Földtulajdon és földhasználat fõbb összefüggései hazánkban

Miközben Nyugat-Európában ez a folyamat nyugodt, szerves fejlõdés eredményeként megy végbe, az egyébként is válságokkal küszködõ magyar mezõgazdaság termõföldre vonatkozó intézményi és szabályozási területén az elmúlt évtizedben sorozatos koncepcióváltásra, illetve annak kísérletére került sor.



M agyarországon a birtok- és üzemi viszonyok alakulása a II. világháború után többször is törést szenvedett (1945-ös földosztás, 1949. évi tsz-szervezés, 1953 és 1956 után a tsz-ek visszaszorulása, az egyéni gazdaságok számának növekedése, 60-as években teljes kollektivizálás, 70-es években a tsz-ek egyesítése, 1990 elején a kárpótlás.) A legnagyobb és leggyorsabb változást a fölosztás és a kárpótlás jelentett. Mindkét alkalommal fígyelmen kívül maradtak fontos gazdasági szempontok. Magyarországon az 1980-as években a nagyüzem fölénye volt jellemzõ a mezõgazdaságban. Az 1989–1990-es kárpótlási és részarányföld-kiadási eljárások során (melytõl sokan a gyors termelési, foglalkoztatási, jövedelmi és életmódbeli változást várták) a meglévõ üzemi- és birtokstruktúra teljesen szétzilálódott, és mintegy két és félmillióan jutottak földtulajdonhoz (Szûcs és szerzõtársai, 2003).



Az elaprózódást súlyosbítja az is, hogy nem áll elegendõ tõke a kisgazdaságok rendelkezésére, ezáltal nem tudják a meglévõ földterületüket növelni bérlet vagy földvásárlás útján. Az elaprózódott birtokterületeket racionálisan a gazdaságos termelés irányába kell állítani, azaz hatékonyabb mûvelést eredményezõ földhasználati birtokméret kialakításának ösztönzésével sajnos ez idáig a sikerességet mértékül véve nem sok említésre méltó beavatkozást történt.



Azon túl, hogy hazánk mezõgazdasága megszenvedte a gyakori változást, a parasztságot sem hagyta érintetlenül a folyamat. 1990 után a parasztság földhöz való korábbi mérhetetlen ragaszkodása megszûnt, amit nem szabad fígyelmen kívül hagyni sem a birtokpolitikánál, sem az üzemi viszonyok változtatásánál. A kárpótlás során észlelt földéhség már nem a parasztok hagyományos életébõl adódó földszeretettel magyarázható, hanem sok esetben inkább az idõvel értékesebbé váló vagyontárgyhoz való ragaszkodással (Szûcs és szerzõtársai, 2003).



Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a birtokpolitika megváltoztatja a földtulajdoni és használati viszonyokat, amelyeket elõbb-utóbb követ az üzemi méretek és formák átrendezõdése (A kárpótlási törvények 1991. évi XXV. 1992. évi XXIV. és XXXII. stb.).



A termõföld magántulajdonba adásának folyamatát döntõen a kárpótlási eljárás képezte, melynek során a birtokviszonyok rendkívül elaprózódtak, széttagolttá váltak. Az átlagos birtokméret 2–5 ha között alakult, de ezek is többnyire számos szétszórt parcellákban találhatóak. Ez nem teszi lehetõvé a földtulajdonosok termõföldbõl való megélhetését, mivel sem elegendõ munkaalkalmat, sem elegendõ jövedelmet nem ad a vállalkozó számára. Az 1,8 millió földtulajdonosból a tulajdonosok 79,4%-a a kárpótlás után sem jutott nagyobb területhez, mint ami korábban a háztáji, illetve az illetményi földhasználat biztosított a számára (Posta, 2003).



1988-ban 133 állami gazdaság és 1247 mezõgazdasági termelõszövetkezet állította elõ a mezõgazdaság termelési értékének 64%-át. Ugyanekkor 1,4 millió mezõgazdasági kistermelõ adta a termelés 36%-át. A rendszerváltás következményeként az állami gazdaságoknak gazdasági társaságokká kellett átalakulniuk. A 900 ezer hektáros területük 53%-át elvették kárpótlási célokra. 133 állami gazdaságból mindössze töredéke maradt tartós állami tulajdonban, ami talán nem olyan tragikus, mert mûködésüknek hatékonysága igen sok kívánni valót hagy maga után, terhelve az államkasszát. Az 1992. évi új szövetkezeti törvény átalakításra kényszerítette a szövetkezeteket is. A szövetkezeti gazdaságok szétváltak, felaprózódtak, illetve felszámolódtak. A szövetkezetek használatába lévõ földterület a negyedére esett vissza.



A tulajdonváltozás leggyakrabban a földtulajdonban mutatkozott meg. A kárpótlás folyamán több mint 2 millióan jutottak földhöz. Ennek nagy része bérbe van adva, nem a tulajdonosa mûveli a földjét. A szövetkezetek földterülete csaknem teljes egészében magántulajdonba került. Az üzemi struktúra is jelentõs változáson ment át (grafikon).



Magyarországon eleve kevés egyén, család vállalkozott mezõgazdasági termelésre, de mint látható ezek száma is csökkent, pedig a mezõgazdaság versenyképességének javításában fontos szerep vár rájuk, ami az agrárpolitikában kiemelt fígyelmet érdemel.



Ilyen feltételek mellett, aki mégis a gazdálkodás mellett döntött, kénytelen földet bérelni a meglévõ tulajdonához. Ugyanezt tehetik azok a gazdasági társaságok is, amelyek a földtulajdonszerzésbõl ki vannak zárva, de gazdálkodni szeretnének. Így a földet bérlõ magánszemélyek és gazdasági társaságok költségei között megjelenik a bérleti díj, ami bár szorosan közgazdasági értelembe véve nem költség, de mindenképpen tovább tetézi az ágazatban tevékenykedõ vállalkozások jövedelem elérési nehézségeit. Ugyanakkor az is érthetõ törekvés a földet tulajdonlók részérõl, hogy földbe fektetett tõkéjük után megfelelõ hozadékot, földjáradékot várnak el, hasonlóan a mezõgazdasági vállalkozókhoz, akik pedig eszközeik kamatigényét szeretnék viszontlátni a gazdálkodásból származó jövedelmük részeként (Posta, 2003).



A kérdéskör további árnyalása és a folyamatok tisztázása érdekében vizsgáljuk meg a termõföldtulajdon és -használat agrárjogi vonatkozásait.



A termõföldrõl szóló 1994. évi LV. törvény (Tft.), továbbá a kárpótlási, szövetkezeti, valamint a földkiadásra vonatkozó jogszabályok átalakították a földtulajdoni viszonyokat, a mûvelhetõ föld 70%-át magántulajdonba juttatva. A termõföld-privatizáció következtében sokszor felaprózódott, mûvelésre alig alkalmas, úthoz nem kapcsolódó, szigetszerû ingatlanok jöttek létre, melyek nagy része gazdaságosan nem mûvelhetõ, késõbbi értékesítésük, bérbeadásuk csak nehezen és hátrányosan biztosítható.



A magyar termõföldtulajdon és -használat szabályai a birtoknagyság meghatározásában strukturálisan hasonlítanak a nyugat-európaihoz, de alkalmazkodott a kialakult helyzethez, fenntartva az egészségtelen tulajdoni és birtokstruktúrát hazánkban. A viszonylag magas, de a feles bérlet és részesmûvelés lehetõségét figyelembe véve elvileg korlátlan felsõ szerzési határral biztosítani kívánták a privatizáció során létrejött, munkavállalókat foglalkoztató középüzemek létjogosultságát csakúgy, mint a kárpótlás során kialakított, életképtelen kisbirtokok fennmaradásának elvi lehetõségét azzal, hogy minimális birtokméretet sem állapítottak meg.



Az 1997-es Tft. módosítási tervezet a termõföldtulajdon és -használat kérdésében a következõ változtatásokat irányozta elõ:

• Belföldi jogi személy és jogi személyiség nélküli szervezet a jövõben korlátlan mértékben szerezhetne termõföldtulajdont, de 300 ha vagy 6000 AK felett a helyi önkormányzat engedélye lenne szükséges.

• Mezõgazdasági szövetkezet és gazdasági társaság a jövõben ugyancsak a fenti mértékben és módon szerezhetne termõföldtulajdont.

• Külföldi magán- és jogi személy továbbra sem szerezhetne termõföldtulajdont.

• A belföldi magánszemély tulajdoni, haszonbérleti vagy más használati jogcímen továbbra is a jelenleg hatályos szabályok alapján szerezhet földet.

• A Tft.-ben megjelölt többi szervezetre vonatkozó szabályok változatlanok maradnának.

A felsorolt öt pontból gyakorlatilag semmi sem valósult meg a Tft. 2001-es módosítása során. Egyrészt a nyugat-európai birtokstruktúrával ellentétesen növelte volna a nagygazdaságok számarányát és a kisbirtokosok részére semmiféle szociális védelmet nem nyújtott volna.



A Tft. 2001-es módosítása egyértelmû elmozdulást jelentett a családi gazdaságok preferálása felé.



A földbirtok-politikai irányelvekrõl szóló – tartalmában az elõzõ kormányhatározat helyébe lépett – országgyûlési határozat már nem foglal egyértelmûen állást abban a kérdésben, hogy milyen szervezeti forma szerinti agrárstruktúra lenne kívánatos. Bár a családi gazdaságok kialakításának kiemelt szerepe megmaradt, elsõ helyre a jelenlegi földhasználók helyzetének stabilizálása, fejlõdésük elõmozdítása került.



A Tft. 2001-es módosítása elsõsorban a helyben lakó agrártermelõk, különösen az új földterületeket szerezni kívánó családi gazdaságok földszükségletének kielégítését tartotta legfontosabb céljának mind a tulajdonhoz jutás, mind a haszonbérleti jog megszerzésére vonatkozóan. A Tft. 2002-es módosítása ezzel szemben az eddigi földhasználót védi. Az elõhaszonbérleti jog gyakorlása esetén pedig, ha a volt haszonbérlõ a tulajdonos beleegyezésével ültetvényt vagy halastavat létesített, kijelölheti maga helyett a tevékenység folytatóját. Ezzel a jogalkotó a bérlõ által a termõföld minõségi javításába fektetett beruházásainak használati jogát kívánja megvédeni.



A Tft. a földhasználat új nevesített eseteként szabályozza a szívességi földhasználatot. Ezzel a tulajdonos a termõföld használatát a Ptk. szerinti közeli hozzátartozójának ingyenesen átengedheti.



A birtokmaximum számítási módja is változásokon ment keresztül. Belföldi magánszemélyek esetén a tulajdonolt, illetve haszonbérelt földterületekre külön birtokkeretet állapítottak meg, azokat összeszámítani nem kellett. A családi gazdaságok esetén azonban ez utóbbi birtokkeret-szabályozási mód jelent meg, kiegészítve a használati jogcímen való szerzés mértékével is. Új elem a 2002-es Tft.-módosításban a családi birtokmaximum elõírása, ami azonban nem a családi gazdaságok, hanem általában a család tagjainak tulajdonában lévõ termõföld mennyiségét korlátozza 1000 ha-ban, ami tovább csökkenthetõ, ha az adott településen meghaladja a család földjeinek nagysága a település közigazgatási határában lévõ földek egynegyedét. A jogalkotó ezzel kívánja megakadályozni, hogy egy szûk réteg az adott településen élõk elõl zárja el a mezõgazdasági érvényesülés lehetõségét.



A történeti, a közgazdasági és a jogi összefüggések alapján az alábbi következtetések fogalmazhatók meg:

1. Napjainkban azért vált központi kérdéssé a termõföld tulajdonlása, mert ez az utolsó olyan erõforrás, ahol a lokális érdekek és az ökonómiai racionalitás megütközhet.

1. Adatok igazolják, hogy az EU-ban tapasztalható növekvõ birtokkoncentráció önmagában nem jelenti a bérmunkások létszámának növekedését az összes mezõgazdasági dolgozók számához viszonyítva.

1. A Tft. „családi gazdaság” definíciójában aránytalanul szabta meg a család egészére maximált birtoknagyságot, figyelemmel a magánszemélyekre vonatkozó elõírásokra. Mivel a legfeljebb 300 ha-os birtokméretbe egybe kell számítani a tulajdoni, haszonbérleti és használati jogcímeket, a családon belüli tulajdonlás és haszonélvezet kétszer terheli az egyébként is alacsonyan megállapított birtokkeretet.

1. Mivel a Ptk. szerinti közeli hozzátartozó fogalmánál szûkebben határozza meg a Tft. az egy családi gazdaságba tartozók körét, ezzel kizárja például a testvérek összefogásának lehetõségét az osztatlan közös tulajdonban örökölt földterület mûvelésére.

1. A Tft. 2002-es módosítása a szívességi földhasználat bevezetésével jelentõsen egyszerûsíti a birtoknövelés lehetõségét a Ptk. szerinti közeli hozzátartozók körében. Ez ugyanis mentesíti az ebben résztvevõket az elõhaszonbérleti jog érvényesítésének procedúrájától megakadályozva, hogy egy családon belül tulajdonolt földterület más személy használatába kerüljön át.

Összegezve a legfontosabb gondolatokat úgy véljük, hogy Magyarországon a birtokpolitikának kiemelkedõ jelentõsége van. Ebben a helyzetben, amikor véglegesen elvált a földtulajdon és a földhasználat, felaprózódott a földtulajdon, nagy a jövedelemkivonás a mezõgazdaságból a birtokpolitika általános célkitûzései az alábbiak lehetnek, mely nélkül a versenyképes mezõgazdaság és a mezõgazdasági népesség elfogadható megélhetése nem valósulhat meg:

• a tulajdon és használat egybeesésének elõsegítése,

• a mûvelési ágak sajátosságaihoz igazodó méretû gazdaságok észszerû arányának elõsegítése és fenntartása,

• a mezõgazdaságból élõk földtulajdonlásának és versenyképes üzemi méretek kialakításának elõmozdítása.

A földbirtok-politika kidolgozása keretében több kérdésben is állást kell foglalni. A legfontosabbak a következõk:

• A földtulajdon, a földhasználat és a kettõ kapcsolata.

• A családi gazdaságok, a nagyobb méretû gazdaságok és a részfoglalkozású, kisegítõ gazdaságok racionális arányainak kialakítását szolgáló teendõk tisztázása.

• A földtulajdoni, használati viszonyok és az üzemi struktúrát alakító irányítási- és eszközrendszer felvázolása is. Ezek közül a legfontosabbak: a földpiac megteremtése és szabályozása, az ár-, adó-, pénzügyi- és hitelrendszer földallokációt elõmozdító szerepének átgondolása. (Szûcs és szerzõtársai, 2003)

Az olvasó számára – ha eddig esetleg kételyei lettek volna – az egész bizonyossággal megállapítható, hogy a földkérdés máig sem megoldott. Folytatódik a küzdelem a föld tulajdonlásáért, használatáért, újra-átrendezõdéséért, miközben a racionális megoldást egymással szemben álló érdekek és értékek veszélyeztetik.

Irodalomjegyzék:



Szûcs István (szerk.)–Bedéné Szõke Éva–Farkasné Fekete Mária–Molnár József–Széles Zsuzsanna–Szûcs István–Takácsné György Katalin–Takács István–Vas Judit (2003): Birtokviszony és a mérethatékonyság. Agroinform Kiadó és Nyomda Kft. Budapest. 39–46. o.

Posta László (2003): A bérleti gazdálkodás során elérhetõ jövedelmek alakulása 2000–2002 években Agrárgazdaság, vidékfejlesztés és agrárinformatika az évezred küszöbén (AVA) konferencia elõadás április 1–2. CD kiadvány 2. o.

Tóth Zsuzsanna–Orlovits Zsolt (2003): A termõföldtulajdon és -használat agrárjogi vonatkozásai. Gazdálkodás, 2003. XLVII. évf. 5. sz. különkiadás 94–100. o.