Hatékony trágyázás alapelvei a talajtípus és a növényi sorrend összefüggésében

A sikeres növénytermelés alapfeltétele a szakszerû, ökolnómiai és ökológiai szempontokat egyaránt figyelembe vevõ tápanyag ellátás. A különbözõ trágyázási szaktanácsadási rendszerek a mérleg elvén alapulnak. Egyfelõl feltételezik a tervezett termésszint eléréséhez szükséges tápanyagok mennyiségének, másfelõl pedig a talaj tápanyagszolgáltató képességének ismeretét. A kettõ különbözete adja meg azt a tápanyag hiányt, amit trágyázással kell pótolnunk.



A talaj tápanyagszolgáltató képessége függ a talaj összes tápanyag tartalmától, az azt alkotó vegyületek kémiai összetételétõl, a talajban lejátszódó egyensúlyi folyamatoktól, a talaj mikrobiológiai tevékenységétõl, valamint a növények gyökerének tápanyagfeltáró képességétõl. Az összes tápanyagtartalom mellett tehát a felvehetõ tápanyagtartalom ismeretére is szükség van. A gyakorlatban ennek megállapítása az adott tápanyagadag-számítási rendszer által elõírt módszerekkel, többnyire meghatározott pH-jú híg sav vagy sóoldatokkal történik.



A talaj tápanyagtartalmát laboratóriumi talajvizsgálattal állapíthatjuk meg. A 49/2001. (IV. 3.) Kormányrendelet alapján a „jó mezõgazdasági gyakorlat” szabályai szerint mûtrágyát csak talajvizsgálatra alapozott számítások alapján lehet felhasználni. A rendelet értelmében a talajvizsgálatokat szántókon legalább 5 évente, gyepek esetében pedig 10 évente kell elvégezni.



A különbözõ mûtrágyázási irányelvek a terméseredményeket meghatározó egyéb talajtulajdonságokat általában a talajok genetikus osztályozási rendszerére (csernozjom, barna erdõ-, réti, öntés, szikes, stb. talajok) épülõ termõhelyi kategóriák bevezetésével, illetve a fizikai talajféleség (homok, homokos vályog, vályog, agyagos vályog, agyag), kötöttség, kémhatás és mészállapot alapján veszik figyelembe. Ezek a kategóriarendszerek a genetikai osztályozás mellett - kisebb nagyobb súllyal - a talajok víz- és tápanyaggazdálkodási tulajdonságaira támaszkodnak és lehetõvé teszik a hazai agrokémiai kutatás és gyakorlat tápanyag-vizsgálati eredményeinek általános értelmezhetõségét, valamint összehasonlíthatóságát.



A trágyázási szaktanácsadási rendszerek irányelveinek számos, többnyire gyakorlati és környezeti elvárással kell összhangban lenni. A termõhelyi és gazdasági körülmények változása egyaránt maga után vonhatja ezeknek az irányelveknek a felülbírálatát, az új körülményekhez való adaptálását.



A szakszerû tápanyaggazdálkodási rendszereknek összhangban kell lenniük a vetésforgó, illetve a vetésváltás rendszerével, ami egyúttal a talajmûvelés rendszerével való harmonizációt is jelenti.



A vetésforgó, vetésváltás, monokultúra kérdéskör régóta vita tárgya a szakemberek körében. Érvek midegyik rendszer mellet és ellen egyaránt hozhatók. A gyakorlatban a termõhelyi adottságok mellett azonban fõképp a piaci kereslet határozza meg a vetésszerkezetet. Szabadföldön végzett agrotechnikai kísérletek eredményeibõl ismert viszont, hogy a tápanyagellátás termésre, illetve talajtermékenységre gyakorolt hatását nagymértékben befolyásolhatja a termesztett növények aránya és sorrendje, mivel ezek által gazdálkodhatunk a talaj víz- és tápanyagkészletével, valamint egyben az ásványi és szerves trágyával kijuttatott tápanyagok hasznosulását is szabályozhatjuk. Ugyanaz a termésszint ugyanis különbözõ növényi sorrendek alkalmazásával, különbözõ mennyiségû tápanyag-adagolással is elérhetõ. Az elõnytelen növényi sorrend "kompenzálására" kiadott tápanyagmennyiség azonban nem épül be a növénybe, a késõbbi hasznosulás bizonytalan, ezért komoly a környezetszennyezés veszélye. Ésszerû vetésváltással és a vetésforgós szemlélet alkalmazásával tehát, amellett, hogy kisebb ráfordítással érhetünk el nagy terméseket, egyúttal csökkenthetjük a környezet terhelését, biztosítva ezzel talajaink termékenységének hosszú távú fenntarthatóságát.



A növényi sorrend hatása általában nagyobb az alacsony tápanyagellátási színvonalon és fordítva, kisebb a magasabb tápanyagadagok alkalmazása esetén. Ezért is érthetõ, hogy a vetésforgó jelentõsége az ipari ráfordításokkal (kifejezetten mûtrágyával) bõven bánó termelési rendszereknél kisebb volt, vagy alig volt jelentõsége, míg alacsony mûtrágyázási színvonalon felértékelõdik.



A jelenlegi gazdasági körülmények között a ’70-es és ’80-as évekre jellemzõ évenkénti intenzív tápanyag visszapótlási gyakorlattól eltérõen - aminek célja a talaj tápanyaggal való feltöltése és többnyire maximális termésszintek elérése volt - napjainkban a tápanyaggazdálkodás rendszerének célja inkább a növények tápanyagokkal szembeni sajátos igényeit és a tápelemszolgáltatást befolyásoló talajtulajdonságokat nagyobb súllyal figyelembe véve optimális termésszintek elérése.



A mûtrágyák alkalmazásakor figyelembe kell venni, hogy egyes tápelemek a talajban kevésbé mozgékonyak, ezért jól raktározódnak, míg mások a talajviszonyok, vagy biodinamikájuk sajátosságai miatt könnyen mozognak, kimosódhatnak. Az elõbbiek miatt bizonyos tápelemekbõl (foszfor, kálium) bizonyos talajféleségeken (középkötött, kötött) ezért több évre elõre nagyobb mennyiségeket is kijuttathatunk, míg másokból (pl. nitrogénbõl) csakis annyit, amennyi a következõ, illetve az adott évben tervezett terméshez szükséges.



A nitrogéntõl eltérõ módon, a foszfor és a kálium mozgása nem jelentõs a talajban, aminek több oka van. A talaj szélsõséges kémhatása elsõsorban a foszfor felvételét rontja, mivel savas közegben nõ a fémionok koncentrációja és oldhatatlan alumínium- illetve vas-foszfátok keletkeznek, lúgos körülmények között pedig nehezen oldható, vagy oldhatatlan kalcium-foszfátok képzõdnek. (kémiai adszorpció). A talajkolloidok felületén is rövidebb-hosszabb ideig adszorbeálódhat mindkét tápelem, a kálium pedig bizonyos agyagásványok rétegrácsai közé is be tud épülni, ami idõszakosan szintén gátolja felvehetõségét.



A talajokban a foszfor szerves és szervetlen kötésben fordul elõ. A szerves alakban jelenlévõ foszfor az összes foszfornak ásványi talajokon 40-60 %-a, humuszban gazdag talajokon több mint 60 %-a. A foszfortartalom függ az anyakõzet minõségétõl, bomlási fokától, vagyis a talajok mechanikai összetételétõl és humusztartalmától. Így a humuszban igen szegény, könnyû mechanikai összetételû talajok foszfortartalma csekély.



A talaj összes kálium tartalma a legtöbb esetben meghaladja a foszfor és a nitrogén mennyiségét. A legtöbb kálium a kötött, agyagos talajokban van, mert fõképp az agyagrészecskékben található.



A káliummûtrágyák nyersanyagai a káliumtartalmú ásványok, ezért a kálium mellett gyakran egyéb kísérõelemeket is tartalmazhatnak. Hazánkban a kálium-klorid tartalmú kálisók felhasználása a legnagyobb volumenû. A 40, 50 valamint 60 %-os kálisó összetételében ugyancsak nem a koncentráció az egyetlen különbség. A 40 %-os kálisó ugyanis mintegy 21 %-ban tartalmaz még NaCl-ot is, ami a nátrium igényes növények számára kedvezõ, ugyanakkor elõsegíti a talaj szikesedését. A kénsavas kálium elõállítása ipari vegyi folyamatot igényel, ezért rendszerint drágább mint a kálisó. Elsõsorban a klórra érzékeny növények (pl. dohány, komló, bogyósok, burgonya) mûtrágyája. A kálium-magnézium sók kálium tartalma ugyan kisebb (26-30 %), de 10-15 % magnézium-szulfátot is tartalmaznak, ezért olyan termõhelyeken, ahol a magnéziumhiány könnyen elõfordulhat (pl. laza szerkezetû homoktalajokon) alkalmazásuk kedvezõ hatású.



A foszfor és kálium mûtrágyák kijuttatásának módját és idejét az határozza meg, hogy - különösen a foszfor esetében - az oldhatóság, a szemcseméret, a talajtípus, kémhatás, stb. függvényében gyorsan megkötõdnek, így ugyanazon a helyen maradnak, ahová kerültek. Ezért kell a talaj azon rétegeibe vinnünk ezeket a tápanyagokat, ahol a gyökérzet zöme elhelyezkedik, és ahol a talajnedvesség is állandóbb, mivel a növények így könnyebben hozzájutnak ezekhez a tápanyagokhoz. A talajban ily módon alaptrágyaként történõ elhelyezésük az õszi mélymûveléssel oldható meg.



Az õszi kijuttatás a kálium-klorid tartalmú mûtrágyák kijuttatása esetében azért is elõnyös, mivel a téli csapadék hatására a nemkívánatos kloridionok tavaszra kimosódnak a talajból. A vályog és agyagtalajokban a kálium stabilan kötõdik, homoktalajokon és a csapadékos vidékek laza talajain, ahol a kálium kilúgozódás elõfordulhat, a tavaszi kálium mûtrágyázás és talajba dolgozás is megengedhetõ. Ez esetben is figyelemmel kell lenni a fiatal növények klorid érzékenységére.



Az árunövény termesztéssel jelentõs mennyiségû tápelem kerül ki az üzemi körforgásból, ezért ezek mennyiségét pótolni kell. Mivel a foszfor és a kálium mozgása nem jelentõs a talajban (csupán az alacsony szervesanyag tartalmú laza homok talajokon kell kismértékû kálium kimosódással számolni) és a felvehetõ valamint a nem felvehetõ formák között dinamikus egyensúly áll fenn, a jó ellátottsági szint fenntartására kell törekedni.



Foszforral és káliummal ezért nem szükséges minden évben trágyázni, hanem - különösen kötöttebb talajokon - több évre elõre periodikusan is kijuttathatjuk (feltöltõ trágyázás) a foszfor (gabonák), illetve kálium (kukorica, cukorrépa, burgonya, rostnövények, repce, stb.) igényes növények elõtt mélymûveléssel a talajba dolgozva. Ily módon a periodikus trágyázás és mélymûvelés rendszere összhangba állítható és úgy illeszthetõ be a vetésváltás rendszerébe, hogy az egyben a mûtrágyák legjobb hasznosulását és a gépi munkák számának csökkentését is eredményezze.



A vetés elõtti alaptrágyázáson kívül kis adagú foszfor és kálium startertrágyakénti lokális elhelyezése is javasolható, amennyiben a vetõgép alkalmas ennek elvégzésére. A sávos elhelyezés csökkenti a mûtrágyák és a talaj érintkezési felületét, ezáltal a hatóanyagok lekötõdését. A fiatal, még fejletlen gyökérzettel rendelkezõ kultúrnövények így kellõ mennyiségû tápanyaghoz jutnak, ami különösen a foszfor esetében igen nagy jelentõségû. A növények foszfor igényének ugyanis két maximuma van: a fejlõdés kezdeti szakasza és a virágzás-megtermékenyülés ideje. Az elõbbit vízben oldható mûtrágya lokális elhelyezésével az utóbbit alaptrágyázással fedezhetjük. A kifejlett növényegyedek szerteágazó gyökérzetükkel, nagy térfogatú talajt behálózva gyökérsavtermelésük által - közepes, vagy jó ellátottságot feltételezve - már kellõ mennyiségû gyengesav-oldható foszfort képesek kioldani és felvenni a talajból.



Lokálisan elsõsorban gabonaféléknél a sorba, vagy a sor mellé és alá 4-5 cm-re a vetéssel egy idõben arra alkalmas vetõgéppel helyezhetjük el a mûtrágyákat kis mennyiségben (5-20 kg P2O5 ha-onként). Kálium startertrágya alkalmazása különösen nagy kálium fixációra hajlamos talajokon javasolható.



A tápanyagellátás, talajmûvelés és vetésváltás összehangolt rendszerének természetesen fontos eleme az elõvetemények hatásának figyelembe vétele, ami korrekciós tényezõként egyaránt növelheti (pl. a növénymaradványok tág C/N aránya), illetve csökkentheti (pl. pillangós virágúak N kötése, szármaradványok K tartalma, istállótrágyázott elõvetemény, stb.) a kijuttatandó hatóanyag mennyiségeket.



A fenti szempontok érvényesítésével és a trágyaszerek helyes megválasztásával elérhetjük, hogy a növénytáplálás hatékonyságának növelésével a költségek csökkenése mellett a környezet terhelését is csökkenteni tudjuk, megfeleve egyben a mai kor elvárásainak.



Dr. Tóth Zoltán

Veszprémi Egyetem

Georgikon Mezõgazdaságtudományi Kar Keszthely

Földmûveléstani Tanszék