehet a takarmányszállítás, trágyaszállítás, a jármû – és a külsõ személyforgalom – mint potenciális fertõzési ágens – minimalizálása, a belsõ személyforgalom – gondozók, vezetõk – alig, a rágcsálóvándorlás pedig egyáltalán nem szabályozható.
Nem mellékesen megszûnik a levegõvel terjedõ kórokozókkal történõ visszafertõzõdés lehetõsége, valamint hatékonyabb a külsõ-belsõ élõsködõk elleni védekezés, illetve mentesítés.

1) Takarmányozási technológiák a hizlaldában
Általános, hogy a növendéknevelés során sehol nem alkalmazzuk – így természetesen a hizlaldában sem – az adagolt vagy semi ad libitum takarmányozást, minden rendszer korlátlan hozzáférést biztosít a takarmányhoz.
Fõbb technológiai irányok: száraz etetés – önetetõvel, kombinált etetés, vályúban önitatóval, kombinált etetés, vályúrész melletti önitatókkal, nedves etetés.
A száraz etetés a hizlaldában kétségtelenül a múlté. A napi takarmányfogyasztással nincs gond, az egyidejûleg felvett takarmánymennyiség azonban kicsi, az evési gyakoriság itt a legnagyobb. Ez mindenképpen többletmozgással jár, ami egyrészt többlet energiaigénnyel jár, másrészt növeli a szociális stresszt. Nõ az önitató felkeresésének gyakorisága is, mindemellett fokozott nyáltermelésre késztet, ami további energiaveszteséget jelent. Mindenképpen van szóródási veszteség, nincs az a túrásgátló megoldás, amely ezt teljesen ki tudná küszöbölni. Mégoly jó napi tömeggyarapodás és egészségi állapot mellett sem lehet igazán jó fajlagos takarmányfelhasználást elérni, márpedig ez a leglényegesebb önköltséget érintõ mutató. Egyetlen elõnye talán, hogy a pihenõ – trágyázótér kialakítására nagyon jól orientál, a pihenõtér általában száraz.
A vályúban elhelyezett önitatókkal felszerelt kombinált etetõk 10–15 évvel ezelõtt kezdtek elterjedni nálunk, és váltak általánossá. Kis túlzással forradalmasították a hizlaldai etetési technológiát, hiszen kiküszö-bölték mind a száraz etetés, mind az adagolt nedves etetés problémáit. A hozamok ugrásszerûen nõttek úgy a tömeggyarapodás, mint a fajlagos takarmányfelhasználás tekintetében. Elõnye, hogy az egyidejûleg felvett takarmánymennyiség nõ, gyakorlatilag nincs szóródási veszteség, az ivóvízen keresztül történõ gyógyszeritatás veszteség nélkül történhet. Hátránya, hogy – fokozott gondozói figyelmet igényel az etetõk résméretének beállítása, illetve folyamatos utánállítása a háromállású (vízátbocsátást szabályzó) önitató egyik állásban sem igazán jó, mindig van a vályúrészben nedves – következésképpen mikrobiológiailag problémásnak tekinthetõ – takarmány, ami enterális megbetegedések (pl. dizentéria) hajlamosító tényezõje lehet. Bizonyos létszám alatt nem javasolt a használata, mert egyrészt csökken a vályún belüli takarmánymozgás, másrészt nõ a vályúrészben a kitúrt takarmány mennyisége.
Az ejtõcsöves kombinált etetõk a közelmúlt fejlesztése. Elõnye, hogy nincs nedves, vízzel összekevert takarmány az etetõrészben, mégis megtartja a kombinált etetõ elõnyeit azzal, hogy az ivóvízhez közvetlenül az etetõ mellett a hízó hozzájut. Kiküszöböl egy megbetegedésre hajlamosító tényezõt, így további javulást jelent a fajlagos takarmányfelhasználás tekintetében.
A növendéknevelésben használt tápsorok általában 4–6 fázisúak, pl.: prestarter–starter I.–starter II.–malactáp–hízó I.–befejezõ.
Tudjuk, hogy minden váltás több-kevesebb kockázatot jelent, az átállások többletmunkával és fokozott odafigyeléssel járnak. A növendéksertés igénye nem szakaszosan, hanem folyamatosan változik, következésképpen minden fázis elsõ felében beltartalom szempontjából túletetés (pazarlás), második felében aluletetés (hozamok korlátozása) áll fenn, és csak egy pillanat az, mikor az igény és annak kielégítése találkozik.
Ezt a problémahalmazt látszik megoldani a nedves etetés. Elemei:
– takarmánykonyha a folyamatos takarmányváltás megvalósításához:
– felhasználási (vályú) ponton szenzoros érzékelõkkel felszerelt, számítógépes adagolás.



További elõny, hogy csökkenthetõ az emésztõrendszer fehérjeterhelése, valamint a környezetterhelés (NH3 szint). Az eddigi eredmények (850–950 g/nap ttgy, 2,5 kg/kg fajlagos takarmány-felhasználás) a fentieket látszanak igazolni. A forgalmazók az eredmények alapján a malacfázisra is kiterjesztenék a technológiát abból a kétségkívül méltányolható megközelítésbõl, miszerint a malactakarmányok enzim, sav és egyéb kiegészítése lehetõvé teszi ennél a korcsoportnál is a nedves, ad libitum etetést.
Technológiaváltáskor a választás mindig helyi döntést igényel, ahol a szempont a megtérülés. Az mindenképpen alap, hogy a remélt többlethozam és a költségcsökkenés együttes értéke haladja meg a befektetett tõke elvárt jövedelmét.

III. Tartástechnológiák
A két fõ irány fordul elõ, a teljes rácspadló, az almozott tartás.
A teljes rácspadló hígtrágyát jelent, annak minden konzekvenciájával együtt. A komplex telepek szinte mindegyike tartalmaz – legalábbis a fiaztató – malacnevelõ fázisban – hígtrágyás technológiát, következésképpen valamilyen szintû (terjedelmû) hígtrágyás megoldást ki kellett (vagy kell) fejlesztenie. Az is biztos, hogy nincs almozott tartás hígtrágya nélkül (épületek mosása), igaz, a mennyiség itt tényleg át tud csapni a megoldás minõségébe.
Ami jó: Van eurokonform hígtrágya-kezelési mód.
Vannak víztakarékos technológiák, amely mellett a hígtrágya száraz-anyag-tartalma nem 2–5%, hanem elérheti a 15–20%-ot is.
Végül is a szervestrágya nem kiemelten személyes anyag, lehet a tápanyag-visszapótlás eszköze is. A hígtrágya-felhasználás környezetvédelmi elõírásainak betartásából származó költségnövekedés (beruházási és üzemelési) mindenképpen megoldásra késztet. Nem elhanyagolható elõny azonban a munkaerõigény és költség csökkenése, még inkább az „emberi tényezõ” kiküszöbölése, kismértékû férõhelynövekmény (kapacitástöbblet).
Az almozott tartás jellemzõi, a pihenõtér 2-3%-ban lejt a trágyázótér felé (kivétel a ferdepadlós, szalmarácsos „önalmozó” rendszer, 8–10%-os lejtéssel). A fal melletti trágyafolyosó, pihenõtérnél 8-10 cm-es szintkülönbséggel. Trágyafolyosóra való közlekedés vagy szabad, (ez az általános), vagy villanypásztorral gátolt. Ez utóbbi sérülést okozó kitrágyázási rendszer indokolhatja. Trágyaeltávolítás kistraktoros tolólappal, trágyaszánnal, vagy lengõlapátos trágyakihúzóval történik.
Az almos tartás problémái, a szalma beszerzése, telepre történõ betárolása (bálázás, behordás) penészmentesen, a szalma minõségének megõrzése, az állatok életterébe juttatása. A trágyaeltávolítás fokozott gépi és kézi erõ igénye, a környezetvédelemnek (a hígtrágyánál nem sokkal enyhébb) való megfelelés, a trágyával történõ fertõzés, kórokozó-ürítés a trágyacsatorna teljes hosszában hat.
Mindezt az állatok jobb közérzetébõl fakadó többlethozammal kellene kompenzálni.

IV. Egészség
A genetikai szint, a tartási és takarmányozási (takarmány és kijuttatási mód) technológia mellett a hatékonyság döntõ eleme az egészséges állapot megteremtése és fenntartása.
Betegségek elleni küzdelem stratégiája (Wekerle nyomán)
Diagnózis:
• klinikai tünetek,
• termelési paraméterek (szaporasági, hízékonysági),
• boncolás a telepen,
• vágóhíd,
• intézeti vizsgálatok.
Védekezés:
• környezeti tényezõk,
• preventív kezelések,
• gyógykezelések,
• mentesítés
Ellenõrzés:
• termelési paraméterek,
• elhullások, kiesések,
• vágóhíd,
• intézeti vizsgálatok,
• karantén,
• konzultációk specialistákkal,
• gazdaságossági számítások.

A jó megelõzési, gyógykezelési protokoll felállításának a helyes diagnózis az alapja. Jó lenne, ha a telepen, illetve az intézetekben végezhetõ diagnosztikai eljárások mellett visszajelzéseket kapnánk a vágóhídi húsvizsgálatok tapasztalatairól, különösen, ha ezek a vizsgálatok túlmutatnának az emberi fogyasztásra való alkalmasságon. Vélhetõen kidolgozható egy, az ehhez szükséges érdekeltségi rendszer.