MENÜ

Talajmûvelés a zöldségtermesztésben

Oldalszám: 52-54
Terbe István 2014.06.20.

„Sok minden szól bele abba, hogy mekkora a gazda termése. Elõször is az idõjárás, amelyrõl a gazda nem tehet. De viszont az idõjárás is sokról nem tehet, amit ráfognak…. A kevés, vagy rossz termésnek sohasem egyedül az idõjárás az oka. A termés sikerülte nem kis mértékben függ a gazda tudásától és szorgalmától is.”
Gyárfás József (1927)

Az elmúlt évben a 100 000 ha szabadföldi zöldségtermõ területen megközelítõleg 74 000 ha-on termesztettek árutermelés céljából helyrevetéssel zöldségféléket, ebbõl a nagymagvú növények termõfelülete 56 000 ha volt, az ún. aprómagvú fajoké 18 000 ha. Ez utóbbiak vetésének döntõ része a kritikus kora tavaszi idõre esik, amikor vagy a szárazság miatt (1997 esztendõ) vagy a belvizek következtében (1998 tavasza) komoly nehézséget okozott a talajelõkészítés. Az apró magvú, rendívül lassan csírázó zöldségfajok (pl. sárgarépa, petrezselyem) különösen alapos és szakszerû talajelõkészítést igényelnének, sajnos ezzel szemben az a tapasztalat, hogy a gazdák jelentõs része nem ért a talajmûveléshez vagy azt elhanyagolja, és vetésforgót nem alkalmaznak. Ennek következményeit nap mint nap tapasztalhatjuk: rendkívül alacsony kelési arány (20-40 %), a nagymértékû elgyomosodás, krónikusan fellépõ növénybetegségek, talajuntság, rossz mûtrágya-hasznosulás, stb. Talán a szárazság és az idõszakos csapadéktöbblet is sok gazdaságban lényegesen kisebb gond lenne, ha nem kellene azokkal a káros hatást felerõsítõ tényezõkkel számolni, amelyek több zöldségtermesztéssel foglalkozó üzemre jellemzõ:

-         a vetésszerkezet nagymértékû leegyszerûsödése,

-         monokultúrás vagy monokultúrás jellegû, a vetésforgó fontosabb szabályait mellõzõ termesztés,

-         az alaptalajmûvelés minõségét javító eljárások hiánya,

-         a gazdaságok nagymértékû elgyomosodás,

-         a melioratív jellegû eljárások szüneteltetése,

-         az mûvelési szakszerûtlenségek egész sora,

-         mérsékeltebb talajszerkezeti károkat okozó eszközök és technológiák alkalmazása,

-         szakértelem és a szaktudás hiánya,

-         kényszer-takarékosság.

Talán nem árt hangsúlyozni, hogy a szélsõséges idõjárási viszonyok kedvezõtlen hatása a helytelenül mûvelt és az elhanyagolt talajokon fokozott mértékben érvényesül. A talajszerkezet iránt különösen érzékeny zöldségfajok esetében a szakszerû és idõben elvégzett talajmûvelés hatását a következõkben foglalhatjuk össze:

-         csökkenti a gyökerek energiaveszteségét, elõsegíti a gyökerek mélyrehatolását, ezáltal hozzájárul a nagyobb élettér és a mélyebb termõréteg kialakításához,

-         javítja a talaj vízgazdálkodását, ezáltal elõsegíti a nedvességtárolását és a talajvízkészlet megõrzését,

-         javítja a talaj levegõzését, a gyökerek oxigénellátását, aminek az öntözött zöldségfajok esetében különösen nagy jelentõsége van,

-         a felsõ 15 cm-es szétrombolódott szerkezetû réteget leforgatva, és az alsó regenerálódott réteget a felszínre hozva javítja a felsõ talajréteg szerkezeti tulajdonságait,

-         elõsegíti a talaj tápanyagkészletének a feltárását és mobilizálását,

-         fokozza a hasznos talaj-baktériumok tevékenységét,

-         kedvezõen befolyásolható a talaj hõgazdálkodását,

-         a terepviszonyokhoz igazított talajmûvelés csökkenti az eróziós károkat,

-         irtja és gyéríti a gyomokat és

-         irtja a talajkártevõket.

A klasszikus talajmûveléstan három csoportba sorolja a talajmûvelési eljárásokat: alap-, vetés és ültetés elõtti, valamint növényápoló talajmûvelési eljárások. Az alap-talajmûveléshez soroljuk a tarlóhántást, a tarlóápolást és az õszi mélyszántást. Cikkemben részletesebben az alap- és a vetés elõtti növényápoló talajmûvelésre szeretnék kitérni.

A tarlóhántás célja a nyári és nyárvégi csapadék befogadása és tárolása, a talaj nedvességtartalmának megõrzése, a nyári gyomok és több veszélyes kártevõ irtása (pl. káposztalégy, bagolypille hernyója stb.). A nyár folyamán fellazított talaj a lehulló csapadékból lényegesen többet vesz fel és tart vissza, mint a mûveletlen. A tarlóhántáskor kialakult lazított talajréteg - azzal, hogy a lehulló csapadékot felveszi és átengedi az alsóbb talajrészeknek - hozzájárul az õszi talajelõkészítéshez. A hántott talajon még száraz idõjárás estén is a legtöbb esetben, különösebb nehézség nélkül elvégezhetõ az õszi mélyszántás. Tapasztalatok szerint a tarlóhántással jelentõs mértékû gyomirtás végezhetõ, az egyéves gyomok 45-50 %-ra, évelõ gyomok 25-30 %-ra csökkenthetõk, ami napjainkban, amikor nincs pénz a vegyszeres gyomirtásra, nem elhanyagolható tényezõ.

A talajnedvességre csak annak a tarlóhántásnak van igazán jelentõs mértékû, kedvezõ hatása, amelyet azonnal a termesztett növény lekerülése után végzünk. A szántatlanul maradt tarló – idõjárástól és a talaj kötöttségétõl függõen néhány nap leforgása alatt a víztartalmának akár a 70-80 %-át képes elveszítenie. A tarlóhántással megõrzött csapadék fokozza a talajéletet, ezáltal nagymértékben hozzájárul a morzsalékos talajszerkezet kialakulásához.

Hántott talajon az eke az õszi szántás alkalmával, aszályos idõjárásban sem hagy maga után nehezen vagy csak több menetben elmunkálható rögöket. Idejében és jó minõségben hántott és lezárt tarló, késõbb a szélsõséges vízhiány esetén is, omlósan szántható vagy lazítóeszközökkel rögmentesen, esetleg mérsékelt rögképzéssel mélyíthetõ.

A tarlóhántás általános eszköze a kétsoros tárcsa, használatát nagy munkaszélessége, gyors munkavégzése, viszonylag kis vonóerõ igénye és megfelelõ munkaminõsége indokolja. A nyári szántást a zöldségfélék esetében - az áttelelõ hagymát és néhány kései másodveteményt kivéve - a vele járó nagy talajvízveszteség miatt nem tartjuk jónak.

 Az õszi mélyszántással tudjuk azokat a fontos talajszerkezeti tulajdonságokat módosítani, javítani, vagy éppenséggel rontani, amelyek a szántóföldi növénytermesztés eredményességét nagymértékben meghatározzák. A lazítás hatására nõ a talaj össztérfogata, a hézagtérfogata, azon belül a gravitációs pórusok aránya, ezzel együtt csökken a térfogat tömege (fajsúlya). A hézagtérfogat növekedés hatására javul a talaj vízbefogadó képessége, hosszabb idõn keresztül több nedvességet képes tárolni, ezzel nagymértékben csökken a lejtõs területek eróziós veszélye. Eszköze az eke, amit a zöldségtermesztõ üzemekben gyakran ásógéppel helyettesítenek.

Az õszi mélyszántás idõpontjának helyes megválasztása több ok miatt is nagyon fontos. Míg a laza, homoktalajok a fagyott állapotot leszámítva mindig mûvelhetõk, addig a kötöttebb talajok csak a vízkapacitás 40 – 60 %-os intervallumában alkalmasak szántásra. Ez az érték megfelel a lényegesen könnyebben mérhetõ nedvességtartalom 28–32 tömegszázalékának. Ismerve a nedvességmérés bonyolult voltát, egy egyszerûbb, Manninger Adolf által a tavaszi vetõágy elõkészítésénél alkalmazott, de az õszi szántás idõpontjának meghatározására is alkalmas módszert javasolok:

-         A talaj 14 – 16 cm-es rétegébõl emeljünk ki egy maroknyi mintát.

-         Ezt követõen a talajt marékba fogva erõsen összegyúrjuk.

-         Az így gombóccá formált mintát két ujjunk közé vesszük és összeszorítjuk.

-         Ha így megnyomva darabokra törik és apró rögök is képzõdnek belõle, akkor alkalmas a megmûvelésre.

-         Olyan esetben, ha ilyen formán nem tudjuk ujjunkkal összenyomni, mert nagyon kemény - azaz száraz - vagy benyomódik, csak nem omlik szét, mert képlékeny - azaz túl nedves - nem szabad szántani.

A száraz talaj szántás után rögössé válik, nagyobb energiát igényel a forgatása, az ilyen talajból nehezebb tavasszal az aprómagvú zöldségfélék, de a nagyobb szemû borsó számára is jóminõségû magágyat készíteni, bár a téli fagy az így képzõdött rögök jelentõs részét szétszívja. Csapadékos õsz esetén, ha a talajnedvesség jóval meghaladja a kívánt mértéket, ugyancsak tilos a szántással próbálkozni, mert a kötöttebb, fõleg szikesedésre hajlamosabb talajok szántáskor „elkenõdnek”.

Nedves talajon a talajmarós és rugós kultivátorokkal történõ mûvelés elõnyösebb, az így elõkészített talajt nem szükséges elmunkálni, rajta tavasszal a magágy könnyebben kialakítható. Ha õsszel a nedves talajon mégis szántunk, akkor az aprómagvú, korai vetésû zöldségfélék alá, az elmunkálást ne hengerrel vagy simítóval végezzük, hanem kultivátor-pálcás henger kombinációval.

Annak ellenére, hogy a zöldségfélék között vannak kifejezetten sekélyen gyökeresedõ fajok (pl. hagymafélék, levélzöldségek, karalábé, hónapos retek stb.), a mûveltréteg kialakításánál törekedni kell a 25 - 35 cm-es mélységre.

A szántás kapcsán az idõzítéstõl eltérõen más minõségi hibákkal is találkozhatunk,

amelyek súlyos gondokat okozhatnak a szántóföldi növénytermesztésben, de különösképpen az olyan intenzív szabadföldi termesztési formákban, mint a zöldségtermesztés. Az optimálisnál nagyobb haladási sebesség következtében romlik a barázdák takarása, az eke kormánylemeze a levágott barázdaszeletet túldobja a barázdán, aminek következtében a tarlómaradványok és a gyomok egy része a szántás felszínén marad. Az ilyen táblán a vetések gyorsan elgyomosodnak, arról nem is beszélve, hogy maga a vetés is nehezen végezhetõ jó minõségben, a vetõelemeken fennakadnak a tarlómaradványok, maga a vetés egyenetlen lesz.    

Másik gyakori hiba a vakbarázda, amit csak tavasszal a sávos gyomosodásról, az egyenetlen hagyma és sárgarépa kelésrõl veszünk észre. „Vakbarázda” akkor keletkezik, ha a fogást szélesebbre vesszük, mint az eke munkaszélessége. Ilyenkor a barázdák között mûveletlen sávok, ún. padok maradnak, amelyeken rosszabb a növények fejlõdése, erõsebb a gyomosodás.

Az „eketalp betegség”-et a sárgarépa és petrezselyem termesztõk, de a szántóföldi növénytermesztõk is jól ismerik. Fõleg kötöttebb talajokon fordul elõ ott, ahol évrõl évre azonos mélységben szántottak, és a mûvelt réteg alján kialakul egy kemény vízzáró réteg, amely nemcsak a víz elszivárgását akadályozza meg, de a mélyen gyökeresedõ növények, pl. sárgarépa termésének növekedését is zavarja. Ennek következtében sok lesz az elágazó és torz termés. Mélyszántáskor a mûvelési mélység kismértékû (néhány cm-es) változtatásával, a talajhiba megszüntethetõ. Jó minõségû talajokon, pl. csernozjom jellegû talajok, ahol vastagabb a humusz réteg, ott a mélyítés lehet vastagabb is. Viszont olyan esetben, ahol a termékeny réteg vékonyabb, és egy podzolos szintbõl kellene hozzászántani – pl. erdõtalajok -, vagy glejes, nyers altalajréteg esetén – pl. réti talajok, évente csak 1-2 cm-t mélyítsünk.

Az õszi szántást, a téli csapadék jobb befogadása érdekében, általában nem zárjuk le, azonban van néhány kivételes eset. Ilyennek számít a kora tavaszi, aprómagvú zöldségfélék vetése, a korán – szeptemberben - elvégzett forgatás, a termõ szikes talajok szántása, valamint az ágyásos és bakhátas termesztés, ahol már õsszel megkezdik a profilírozást. A szántás elmunkálására nedves talajon fogasborona, száraz talajon fogas és gyûrûs henger használható.

Zöldségtermesztésben a talajmûvelés másik gyenge láncszeme a magágyelõkészítés. Az aprómorzsás, ülepedett, sima felszínû magágyban nemcsak a kelés kedvezõbb, de a gyomirtó szerek hatékonysága is jobb, kevesebb a nemkívánatos, káros mellékhatás. A vetés idõpontjától függõen megkülönböztetünk kora tavaszi, késõ õszi, nyári és õszi magágyelõkészítést, amely módszereiben, céljaiban és eszközeiben is különbözik egymástól.

Február végén, márciusban a kora tavaszi vetésû növények (vöröshagyma, petrezselyem, sárgarépa, paszternák, spenót, ill. borsó) magágyelõkészítése többnyire csak egy simítózásból áll, amivel a lezárt õszi mélyszántást tesszük egyenletesebbé, és párolgás miatt a talaj felületét csökkentjük. Amennyiben nem kellõen egyenletes és ülepedett a talaj, vetés elõtt a simító helyett boronát használjunk, majd hengerezzünk, ezáltal egyengetett és tömörített magágyat kapunk.

Április-májusban a késõtavaszi vetésû zöldségfélék esetében (kései sárgarépa, bab, cékla, uborka, csemegekukorica, hosszú tenyészidejû, tárolási és ipari káposztafélék, helyrevetett fûszer- és csemegepaprika, paradicsom stb.) már nagy a valószínûsége a terület elgyomosodásának. Ezért a jó vetõágy elõkészítés mellett a legfontosabb feladat a terület gyommentesítése, amit a vetés idõpontjától függõen egy-három alkalommal tárcsával, kultivátorral vagy gyommentes területen boronával kell elvégezni.

Nyár folyamán a másodvetemények (bab, cékla, uborka, esetleg rövid tenyészidejû káposztafélék) esetében a talajmûvelésre, ill. a magágy elõkészítésére csak nagyon rövid idõ, mindössze néhány nap áll rendelkezésre. Ez alatt kell gondoskodni a tarlómaradványok leszántásáról, a vetõágy elõkészítésérõl de úgy, hogy közben a talaj vízvesztesége minimális legyen. Az elõvetemény lekerülése után csak sekélyebb (15–20 cm) szántást, forgatást végezzünk,  majd fogasboronával egyengessük el, és hengerrel tömörítsünk. Különösen nehéz feladat a nyári magágyelõkészítés olyan kötött talajon, ahol nincs lehetõség öntözésre, ott elõfordulhat, hogy a területet még gyûrûs vagy rögtörõ hengerekkel is, több alkalommal meg kell járatni.

Az õszi magvetést a zöldségtermesztésben csak a télalá vetésnél alkalmazzák, ezért gyakorlati jelentõsége nem nagy. Abban tér el a nyári magvetéstõl, hogy lényegesen több idõ áll rendelkezésre a munkák elvégzésére, de a 15–20 cm-es forgatást követõ azonnali elmunkálás itt is fontos. A korán lekerülõ elõvetemény, rendszerint a fõnövény után a terület a vetésig elgyomosodik, ennek megfelelõen a szántást, ill. a tarlóhántást követõen több alkalommal sort kell keríteni a kelõ gyomok irtására, amihez a legjobb a tárcsa és a fogasborona. A vetést megelõzõ napokban a területet porhanyító – egyengetõ eszközökkel, esetleg hengerezéssel kell az apró magvak vetése számára ideálissá tenni. Kevés tarlómaradványt visszahagyó növények után az eke helyett tárcsát is lehet használni. A tárcsázás többszöri megismétlésével a terület gyommentesen tartható, és ha egymenetben fogasboronát vagy hengert is járatunk, a talaj nedvességvesztését minimálisra csökkenthetjük.