A nyári betakarítású növények (repce, borsó, kalászosok) aratásának szervezése, kivitelezése, a melléktermékek hasznosítása

A feladat nagyságát jellemezve nézzünk néhány statisztikai adatot! A repce vetésterülete 22 809 ha és 182 000 ha között változott csak az utóbbi évtizedben. A borsóval vetett terület a keleti piacok összeomlásával, illetve a központi támogatások megszûnése után mára visszaesett, 55‑70 000 hektár közötti. A területcsökkenés a száraz- és a zöldborsótermesztést egyaránt érintette. A gabonafélék közül a legnagyobb vetésterülettel a kukorica bír, 1,2-1,3 millió ha-on kerül vetõanyaga évrõl-évre földbe. A nyári munkacsúcs legnagyobb feladatát jelentõ kalászos kultúrák közül az õszi búza vetésterülete a legnagyobb, az 1999/2000-es gazdálkodási ciklust kivéve évente 1,05-1,21 millió hektárról kellett betakarítani a termést. Ebben a számadatban 8-10 ezer ha tönköly, 2-3 ezer ha durum búza és néhány ezer ha tavaszi búza is benne van. A kalászosok közül a második legnagyobb vetésterülettel az árpa bír, a tavaszi és õszi árpák teljes vetésterülete 340-380 ezer ha között változik. A rozs 40-50 ezer-, a triticale 120-130 ezer, a zab 62-75 ezer hektáron díszlett az utóbbi idõkben. Összesítve az adatokat mindez azt jelenti, hogy a szántóterület 36,3-39,0%-án valamilyen kalászos növényfajt termesztenek évrõl-évre, aminek termését június végétõl kezdõdõen egy-másfél hónap alatt feltétlenül be kell takarítani. S akkor még beszéltünk azokról a kapcsolódó feladatokról, amelyek szervesen kötõdnek a betakarításhoz, nevezetesen: a termény elõtisztítása, tárolásra való alkalmassá tétele, esetleges szárítása, a melléktermék hasznosítható állapotban való összegyûjtése, a tarlóhántás, a tarlómûvelés, vagy a tápanyagvisszapótlás.

Minden növényfajnak, azon belül is minden hasznosítási iránynak megvannak a maga specifikumai. Akkor tévedhetünk a legkisebbet, s akkor járunk el a leghelyesebben, ha már a fajtakiválasztáskor végiggondoljuk az egész termelési folyamat feltételrendszerét, s igazodva a lehetõségekhez választunk fajtát, s végezzük a fajtaspecifikációhoz illeszkedõ termesztéstechnológiát. A fajta termesztéstechnológiai igényeinek minden részletre kiterjedõ ismerete nélkül a betakarítás várható ideje, vagy az alkalmazandó technológia nem tervezhetõ.

A termelési folyamat célja általában a minél több és minél jobb minõségû termény elõállítása. Ennek kell alárendelni magának a betakarításnak a munkafolyamatait is. De mit ér a cél, a terv, ha az élet másként diktál? A problémák megoldásához széleskörû szakismeretre van szükség, s ekkor jöhet a virtualitás, a lehetséges módozatokból a legjobb kiválasztása.

A három növénykultúra közül legkorábban a repce érik természetes úton, de a zöldborsó betakarítása az esetek döntõ többségében megelõzi a repcéét.

A repce betakarítási veszteségeinek csökkentése érdekében a betakarítás idõpontjának megválasztásához a mag érési folyamatait célszerû állandóan nyomon kell követni. A becõkben fejlõdõ magvak még egy növényen sem érnek egy idõben. Ennek oka a növények hosszú – akár 1 hónapot is elérõ - virágzási ideje. A betakarítás megkezdését a becõk, illetve a magvak színváltozása jelzi. A betakarítás végezhetõ egy-, illetve két menetben, állományszárítással (deszikkálással), vagy anélkül.

Az egymenetes, állományszárítás nélküli betakarítás feltétele a gyommentes, kártevõk által nem károsított, egyenletes fejlettségû növényállomány. Az aratás akkor kezdhetõ, ha a magvak 13-15%-os nedvességtartalmúak. Ilyen tábla azonban az esetek csak igen kis százalékában található. A leggyakoribb betakarítási mód ezért az állományszárítást követõ egymenetes betakarítás, melynek elsõ fázisát - a deszikkálást - akkor végezzük, amikor a becõk 2/3-a aranysárga színû. Ezt követõen - az idõjárástól függõen 4-6, ritkán 8 nap múlva következhet a cséplés. A deszikkálás végzésekor a csúcshoz közeli becõkben lévõ magok víztartalma még viszonylag magas - 24-30% közötti. A lombtalanításhoz Reglone-t, Reglone Turbót, Zoppot, vagy a kíméletesebb, de hosszabb kivárási idõt kívánó érésgyorsításhoz Harvade 25 F jelû készítményt használhatunk. Az állományszárítást a napi betakarító-kapacitáshoz igazítsuk, úgy, hogy az egyszerre kezelt területeket 2-3 nap alatt be lehessen takarítani. A deszikkáló szert nagy táblákon repülõgépekrõl is ki lehet juttatni, a kisgazdaságokban inkább a szántóföldi permetezõgépekkel való kiszórás terjedt el. Feltétlen vigyázzunk arra, hogy az állománykezelés szélcsendes idõben történjen, mert az elsodródó permetcseppek minden kultúrát elpusztítanak! A cséplésre akkor kezdõdjön, amikor a magvak víztartalma 16% alá csökkent, de a tartós tároláshoz ez a nedvességtartalom még mindig magas. A veszteségmentes betakarítás fontos követelménye az aratógépek pontos és szakszerû beállítása, a cséplés idõpontjának optimális betartása. A rosszul beállított gépek sérthetik a magot, a sérült magokban lévõ olaj idejekorán megavasodik, így használhatatlanná válik. Száraz, napos idõjárás esetén az érett becõk a legkisebb érintés hatására felpattannak, emiatt a vágószerkezet beállítása rendkívül fontos. Folyamatosan ellenõrzést kíván a tarlóra visszahulló mag mennyisége is, s ha szükséges a tisztítószerkezet utánállításával a magveszteség csökkenthetõ. Egyre gyakoribb, hogy a veszteségek mérséklésére az aratást az éjjeli órákban végzik. Ez kisebb betakarítási veszteséget eredményez ugyan, de a munkát végzõktõl sokszorosan nagyobb igénybevételt jelent.

Azokon a táblákon, ahol az állományszárítás nem végezhetõ el (pl. keskeny táblák), valamint az állomány egyenetlenül érik, csak kétmenetes betakarításra van lehetõség. Ilyenkor elõször a növényállományt rendre vágják, amikor a szár és a becõk sárgulni kezdenek, illetve a magvak nagy része vöröses-fekete színû. A rend 30-40 cm magas tarlóra kerüljön. A cséplés száraz idõjárás esetén kb. egy héttel a rendrevágást követõen megkezdhetõ, de a termény nedvességtartalmának ellenõrzése ekkor is fontos.

A repce szalmája annak ellenére, hogy nagy energiatartalmú, az esetek nagy részében a szántón marad. Felaprítása szárzúzókkal történhet. Mivel az elfásodott részek csak hosszú idõ alatt bomlanak le, így az utónövények alá történõ talajelõkészítés minõségét az aprítás foka nagymértékben meghatározza.

A borsónak többféle hasznosítási módja ismert. A zölden, konzervipari céllal termesztett borsó betakarítását a termelõvel szorosan együttmûködõ feldolgozó üzem koordinálja. A nagyobb vetésterülettel rendelkezõ gazdaságokban a zsenge állapotban történõ folyamatos betakarítást szakaszos vetéssel és több fajta egyidejû termesztésével lehet biztosítani.

A szárazborsó akkor takarítható be, ha az alsó hüvelyek a fajtára jellemzõen sárgák, esetleg sárgás-barnák, a hüvelyben lévõ magvak kemények, már körömmel sem sérthetõk. A növények levelei ekkorra elszáradnak, a szár és a levél szalmasárga színûvé válik. A betakarításának is legalább két módja ismert. Az egyik esetben közvetlenül kombájnnal történik a kaszálás és cséplés, míg a másik verzióban elõször a növényzetet rendre vágják, majd a renden történõ száradást követõen cséplik ki a magot. Mindkét betakarítási mód nagy kockázattal jár, mert a gyakran megázó renden fekvõ, vagy lábon álló állományokban a mag könnyen peregni, majd csírázni kezd. Csapadékos idõjárás esetén gondot jelenthet a fajták színstabilitása, a gyakori visszanedvesedés és kiszáradás rontja a termelvény minõségét. Az optimális betakarításkori nedvességtartalom 14-15% közötti. A kombájnok helytelen beállítása (gumi verõlécek hiánya, magas dobfordulat) magtörést okozhat, ami szintén árbevételveszteséget jelent a termelõnek. A kombájnolással a termény gondozása nem ér véget, ha tehetjük, közvetlenül a cséplést követõen tisztítsuk át a behordott terményt. A leggyakoribb magtári kártevõ – a zsizsik ellen – a gázosítást, az aratást követõ 2 héten belül feltétlenül el kell végezni.

A kicsépelt borsó szalmája jól bálázható, gyakrabban juhokkal, sertésekkel, esetleg nyulakkal hasznosítják. Ha erre nincs szükség szárzúzókkal a kombájn utáni renden fekvõ anyag felaprítható, s a talajelõkészítések során a talajba keverhetõ.

A kalászos gabonák jelentõs vetésterületi aránya nagymértékû arató- és szállítókapacitás lekötést jelent. A zökkenõmentes betakarítás elérése érdekében a gépek, eszközök, berendezések aratás elõtti nagyjavítását feltétlenül el kell végezni. Fel kell készülni a termény fogadására, ezért a tisztító- és a termény mozgatását biztosító géprendszer átnézése, szükség szerinti javítása is indokolt. Maga az aratás a különbözõ növényfajok, s azon belül is a fajták eltérõ érési idõpontjának ismeretében jó elõre megtervezhetõ. Legkorábban a korai érésû õszi árpa fajták érnek, majd ezt követi a többi õszi árpa, az õszi búza, a rozs, a triticale, a tavaszi árpa, a tönköly, s legvégül a zab fajták érése. Országosan a kalászosok aratása egy-másfél hónapig is eltart, egy-egy nagyobb üzemben 10-15 aratási nappal számolnak évente.

A növényállományok arathatóságának külsõ faji és fajtajelei jól érzékelhetõek, de ennél sokkal lényegesebb, hogy objektív mérési eredmény is legyen a kezünkben, ami alapján a betakarítás kezdetének napja pontosan eldönthetõ. Szinte minden kalászos a teljes érés kezdetén, vagy a teljes érés fázisában aratható a legjobb beltartalmi minõségben. A teljes érés idõszaka – fajtánként eltérõ mértékben ugyan – de csak néhány napig tart. Ekkora a szem a kalászból könnyen kidörzsölhetõ, körömmel sem nyomható már össze. A szem nedvességtartalma – ha rendelkezésre áll - a hordozható mûszerekkel a tábla szélén is bármikor mérhetõ, a méréshez szükséges minta begyûjtése és egy-egy mérés elvégzése összességében sem tart 5-10 percnél tovább. Az információ a döntéshez azonban lényeges, mert magas nedvességtartalom esetén vagy ne kezdjük a termény aratását, vagy gondoskodni kell annak mesterséges szárításáról, ami nagyon jelentõs többletköltséget jelent napjainkban. Gyakori, hogy még egy táblán belül sem érik egyenletes ugyanazon fajta növényállománya, így ha a lehetõségek megengedik akár megosztva is aratható egy-egy nagyobb tábla. A szemek víztartalma naponta, sõt napszakonként is változik, erõs éjszakai páralecsapódás esetén, szélcsendes idõben a reggeli órákban 2-3%-nál is nagyobb nedvességtartalmat mérhetünk, mint ugyanazon kultúránál az elõzõ este.

A legnagyobb nyári munkákhoz kampánytervet már csak a legnagyobb üzemekben készítenek. Az nemcsak az aratás megkezdésének idõpontját, illetve annak menetét tartalmazta, hanem részletesen kitért még olyan kérdésekre is, hogy a kombájnok táblán belüli mozgása milyen legyen, hogyan és hova történjen a folyamatos terményszállítás, milyen utómunkálatokat ki, hol, milyen eszközrendszerrel végezzen el, mikor és hol történjen a napi gépjavítás, melyik gépen ki, kivel dolgozzon együtt. Ilyen részletes tervre a kisgazdaságokban nincs szükség, mert a mindenkori gép- és eszközellátottság határozza meg a napi munkafolyamatok sorrendjét. A jó felszereltség a tervezhetõség és a végrehajtás szempontjából mindenképpen elõnyt jelent, de egyúttal jelentõs eszközlekötéssel jár együtt. Célszerû ezért a kihasználatlan kapacitások elõre történõ lekötése. A legnagyobb bizonytalansági helyzetben a csak földdel rendelkezõk vannak, a „majdra” várni minden tekintetben kockázatos.

A betakarítási munkákkal egyidejûleg a kapcsolódó munkák szervezése és végzése is nagy körültekintést igényel. A terményt nem elég megtermelni, azt jól értékesíteni is tudni kell! Ebben a tekintetben azok vannak elõnyösebb helyzetben, akik megfelelõ tároló kapacitással rendelkeznek. Ahol ez sem adott, ott a „kitettség” fokozottabb, a kényszerûség sokszor nemkívánatos megoldásokhoz vezet. A termények értékesítéskori minõsítése a vevõ „monopóliuma”, elõnyös, ha a termelõ ismeri, hogy mit kínál eladásra. Az átvételi árat mindig a vevõ diktálja, annak nagyságát pedig mindig a legrosszabb éppen aktuális minõségi paraméter határozza meg. S fogja meghatározni mindaddig, amíg a piacon a kereskedõ diktál, s nincs egymásra utaltság, közös érdek!

Jól felszerelt és megfelelõ kapacitással rendelkezõ gazdaságokban a kombájnolással szinte szinkronban történik a melléktermékek betakarítása, biztonságba helyezése is. A különbözõ növényfajok szalmája eltérõ hasznosítási irányú lehet. Takarmányozási célra leggyakrabban a tavaszi árpa és a zab szalmáját használják fel, alomszalmaként minden kalászos szármaradványa hasznosítható. Az egyes fajok „harvest indexe” eltérõ, legkedvezõbb a közönséges búza eme mutatója, ahol is 1 t szemes termény elõállításával egyidejûleg 0,8-0,9 t szalma képzõdésére kell felkészülni. E mutató növekvõ sorrendben tágul az árpa, a zab, a durum búza, a triticale, a tönköly, s végül a rozs esetében. Az utóbbi kultúráknál 1:1,4-1,6-os index sem rendkívüli. A szalma betakarításának és hasznosításra való elõkészítésének szervezése szintén komoly feladatot jelent, hiszen a tarlóápolási munkák addig nem kezdhetõk meg, míg a szalma a talajt fedi, vagy a bálák a tarlón vannak. A leggyakoribb szalmakezelési mód ma a bálázás, majd azt követi azok szérûn való elhelyezése. A bála nélküli kazlazásos technológia már a múlté, egyre kevesebb kézzel rakott kazal látható az országban.

A kombájnokra szerelhetõ aprító-szerkezettel a szalma egyenletes feldarabolása jól megoldható. Az ilyen adapterekkel ellátott kombájnok a képzõdött szalmatömeg nagyságától függõen ugyan lassúbb aratást tesznek csak lehetõvé, de a szecskázás következtében a szalma elhelyezésének kérdése azonnal megoldódik. A szalma tarlón történõ hagyása sok elõnnyel járhat a talajok szervesanyagtartalmának növelésében, fenntartásában, s a már forgalomba került baktériumtrágyák annak lebomlási folyamatait nagymértékben elõsegítik.

Alternatív hasznosítási módként a tervezésnél számításba vehetõ a szalma energiatermelési célú, vagy a búzaszalma papírgyártásra történõ ipari felhasználása. Egy biztos, nemcsak a szemes terménynek van értéke, a szalma a hasznosítás módjának függvényében szintén értéket képvisel.