Mi az oka a parlagfû és a selyemmályva gyors szaporodásának?

A parlagfû elterjedése, kártétele



A parlagfû, helyesebben  ürömlevelû parlagfû (Ambrosia artemisiifolia L.) Észak-Amerikából került Európába különbözõ terményszállítmányokkal.  Magyarországon már 1888-ban megjelent, de igazán csak az 1920-as években kezdett a Dunántúlon elszaporodni. Elterjedésének ütemérõl  Priszter Szaniszló, majd Béres Imre professzorok közölnek részletes adatokat. Rohamos invázióját a második világháború utáni idõszakokból írják le, amikor a mezõgazdasági termékek szállításának útvonalai (útszélek, vasúti töltések) mentén terjedt el. Ma már  hazánk valamennyi fontosabb termesztett kultúrájában elõfordul, de a legtöbb gondot a kapáskultúrákban (napraforgó, kukorica, burgonya, cukorrépa, borsó) okozza. A szántókon  kívül megtalálható településeink (még Budapest közepén is) parkjaiban, a pesti sétányokon, az utcai virágládákban, az aszfalt repedéseiben, a járdaszélek kövei között, a strandok gyepében. Csak a magasabban fekvõ, hûvösebb klímájú hegyvidékeinken hiányzik. (A 2003-as adatok alapján csak négy megyénk gyengén fertõzött: Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Nógrád és Zala).



Gyors terjedésére jellemzõ, hogy országos átlagborításával 1950-ben még csak a 21. helyen állt (0,39%), 1970-ben a 8. volt  0,79%-os átlagborításával, 1988-ban a negyedik (2,57%), 1997-re pedig már az ország elsõ helyére került (4,70%).



Kártétele szántóföldeken általában megegyezik területfoglalásának (borításának) mértékével. Ennél is nagyobb gondot okoz viszont az óriási pollentermelése okozta allergiás megbetegedések száma, súlyossága. Ez okozza a leghosszabb ideig tartó és legmakacsabb pollenallergiát. (Errõl bõvebben tájékozódhatnak olvasóink Járainé Komlódi Magda  botanikus professzornõ és Mezei Györgyi allergológus professzornõ írásaiból.)

A parlagfû gyors terjedésének oka



Az ürömlevelû parlagfû számára a hazai klimatikus tényezõk (csapadék, hõmérséklet, napfényes órák száma) és a talajadottságok kedvezõek. A faj biológiai igényei, tulajdonságai így kiteljesedhetnek. Ezek a következõk: nagy reprodukciós képesség, magvainak nyugalmi állapota, herbicid-ellenállóság, versenyképesség,  a vetõmagtisztítás  lehetõsége.



Reprodukciós képességére nagy mag(termés) hozama a jellemzõ. (A parlagfûnek egyvirágú termõs fészekvirágzatában 1-1 kaszattermés fejlõdik.) A közepesen fejlett egyedek terméshozama 3–4 ezer. A kisebb növények mag, ill. termésprodukciója is néhány száz, de egyes  generatívvá vált példányok magprodukciója elérheti a 60 000 db-ot is (Béres, 1998). Ez a nagy magszám egymagában is biztosítéka a gyors szaporodásnak, de ez csak akkor tud igazán realizálódni, ha ezek a termések a talajra, illetve talajba jutva nem csíráznak ki mind egyszerre, hanem csírázásuk idõben, akár több évre is elhúzódik. Így mindig lesznek nagyobb számban is olyanok, amelyek kicsírázva, további fejlõdésükhöz kedvezõ körülmények közé kerülnek és újból termést érlelhetnek. Az idõben elhúzódó csírázást nyugvó magvaik (valódi és kényszernyugalmi állapotuk) biztosítják. A talajban sokáig életképesek maradnak. Egyes kísérletek szerint a talajok mélyebb rétegeibe kerültek (kényszernyugalmi állapot) akár 30–40 év után is kicsíráznak, ha a szántással a felsõbb talajrétegbe kerülnek. A talajfelszínre kerülõk egy része is csak 4–5 év után veszíti el csírázóképességét. Egyébként minden frissen érett mag 6–12 hétig nyugalmi állapotban marad (primér dormancia). Ennek megszûnte után viszont már az alacsony hõmérséklet (november-március) akadályozza a csírázást. Az elsõ csírázóképes magvakból fejlõdött csíranövények március végétõl kezdenek megjelenni. Általában ezek a korai csírázású egyedek, ha zavartalanul fejlõdhetnek, lesznek a leggazdagabb termésérlelõk. Lekaszálva ezek tarlói fejlesztenek újabb virágzó, termést érlelõ hajtásokat, amelyek ismételt lekaszálása szükséges a magprodukció, ill. a pollenszórás megakadályozása céljából.



A csírázó magvaknak a legnagyobb része április 10. és május 20. között csírázik ki, de a csírázás általában folyamatos az elsõ õszi fagyok beálltáig. A talajban nyugalomban maradt parlagfûmagvak a magtartalékot (magbank) gyarapítják.



A parlagfû a gyomirtó szerekre ugyan érzékeny, de már kiszelektálódtak egyes  herbicidekre rezisztens biotípusai is. Karbamidszármazék hatóanyagú herbicidekkel szembeni toleranciája elsõsorban burgonyában és napraforgóban végzett gyomirtások esetén vált ismertté. Mivel magvainak kelése március végétõl folyamatos, a késõbbi kelések a herbicidek hatásait kikerülhetik.

A táblaszéleken különösen tömeges



A parlagfû általában nagy versenyképességû faj. Frissen bolygatott területeken, elsõéves parlagokon (innét van „parlag”-fû elnevezése is) hatalmas példányaival nem enged teret más fajok jelenlétének. Azokban a szántóföldi kultúrákban is egyeduralkodóvá válik, ahol a kultúrnövény késõbbi fejlõdésû és nem tudja a parlagfüvet visszaszorítani. Kukoricában a herbicidhatások elmúltával kikelt példányai az árnyékolást nem tûrik, visszamaradt, gyenge elágazásúak lesznek. A fényhez jutott táblaszéli példányok viszont  (más kultúrákban is) szinte átjárhatatlan állományokat alkotnak, óriási magprodukciót képezve.



A parlagfû versenyképességét (kompetícióját) erõsíti Brückner (2001) szerint allelopátiás képessége is, ami hozzájárulhatott a növény gyors elterjedéséhez.



Terjedését nagymértékben segíti a parlagfûmagvakkal fertõzött vetõmag. A termés (kaszat) alakja, nagysága, tövisben végzõdõ pikkelylevelei mind akadályozó tényezõi a tökéletes vetõmagtisztításnak. Az Ambrosiával fertõzött vetõmag nem „piacképes”. Bizonyított terjedése a vetõmag-kereskedelem  révén. [A konkoly terjedésének éppen a tökéletes vetõmagtisztítás (triõrözés) volt az egyik leghatásosabb akadályozó tényezõje.]



Betakarítógépek, fajismeret, rendeletek



A fertõzött kultúrák gépi betakarítása során maga a betakarítógép (kombájn) terjeszti a gyommagvakat. Ez nemcsak az adott táblán történik, hanem más területekre (táblák, gazdaságok, útszélek) is vele széthurcolódik.



Felismerésével, a fajismerettel is bajok vannak. Mezõgazdasági szakembereinknek nem jelent problémát. A lakosság nagy része azonban nem ismeri a parlagfüvet, illetve összetéveszti más fajokkal. Ezért olyan sok a szántóföldeken kívüli területeken. A laikusoknak a nem színes pártájú növények „mind egyformák”. Neve is fajtévesztésre adhat okot. A  parlagfüvet ugyanis „vadkendernek” is hívják, ezért a ruderáliák vadkenderével (Cannabis sativa ssp. spontanea) is összetévesztik. Az ambróziának a kenderhez semmi köze nincs. Általában az orvosi gyakorlatban használják helytelenül a vadkender nevet. A helyes magyar név, az ürömlevelû parlagfû szintén félreértésre ad okot, mert sokan a fekete ürömre (Artemisia vulgaris) gondolnak. A két faj levele valóban hasonló, ezért is kapta a parlagfû az ürömlevelû jelzõt. Az üröm pollenje egyébként szintén okoz súlyos allergiás megbetegedést. Teljes a zavar akkor, amikor e fajok a libatoppal és a lórommal együtt alkotnak állományokat. A parlagfû csíranövénye még a fiatal büdöskével (Tagetes) is összetéveszthetõ. A fajismeret hiányát igazolja az is, hogy a védekezésre felszólító leírások is elsõként a növény felismerésével foglalkoznak.



A parlagfû irtását veszélyességére való tekintettel ma már rendeletek szabályozzák. A parlagfû-nemesítés egyértelmûen a tulajdonos feladata, az államnak csak kivételes esetekben, illetve az állami tulajdonú vagy kezelésû területek tisztán tartása végett kell beavatkoznia. Tény ugyanakkor, hogy a jogi úton elõírt gyommentesítéssel még sehol sem sikerült radikálisan visszaszorítani a  parlagfüvet. Tavaly a legeredményesebb „beavatkozásnak” az uniós jogszabály bizonyult, amely szerint EU-támogatást csak gyommentes mezõgazdasági földre lehet igényelni.

A selyemmályva is behurcolt növény



A selyemmályvát (Abutilon theophrasti Medic.) gyomnövényként elõször Priszter Szaniszló találta meg (1945–1950) Budapesten. Nagyobb mértékû szántóföldi elõfordulására a 70-es évektõl kezdve figyeltek fel az agrárszakemberek. Ma már szántóföldi megjelenése helyenként tömeges.



A faj õshazája valószínûleg Kína, ahol gyógy- és rostnövényként termesztették, onnan terjedt el a Balkánon át Észak-Afrikába. Innen Anglián keresztül került Észak-Amerikába és Ausztráliába. A köztermesztésbõl a kender kiszorította. Ma már egész Európában megtalálható.



Kártétele a szántóföldi kultúrákban átlagon felüli. Az azonos gyommag-mennyiséggel elvetett szója- és  kukoricavetésben – keszthelyi kísérletek szerint – a selyemmályva 70,8%-kal, illetve 31,6%-kal csökkentette a termést a  selyemmályvával nem fertõzött állományokhoz képest.  Mosonmagyaróváron az Abutilonnal fertõzött parcellák átlagtermése csak 27%-a volt a gyommentes parcellák átlagtermésének. Ezt négyzetméterenként  0,8 kg selyemmályva száraztömeg okozta. Szójavetésben 42%-os terméskiesést 0,256 kg/m2  selyemmályva száraztömeg okozott, cukorrépánál pedig 35%-ot 0,168 kg/m2  száraztömeg.



Az Abutilon theophrasti gyors szaporodását a parlagfûhöz hasonló biológiai tulajdonságainak köszönheti. Magvainak száma egy toktermésben átlagosan 30–40 db. Egy növényen 20–100 db toktermés fejlõdhet. A selyemmályva magvainak késleltetett csírázását magvainak keményhéjúsága okozza.

A gyors terjedésnek legfõbb oka az Abutilon-magvak keményhéjúsága. A magvak héja a vizet nem ereszti át, ezért azok hosszú ideig, akár több évig is „elfekszenek” a talajban anélkül, hogy kicsíráznának. Ha viszont a keményhéjú magvak héja talajtényezõk hatására vízáteresztõvé válik, már kicsíráznak. Így az idõben elhúzódó csírázás biztosítja e faj állandó  jelenlétét a fertõzött területen.



A tökéletesen beérett, fekete színû selyemmályvamagvak gyakorlatilag mind keményhéjúak. Természetes magszóródás esetén ezek kerülnek a talaj felszínére, illetve talajmûvelés során a talaj mélyebb rétegeibe. A keményhéjúság feloldódása esetén minden egyes csapadék után újabb és újabb magvak képesek kicsírázni, majd kifejlõdve gyomosítanak az újabb vetésû kultúrákban.



A selyemmályva kevésbé érett (zöld, sárga, sárgásbarna, barna színû) magvai csak kisebb százalékban keményhéjúak. Ezeknél ugyanis a köldök (hilum) és csírakapu (mikropile) sejtjei még nem záródnak teljesen és a víz bejuthat a csírázáshoz.



A selyemmályva magvainak optimális csírázási hõmérséklete 20–25 °C. Csíranövényei szántóföldön  május hónapban kezdenek megjelenni. A magvak érése az elsõ fagyok megjelenéséig tart.



A selyemmályva a herbicidekkel szemben érzékeny, de a tartamhatás nélküli készítmények használata után egy-egy csapadékot követõen a talajban lévõ keményhéjú magvaiból folyamatosan újabb része kezd csírázni. Így egy vegetáció alatt másod- és harmadkelésre  lehet számítani. A különbözõ mélységbõl  kicsírázó magvak is segítik idõben elhúzódó megjelenését.



A selyemmályva mindazon kultúrnövényeknek jelentõs versenytársa, melyek teret engednek kezdeti fejlõdésének. Ilyenek általában a kapás kultúrák. Számos kísérlet bizonyította, hogy az Abutilon theophrasti allelopatikus hatással is rendelkezõ gyomnövény. Terjedését – a parlagfûhöz hasonlóan – segíti a fertõzött vetõmag és a gépi betakarítás.