Zöldtrágyázás – zöldugar a talajtermékenység javítására a korlátozottan hasznosítható szántóterületeken

A növénytermesztés „csúcsra járatásának” azonban egy-két évtized elteltével hátrányos következményei is mutatkoztak:

-         a termékek minõsége romlott,

-         az élelmiszer- és takarmány alapanyagokban vegyszermaradványok jelentek meg,

-         nõtt a terméscsökkentõ élõszervezetek ellenálló képessége,

-         csökkent a talajok humusztartalma, romlott a szerkezetük,

-         számos hasznos faj kipusztult, sérült a biodiverzitás,

-         a pótlólagos ráfordítások hatékonysága csökkent,

-         gyakorivá váltak a piaci zavarok, a tömegáruk túltermelése és a növénytermelés növekvõ energiafüggése miatt, stb.

Mindezek a negatív jelenségek alternatív gazdálkodási stratégiákat indukáltak. Egyre gyakoribbá vált a fenntartható fejlõdést (sustainable development) biztosító fenntartható mezõgazdálkodást (sustainable agriculture) követelõk fellépése. Érveik a tágabb értelemben vett növénytermesztésben a következõképpen foglalhatók össze: a természetes erõforrások mesterséges helyettesítését alkalmazkodással, szervesanyag gazdálkodással, talajszerkezet megóvással, tájtermesztéssel, stb. szükséges felváltani. Csak így érhetõ el ugyanis, hogy a természetes erõforrások, elsõsorban a talajtermékenység ne csökkenjen és utódaink életlehetõségeit se csorbítsuk.

A természetes erõforrások két nagy csoportja, a klimatikus és az edafikus tényezõk alapvetõen behatárolják a növénytermesztés lehetõségeit. Az éghajlati elemek közül a csapadékpótlás lehetõségén kívül kizárólag az alkalmazkodóképesség növelése az egyetlen járható út. Az edafikus tényezõkre már nagyobb hatást gyakorolhatunk, sajnálatos módon rossz értelemben is. A helytelen talajhasználat sok negatív következménye közül is kiemelkedik a szerkezetrombolás és a szervesanyag készlet, ezen belül is a humusztartalom csökkenés. Nem véletlen, hogy az EU, illetve „jogelõdje” a XX. század 90-es éveiben kötelezõvé tette a területpihentetést (1765/92 EGK; 1251/1999 EK rendeletek) a tagországok gazdálkodói részére. A máig érvényben lévõ, és a jövõben is hatályos elõírás szerint a gazdálkodók kötelesek mûvelt területük bizonyos %-át a szigorú szabályoknak megfelelõen pihentetni, amiért viszont támogatásban részesülnek. A területpihentetés módja az úgynevezett zöldugar.

A területpihentetéssel az EU céljai:

-         a talajtermékenység javítása,

-         a peszticid terhelés mérséklése,

-         a légköri CO2 koncentráció csökkentése,

-         az idõrõl-idõre jelentkezõ túltermelés megakadályozása (ez utóbbi cél morálisan vitatható, mert globális méretekben legfeljebb a fizetõképes kereslet marad el a termelés mindenkori volumenétõl).

Hazánk EU csatlakozási tárgyalásainak egyik szerény eredménye, hogy nekünk néhány évig még nem kötelezõ a területpihentetés bevezetése. Növénytermesztésünk domborzati, vízrajzi elhelyezkedése, talajaink fogyó és romló szervesanyag készletei azonban sürgõs beavatkozásokat igényelnek! Erre az egyik kínálkozó lehetõség a zöldugar magyar változatának fokozatos bevezetése, alkalmazása a MVH által meghatározott „bázisterület” egy részén.

Sokszor és sok helyütt elhangzik, hogy hazánk növénytermesztésre alkalmas területe, legalábbis az egy fõre jutó méret alapján jóval meghaladja az EU átlagot és ez komparatív elõnyeink egyike. Arról már jóval kevesebb szó esik, hogy pl.: szántóterületünk jelentõs részét a talajpusztulás, a degradáció különbözõ formái sújtják (szikesedés, savanyodás, erózió, defláció) és minden genetikai típuson a határérték alá zuhant a szervesanyag-tartalom.

Ez utóbbi okai:

-         a vetésszerkezet összetételébõl adódóan a biomassza túlnyomó hányada elkerül a termõhelyrõl,

-         az állatállomány katasztrofális csökkenése miatt minimális képzõdik a legértékesebb szerves trágyából,

-         a kevés istállótrágya kezelése, kijuttatása sem szakszerû.

Az állati eredetû szerves trágya hiánya és annak részbeni pótlása zöldtrágyával nem új keletû gazdálkodásunk történetében. A XX. században elõször az I. Világháború idején Váradi Szabó G., a 30-as években Westsik V., majd a II. Világháború után Gyárfás J. voltak szószólói, terjesztõi a zöldtrágyázásnak; napjainkban pedig Antal J. idevágó írásai figyelemre méltók.

A zöldugar tulajdonképpen a zöldtrágyázás egyik módja, amikor is az esztendõ legalább 50-60 %-ában kizárólag a talajtermékenység javítására termesztünk kultúrnövényt vagy társítást, melyet azután forgatásos mûveléssel maradéktalanul visszajuttatunk a talajba.

A zöldugartól várható elõnyök:

-         növekszik a talaj szervesanyag tartalma, megállítja a humusz fogyását,

-         javul a talaj fizikai, kémiai, biológiai állapota,

-         a talajmûvelés energiaigénye csökken,

-         több negatív vetésszerkezeti problémán segít (pl.: kukorica-kukorica, kukorica-napraforgó),

-         fõ-, áttelelõ-, valamint másodvetéssel is kivitelezhetõ,

-         jár utána területalapú támogatás,

-         a 20 t/ha tömeget adó zöldugar kedvezõ hatása legalább 2 évig érvényesül,

-         termesztéstechnológiája egyszerû, megvalósítása költségtakarékos.

Milyen viszonyok között javasolható a zöldugar?

A válasz általánosságban úgy fogalmazható meg, hogy minden olyan esetben, amikor a létesítésnek a területalapú támogatást meghaladó költségei 2 év alatt megtérülnek. A következõkben felsorolunk néhány példát, amikor a zöldugar létesítés célravezetõ:

-         a 10 %-ot meghaladó lejtõs területek felsõ harmada,

-         IV., V., VI. termõhelyek szántói,

-         a 17 AK alatti szántók,

-         környezetvédelmi, vízügyi korlátozás alá esõ területek,

-         csak árunövény termesztésre szakosodott gazdaságok,

-         minden olyan gazdaságban, ahol a kalászos gabona, a kukorica, a napraforgó együttes területe a 60 %-ot meghaladja.

A zöldtrágyázásra, zöldugar létesítésre alkalmas fajokat és társításokat Antal J. összeállításában:

A zöldugar létesítésével járó fontosabb agronómiai szabályok:

-         egységes területalapú támogatásra csak annak a területnek költségviselõje jogosult, aki az így hasznosított parcelláját „helyes mezõgazdasági és környezeti állapotban” tartja [4/2004 (I. 22.) FVM rend. 1. sz. melléklet],

-         ahhoz, hogy a zöld ugar kielégítõ tömegû biomasszát teremjen, a talaj típusától és tápanyag-szolgáltató képességétõl függõ NPK mûtrágyázás szükséges,

-         a hüvelyes (pillangós) társítások (pl.: rozsos szöszös bükköny) sikeresebbek és hasznosabbak,

-         száraz viszonyok között a kielégítõ öntözés nem csupán a biomassza tömegét javítja, hanem fokozza a zöldugar elõvetemény értékét is.

Befejezésül megemlítjük, hogy a zöldugar létesítése a nemzeti vagyon megõrzését, gyarapítását is szolgálja, ezért indokolt lenne az ilyen területekre is kiterjeszteni a „kiegészítõ nemzeti támogatást”.

Felhasznált irodalom:

Antal, J. (1993): A zöldtrágyázás szerepe a talajtermékenység fenntartásában. Agrofórum (2) 4-10.

Antal, J. (2000): Növénytermesztõk zsebkönyve. Mezõgazda Kiadó. Budapest. 40-50.

MVH (2004): Tájékoztató a területalapú támogatási rendszerben támogatást igénylõ gazdálkodók részére. Pátria Nyomda Rt. Budapest.

Petróczki, F. (2004): A talajtermékenység és a növénytáplálás összefüggései. Agro napló 8 (1-2) 47-49.

Saaten Union (1992): Zwischenfrüchte für die Flächenstillegung. 5. Auflage. Hannover. Deutschland.