A hízómarhák elhelyezése

A hizlalással az a célunk, hogy vágás elõtt az állatok súlyát növeljük, vágóértékét és húsminõségét javítsuk.



A hízlalás módja a vágási életkortól, az elérendõ végsúlytól, az állat ívarától, a hízlalás alatti takarmányozástól, a tartási módtól és az üzemi körülményektõl függõen rendkívül sokféle lehet.



Ha vágóborjakat kívánunk elõállítani, akkor az itatásos borjúneveléshez hasonló tartási körülmények között folytathatjuk a hízlalást.



A nagyobb súlyra történõ hízlalást egy és két szakaszban végezhetjük. A két szakaszban történõ hízlalás elsõ szakasza az utónevelési vagy elõhizlalási (stocker), a második pedig az utóhizlalási (finishing) szakasz.



Az utóbbi gyakorlat szerint a választott borjakat az elõhizlalási idõszakban extenzívebb körülmények között tartjuk. A hizlalásnak e szakasza történhet a legelõn is. Ez általános gyakorlat a tengeren túli országokban, ahol a hizlalásra szánt bikaborjakat szinte minden esetben ivartalanítják. A tinókat bizonyos ideig a növendék üszõkkel együtt is tarthatják, majd a stocker szakasz végén azokat leválogatják és intenzívebben felhizlalják. Az elõhizlalás ideje a borjak születési idejétõl, a legelõ minõségétõl, a felvásárlási árak alakulásától, az elõhizlalt marhák iránti kereslettõl függõen változik.



Az említett módon történõ elõhizlalásra rendszerint az õszi, pótellési idõszakban született, tavasszal választott borjak kerülnek.



A legelõn történõ elõhizlalásra hazánkban is voltak próbálkozások. Az erre irányuló kísérletek tapasztalatai azt mutatják, hogy a választott növendék bikák a közepes minõségû legelõn abrak-kiegészítéssel is viszonylag kicsi súlygyarapodást érnek el. Balica és mtsai (1981) a legelõn történõ elõhizlalás során a magyar tarka növendék bikák esetében 564 g átlagos napi súlygyarapodást tapasztaltak. Az azonos körülmények között tartott a magyar tarka x hereford Ft növendék bikák súlygyarapodása 611 g/nap, a magyar tarka x hereford R1 állományé 750 g/nap, a magyar tarka x limousin FI állományé pedig 517 g/nap volt. BÉRI és MTSAI (1981) hereford, valamint magyar tarka x hereford F, növendék bikák súlygyarapodását a legelõn szintén szignifikánsan kisebbnek találták, mint a kontrollként istállóban hizlalt, azonos genotípusú csoportét. Hasonló eredményre jutottak Várhegyi és munkatársai is. Az akkori gazdasági körülmények között az szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy a legelõn történõ elõhizalás az istállóban történõ hizlaláshoz képest a mi körülményeink között kevésbé gazdaságos.



Az egy fázisban történõ hizlalás során az állatokat választás után kisebb területeken, a mozgásterüket jelentõsen korlátozva helyezzük el. E tartásmódot alkalmazzuk egészen a hizlalás befejezéséig. Ilyen körülmények között rendszerint az elõbbinél intenzívebben takarmányozunk. Ez az állatok mozgásának korlátozásával együtt kedvezõbb súlygyarapodás elérését teszi lehetõvé. Az egyszakaszos hizlalás során alkalmazott tartásmód megegyezik a kétszakaszos hizlalás utóhizlalási fázisáéval.



Az utóhizlalás, illetve az egy szakaszban hizlalás történhet:

• épület nélkül, karámokban és
• épületben, hízómarha-istállókban egyaránt. Az utóbbi lehet:
  
  
  • kötött-kötetlen
  • kiscsoportos, csoportonként 10-20 állat,

A tengeren túli országokban az épület nélküli hizlalás az általános, ahol az erre vállalkozók a feedlotokban akár több tízezer tinót is hizlalnak. Ehhez hasonló hizlalási módot néhány gazdaság hazánkban is alkalmazott. A különbözõ elhelyezés esetén elérhetõ eredményekrõl számos kísérleti tapasztalattal rendelkezünk.



Az USA-ban, Iowa államban, a mi éghajlatunkhoz hasonló körülmények között négy éven át hasonlították össze a karámban, a karámban tetõ alatt, valamint a három oldaláról zárt, rácspadlós istállóban végzett hizlalás eredményeit (7.1 táblázat). A kísérlet tapasztalatai szerint a tetõvel fedett karámban hizlalt csoport súlygyarapodása és takarmányhasznosítása felülmúlta a szabad karámban és a rácspadlós istállóban hizlalt csoportét.



7.1. táblázat. A tartási mód hatása a hizlalási eredményekre (SELF és MTSAI, 1975)

A tartásmód hizlalási eredményekre gyakorolt hatásának értékelése érdekében hazánkban is több összehasonlító kísérletet folytattak. Ezek tapasztalatai szerint azonos takarmányozásesetén a karámban hizlalt növendék bikák súlygyarapodása általában elmarad az istállóban hizlaltaké mögött. SZÚROMI ÉS MTSAt (1980) magyar tarka és hereford keresztezett bikákkal folytatott kísérletükben, a karámban elhelyezett állatok súlygyarapodását közel azonos takarmányfogyasztás esetén szignifikánsan kisebbnek találták. Véleményük szerint azonban karámban is megfelelõ súlygyarapodást lehet elérni. Saját vizsgálatukban Szasó-KÖVECSES (1983) a 168 napig tartó, magyar tarka és hereford keresztezett bikákkal végzett összehasonlító hizlalás során a karámban tartott csoport 828 g/nap, az istállóban, lekötve hizlalt csoport pedig 988 g/nap súlygyarapodást ért el. A karámban tartott csoportot az említett idõszak után istállóban lekötve hizlaltuk tovább. Ekkor a korábbi lemaradásukat kompenzálták, és az egy életnapra vetített napi súlygyarapodásban a két csoport között már nem mutatkozik különbség.



A hizlalóhelyek, telepek, istállók mûszaki megoldása, gépesítése sokféle lehet. A hízómarhák elhelyezése során rendszerint alkalmazhatjuk azokat a berendezési tárgyakat, eszközöket (karámok, kalodák, vályúk, jászlak, itatók, stb.), amelyeket a húshasznosítású tehenek elhelyezésével kapcsolatban említettünk illetve azokat (takarmánykiosztó, kitrágyázó, lekötõ, etetõ, itató, stb. berendezések), amelyeket a tej- és kettõs hasznosítású állományok elhelyezése során használunk. Ezeket a legtöbb szarvasmarha-tenyésztéssel, -tartással foglalkozó tan- és szakkönyv részletesen ismerteti, emiatt a részletkérdések tárgyalásától e helyen eltekintünk.



Bármilyen rendszerben is történik a marhahizlalás, a hizlalóhelyen vagy- telepen mindenképpen szükség van állatszorítóra, kezelõkalodára, mérlegre, felhajtó rakodóra.



7.2.1 Karámban történõ elhelyezés



A karámban történõ, nagycsoportos hízlalás, amint azt már említettük, a tengeren túli országok gyakorlatában általánosnak tekinthetõ. Az állatokat a húshasznú tehenek téli, épület nélküli tartásához hasonló körülmények között helyezik el. A karámok kialakításával, méreteivel, az etetõ- és itató berendezésekkel és egyéb eszközökkel kapcsolatos követelmények általában megegyeznek az ott leírtakkal. A karámban történõ hizlalás elõnye, hogy e megoldás beruházási költsége viszonylag kicsi. Hátránya viszont, hogy a tetõ nélküli karámokban (feedlot) az állatok az idõjárási tényezõk hatásának teljesen ki vannak téve.



Ebbõl adódóan, továbbá a nagyobb területen történõ mozgásuk miatt a hizlalási eredmények az épületben, illetve tetõ alatt történõ hizlaláshoz képest kedvezõtlenebbek.



Jobb megoldás, ha a karám egy része szilárd burkolatú és tetõvel is rendelkezik (drylot). A szilárd burkolat csapadékos idõben az állatok számára száraz fekvõhelyet, a tetõ pedig a nyári melegben árnyékot ad.

7.2.2. Istállóban történõ elhelyezés



Amennyiben épületben történik a hizlalás, a hízómarhákat egyszerû, olcsó kivitelû istállóban célszerû elhelyezni. E célra alkalmasak a régi épületek. Ám, ha ezek eredeti berendezése korszerûtlen, a munkaigényes takarmányozás és trágyaeltávolítás gépesítése érdekében célszerû a szükséges átalakításokat elvégezni.



Az istállóban való hizlalás történhet kötött és kötetlen tartási rendszerben egyaránt. Mindkét megoldásnak vannak elõnyei és hátrányai. A kötött tartási rendszer nehezebben gépesíthetõ, több kézimunkát igényel, mint a kötetlen tartás. Különbségé mutatkozik az állatok súlygyarapodásában és takarmányhasznosításában is. Egy Belgiumban folytatott hatéves tartamkísérlet (BOUCQUÉ és MTSAI, 1976) eredményei szerint a napi súlygyarapodás a kötetlen tartásban (1160 g) szignifikánsan nagyobb volt, mint a kötött tartásban (1092 g). Ellenben a kötetlenül tartott állatok több takarmányt fogyasztottak és a takarmány-értékesítésük 6 %-kal rosszabb volt, mint a lekötve hizlaltaké.



A hízómarhák elhelyezését szolgáló istállók lehetnek zártak és nyitottak (lásd fentebb).



7.2.2.1 Kötött tartási rendszerû elhelyezés



A hízómarhákat a hizlalás teljes idõszakában vagy annak befejezõ szakaszában lekötéses tartási rendszerben helyezhetjük el. Bizonyos külföldi piacok élõ állapotban csak kötött tartású hízott marhát vásárolnak. Emiatt, ha korábban kötetlenül is hizlaltunk, a hizlalás befejezõ szakaszában célszerû az állatokat lekötni.



A lekötés az ehhez hozzá nem szokott, nagy súlyú állatoknál rendkívül balesetveszélyes, sõt e változást az állatok megsínylik és súlygyarapodásuk rendszerint visszaesik.



A kötött tartási rendszerben az állatok nyugodtan pihenhetnek, egymást nem zavarják. Megfigyelésük és esetleges kezelésük könnyebben megoldható.



A korábbi hazai gyakorlatban a hízómarhák lekötéses tartása volt általános. A régebbi istállók általában ilyen kivitelben épültek. Ugyancsak kötött tartási rendszerû hizlalást tesznek lehetõvé azok a korábbi években létesített, volt tejtermelõ tehénistállók is, amelyek a kötetlen tehenészeti telepek térhódításával szabaddá váltak. Természetesen új hízómarhaistállók és telepek is épültek hazánkban, azonban ezek már rendszerint kötetlen tartási rendszerben készültek. Mindemellett számos, korábban kötött tartású istállót is átalakítottak kötetlen rendszerûre.



A régebbi fal menti, jászlas istállókban a munkák nagy részét csak kézi erõvel lehet elvégezni. Az említett, egykori tehénistállókban azonban, azok akár középsõ, akár fal menti etetõutasak, mind a takarmánykiosztás, mind a kitrágyázás jobban gépesíthetõ.



7.2.2.2. Kötetlen tartási rendszerû elhelyezés



Kötetlen tartási rendszerû hízómarha istállókban az állatokat általában kis csoportokban helyezzük el. E tartásmód esetén az állatsûrûség nagyobb, mint a karámban történõ hizlalás során. Ebbõl adódóan a csoportos tartás esetén a korábban már említett elõnyök és hátrányok is kifejezettebben jelentkezhetnek. Elõny lehet, hogy kedvezõbb a térkihasználás, hátrány viszont, hogy a zsúfolt tartásban az állatok nagyobb mértékben zavarhatják egymást. Bár minél kisebb a csoportnagyság, annál kisebb az állatoknak az egymás zavarásával, illetve a félénk állatok visszahúzódásával együtt járó, kisebb takarmányfogyasztásból adódó súlygyarapodás-csökkenést is.



Az optimális csoportnagyság meghatározása során üzemi, munkaszervezési, gépesítési, takarmányozási szempontokat egyaránt figyelembe kell venni. NEUMANN ÉS MTSAI (1975) vizsgálatai szerint (cit. BoD.a, 1979) a 10 állatból álló csoport érte el a legjobb hizlalási eredményt. Vizsgálatuk tapasztalatai szerint a csoportlétszám növelésével romlottak a hizlalási eredmények, növekedett a kényszervágásból és elhullásból adódó veszteség. A csoportnagyságot befolyásolja az értékesítés és szállítás lehetõsége, illetve annak módja is. Mivel a szállításkori átcsoportosítás mindenképpen elkerülendõ, a csoportlétszámot úgy kell kialakítani, hogy egy-egy csoport lehetõleg egy vagon, illetve egy pótkocsis teherautó rakomány legyen. A kieséseket is figyelembe véve a hizlalás kezdetén ennél néhány állattal több helyezhetõ el egy csoportban. A fentieknek megfelelõen 12-14 állatból álló hízómarhacsoport tekinthetõ optimálisnak. Az együtt tartott állatközösség újra csoportosítás nélküli megbontása során az idegen állatok összevonásával együtt járó hátrányok nem jelentkeznek. Ezért munkaszervezési okokból jó megoldás lehet, ha az elõbbi létszám többszörösét tartjuk egy csoportban. A hazai gyakorlatban is elõfordul, hogy a hízómarhaistállókban egy-egy csoportban 20-24 vagy 40-50 állatot tartanak együtt.



A kötetlen tartási rendszerû istállókban a más, lekötés nélküli szarvasmarhatartó létesítményekben alkalmazott itató, kitrágyázó és egyéb berendezési tárgyakat szintén sikerrel használhatjuk.



Hasonlóképpen a takarmánykiosztás gépesítése is történhet a más hasznosítású istállókban alkalmazott gyakorlat szerint. Az abrak etetése általában önetetõbõl történik. Ha jászolból etetünk, akkor egy hízómarhára vetítve abrakos hizlaláskor 45-55 cm, tömegtakarmányok etetésével történõ hizlaláskor pedig 55-65 cm jászolhosszúságot célszerû számolni. A kötetlen marhahizlaló istállók sokféle kivitelben készülhetnek.



A zárt rendszerû istállókban történõ hizlalás során az állatok mindvégig az istállóban tartózkodnak. Itt helyezzük el az etetõ-, itató- és egyéb berendezéseket. Az istállótér a pihenõhely kialakítása szerint többféle megoldású lehet. Növekvõ vagy mélyalmos rendszerben egy állatra viszonylag nagy alapterület, 4,0-4,5 m szükséges. E megoldás esetében naponta szükséges almozni, amihez állatonként 2-3 kg szalmára van szükség. Emiatt e rendszer meglehetõsen alomigényes. A pihenõboxos rendszerû hízómarhaistállók beruházási költsége az elõbbi rendszernél nagyobb. Az ilyen istállókban általában 220 cm hosszú és 115 cm széles boxokat alakítanak ki. Almozás csak a boxokban történik. Az állatok a boxban nem tudnak megfordulni, így az alom rendszerint tisztán marad. E rendszer tehát alomtakarékosabb, mint az elõbbi. Az istállóépület boxok elõtti közlekedõterérõl a trágya traktoros tolólappal könnyen eltávolítható.



A zárt hízómarha-istállók rácspadlós megoldással is készülhetnek. Ilyenkor az etetõtér és a közlekedõtér padozatát a rács adja. A pihenõtér pedig rendszerint pihenõboxos rendszerû. A rácspadló készülhet fémbõl, betonból és fából is. Az ezen áthulló trágya aknába kerülhet, ahonnét szippantó kocsival lehet eltávolítani. Ennél jobb megoldás az úsztatásos trágyaeltávolítás, illetve a szárnylapátos trágyakihúzó alakalmazása.



A rácspadlós rendszerû istállók mikroklímája általában rosszabb, benne az állatok kevésbé tarthatók tisztán, súlygyarapodásuk is kisebb, mint az elõbbi tartási körülmények között. A hígtrágya-kezelés és elhelyezés az esetek nagy részében nem megoldott.



A nyitott rendszerû istállókhoz általában kifutó is tartozik. Itt történhet az etetõvályúk elhelyezése annak érdekében, hogy a takarmánykiosztás jobban gépesíthetõ legyen. Mivel az állatok az etetõknél meglehetõsen hosszú idõt töltenek, ürülékük nagy része is ide hullik. Ez traktoros tolólappal viszonylag könnyen eltávolítható. A nyitott rendszerû hizlalás során az etetõ- és itató-berendezéseket rendszerint a kifutóban helyezzük el. A pihenõtér kialakítása megegyezik az elõbb említett, zárt rendszerû istállók pihenõterével. Amennyiben ez mélyalmos megoldású, az istállóban egy állatra vetítve 3,0-3,5 m² alapterület elegendõ. Az almozást elegendõ heti egy-két alkalommal elvégezni. Az alomszükséglet állatonként télen mintegy 2 kg/nap, nyáron pedig 0,5 kg/nap.