A sertéstartás technológiai követelményei az Európai Unióban

Magyarországon - az ismert társadalmi-gazdasági okok miatt - csak az 1960-as évek elején nyílt meg a lehetõsége annak, hogy a mezõgazdaság a belsõ keresletet kielégíthesse és az egyre kedvezõbbé váló exportlehetõségeket is kihasználja nagy mennyiségû, viszonylag egyöntetû termék-elõállítással. Ahhoz, hogy állati termékekbõl a hazai és a külpiaci igényeket ki lehessen elégíteni, létrejött - jelentõs állami támogatással - az iparszerû állattartás. A fõ cél ebben az idõszakban - érthetõen - a termék-elõállítás mennyiségi növelése volt, amely a termeléstechnológia minden elemét döntõen meghatározta. Ebbõl fakadóan a sertéstartás technológiai követelményei is a mennyiségi termék-elõállítás könyörtelen logikáját követték: minél kisebb alapterületen, a legkisebb ráfordítással, a minõségi követelményeket sokadrangú kérdésnek tekintve, minél több hízósertést elõállítani. A magyar sertés-technológusok a 60-as évek közepétõl a 80-as évekig - kimondva-kimondatlanul - arra törekedtek, hogy a sertések számára azt a környezeti (elhelyezési) minimumot biztosítsák, amely beruházási és üzemeltetési szempontból a legolcsóbb, de azért jelentõs termeléscsökkenéssel, termelés-visszaeséssel még nem jár. Erre irányult a technológiai kutatás-fejlesztés is.



Alapvetõen tehát nem arra voltunk kíváncsiak, hogy a sertések milyen körülmények között „érzik magukat jól”, hol mutatják a „komfort-viselkedés” jegyeit, hanem arra, hogy az egyes genotípusok (fajták, keresztezési konstrukciók) még milyen környezeti feltételek között nem mutatnak érdemi teljesítmény-csökkenést. Persze - fõleg kísérleti körülmények között - vizsgáltuk az un. genotípus x környezet interakciókat is, azaz azt, hogy az egyes sertés genotípusok milyen környezetben érnek el - egy-egy fontos tulajdonságot tekintve - kiváló, vagy esetleg maximális teljesítményt. Ezek a kísérletek - fõleg már a 70-es évek második felétõl kezdõdõen - általában azzal a következtetéssel zárultak, hogy az új fajták, keresztezési konstrukciók környezeti igényeit az alkalmazott nagyüzemi technológiák viszonylag jó színvonalon biztosítják. ((Idõközben ugyanis a gyakorlati élet megbuktatta azokat a szélsõséges technológiai elképzeléseket, megoldásokat - pl. túl korai választás, világítás nélküli tartás, padlós etetés, stb. -, amelyek az állatok legminimálisabb biológiai igényeit sem vették figyelembe.)



Üzemi körülmények között azonban bebizonyosodott, hogy az a technológiai színvonal, amely a termelés mennyiségi növelését, vagy más szóval kifejezve, a tömegtermelést hivatott kiszolgálni, csak közepes naturális jellemzõket, termelési eredményeket biztosít. Ezt is csak szigorú állategészségügyi kontroll esetén és tetemes gyógyszerköltség felhasználásával. Tehát bármennyire is rosszul estek - és esnek - azok a kritikák, amelyek a magyar sertéstartókat érték/érik a nemzetközi élvonaltól elmaradó naturális termelési mutatóik miatt, azok nem megalapozatlanok. S a jogos elmarasztaló megjegyzések jórészt abból fakadnak, hogy a magyarországi sertéstartás mai technológiai fejlettsége - zömében - még mindig a tömegtermelés filozófiájának felel meg, a mennyiségi termelés szemléletét idézi.

Technológiai követelmények az Európai Unióban

A XX. század utolsó évtizedére „megváltozott a világ”, s a korábban sertéshús importra szoruló országok döntõ többsége - éppen a mennyiségi termelés sikerének köszönhetõen - elõbb önellátók, majd maguk is exportõrök lettek. Különösen vonatkozik ez az Európai Unió (rövidítve: EU) országaira. Így nem csoda, hogy a világpiacon túltermelés, kínálati pozíció jött létre.



Ez egy teljesen új helyzet az elõzõ fél évszázad gyakorlatához képest. Új fogalmak kerültek a köztudatba, s a „mennyiség” mindenhatósága elenyészett. Így elõbb a „minõség” lett a kulcsszó, majd megjelent az „állati jóllét” fogalma, újabban pedig egyre inkább az „élelmiszer-biztonság” követelményeirõl hallunk. Ezek a fogalmak - tévedés ne essék! - nem csak elméleti jelentõségûek, hanem a sertéstartás mindennapi gyakorlatát is átalakítják, s benne a tartástechnológiát is.

Ennek a szemléletnek a gyakorlati elõírásai, szabályai azok, amelyek megjelennek az EU ajánlásaiban, irányelveiben, illetve már a magyar jogszabályokban is. Az elmondottak alapján egyértelmû, hogy ezek az elõírások „állatvédelmi” köntösben láttak napvilágot. A 20/2002 FVM rendelet - többek között - így fogalmaz:



„Az állattartó az állat tartása során köteles:



- az adott állatfaj, illetve -fajta élettani, viselkedési és szociális igényeit

figyelembe venni,



- az állatot jólléte érdekében szakszerûen gondozni…”





Tizenöt-húsz évvel ezelõtt bizony megmosolyogtuk volna azokat a szakembereket, akik a sertések „szociális igényeit” emlegették, vagy az állatok „jólléte érdekében” protestáltak volna. A társadalmi-gazdasági változások azonban kényszerítõ erejûek, s így vagy alkalmazkodunk hozzájuk a mindennapi munkánkban is, vagy fel kell adnunk a tevékenységünket.



Ami a konkrét elõírásokat illeti, talán a leglényegesebb a férõhely-szükséglet „átszabása” az elõzõekben említett új szemléletmód következményeként. (Feltétlenül meg kell jegyezni, hogy ezek az elõírások nem vonatkoznak a 6 sertésnél, illetve az 5 - malacaikat nevelõ - anyakocánál kevesebbet tartó kisgazdaságokra!)



Amint az már több helyen nyilvánosságot látott, 2004. május 1-tõl a következõ, akadálytalanul használható alapterületet kell biztosítani minden - új és régi! - sertéstelepen a csoportosan tartott sertések számára:

Ez a törvényi elõírás - melyet az állatvédelmi hatóság az állatok központi jelölése (ENAR) révén naprakészen tud majd ellenõrizni - a hazai sertéstelepek összességében óhatatlanul az állatlétszám csökkentésének szükségességét vonja maga után. Ugyanis az eddigi magyar normatíva, illetve gyakorlat a 30 kg-os súlyhatárig a ketreces (battériás) utónevelõben 0,21 m²/fh alapterületet javasolt. Az elõzõekben látható új szabályozás szerint 20 és 30 kg között már 0,30 m²/egyed a követelmény, tehát a jelenlegihez képest több mint 40%-kal kevesebb malacot lehet ugyanazon a battérián elhelyezni! Tehát vagy ilyen mértékû férõhely-bõvítésre, vagy ilyen mértékû létszámcsökkentésre lesz szükség!



Ha nem is ilyen drasztikus mértékû, de hasonló jellegû létszámcsökkentést kell végrehajtani a hizlaldák többségében is. S ezekre az elõírásokra 2004 május 1-e után nincs semmiféle haladék, azok azonnal hatályba lépnek! Fõleg ezekre a változásokra - s az ezeket kivédõ változtatásokra - gondoltak a termelõk, amikor az elmúlt években az ágazat EU-s felkészüléséhez a támogatásokat sürgették.

Véleményem szerint sertéstelepeink számára ez az „alapterület-normatíva” lesz az a „szûk keresztmetszet”, amely 2004. május 1-étõl a hazai vágósertés létszámot beállítja. Ugyanis a többi módosuló technológiai elõírás „türelmi idõt” kapott, azaz vagy 2006 január 1-tõl, vagy 2013 január elsejétõl válik kötelezõvé. Addig pedig - bár 2006 is nagyon közel van - még meg lehet tenni a szükséges lépéseket.



Talán az lesz a legcélravezetõbb, ha sorra vesszük azokat a konkrét technológiai elõírásokat, amelyek a jövõben lépnek majd hatályba.

2006. január 1-tõl:

• tilos lesz a kocák, illetve a kocasüldõk lekötött tartása.
  
  
  
  /A fogalom tisztázása miatt feltétlenül szükséges egy kis magyarázat. Ugyanis gyakran keveredik szóhasználatunkban a „lekötött tartás” és az „egyedi tartás”. A kettõ nem ugyanaz! Tehát 2006-tól a törvény „csak” azt tiltja, hogy a kocákat és a kocasüldõket lekössük, kipányvázzuk. De mind csoportosan, mind egyedileg - például egyedi rekeszben, természetesen lekötés nélkül - tarthatók. Majd 2013-tól már az egyedi tartás sem lesz megengedett, akkortól a kocákat és a kocasüldõket csak csoportosan lehet tartani - kivéve a termékenyítés utáni 4 hetet./
• ezen idõpontig ki kell alakítani - a 49/2001. sz. Kormány rendelet szerint - az un. nitrátérzékeny területeken lévõ állattartó telepek hígtrágya tárolóit.
  
  
  
  /Tájékoztatásul célszerû elmondani, hogy a hígtrágya, trágyalé, csurgalékvíz kizárólag szivárgásmentes, szigetelt tartályban, medencében tárolható. A tároló tartálynak, medencének legalább 20 éves élettartamúnak kell lenni. A tárolóhelynek legalább 4 havi hígtrágya, trágyalé és csurgalékvíz befogadására elegendõ méretûnek kell lennie./

2010. január 1-ig:

• ki kell alakítani - a 49/2001. sz. Kormány rendelet szerint - az un. nitrátérzékeny területeken lévõ állattartó telepek istállótrágya tárolóit.
  
  
  
  /Istállótrágyát szigetelt alapú, a csurgalékvíz összegyûjtésére szolgáló gyüjtõcsatornákkal és aknával ellátott trágyatelepen kell tárolni. A csurgalékvíz a trágyára visszaöntözhetõ. A tárolókapacitásnak elegendõnek kell lennie legalább 8 havi istállótrágya tárolására. Ideiglenes trágyakazal, trágyaszarvas mezõgazdasági tábla szélén - külön feltételekkel - legfeljebb 2 hónap idõtartamra alakítható ki./

2013. január 1-tõl:

• a termékenyített kocasüldõk és kocák csoportos tartása során a kocasüldõk számára legalább 1,64 m²/egyed, minden egyes koca részére legalább 2,25 m² akadálytalanul használható alapterületet kell biztosítani. 6 egyednél kisebb csoportban ez az alapterületet 10%-kal növelendõ, 40 egyednél nagyobb csoportban 10%-kal csökkenthetõ,
• a padozatfelületnek meg kell felelni az alábbi kritériumoknak:
  
  
  • termékenyített kocasüldõk esetében az 1,64 m² alapterületbõl legalább 0,95 m²-nek,
  • vemhes koca esetében a 2,25 m² alapterületbõl legalább 1,3 m²-nek tömör, szilárd felületûnek kell lenni, melybõl legfeljebb 15%-ot foglalhatnak el a vízelvezetõ nyílások;
  • betonból készült rácspadozatnál a nyílások szélessége: malacnál legfeljebb 11 mm, utónevelt malacnál 14 mm, hízónál 18 mm, termékenyített kocasüldõ és koca estében legfeljebb 20 mm lehet,
  • a rács szélességének malac és utónevelt malac esetében legalább 50 mm-nek, hízó, termékenyített kocasüldõ és koca esetében legalább 80 mm-nek kell lennie,
  • a kocasüldõket és kocákat a termékenyítés utáni 4. hét eltelte utáni naptól 1 héttel az ellés várható idõpontja elõtti napig csoportosan kell tartani. A csoport tartására kialakított kutrica oldalfalainak 2,8 m-nél hosszabbnak kell lenniük,
  • a kocasüldõk, illetve kocák számára állandó hozzáférést kell biztosítani manipulálható anyaghoz, illetve a játszás lehetõségéhez.

Néhány fontos, már hatályos EU ajánlás:

• a sertéseket tilos állandó sötétben tartani. Ha mesterséges megvilágítás szükséges, akkor a megvilágítás idõtartama feleljen meg legalább a sertések számára 9 és 17 óra között elérhetõ természetes fénynek. A fényerõ legalább napi 8 órán keresztül minimálisan 40 lux legyen,
• az állatokat legalább napi egy alkalommal ellenõrizni kell. A beteg vagy sérült egyedeket késlekedés nélkül kezelni, illetve szükség esetén elkülöníteni szükséges,
• biztosítani kell az épületben tartott valamennyi sertés számára az egyidejû lefekvés lehetõségét,
• minden sertést legalább napi egy alkalommal meg kell etetni, vagy önetetõ esetén biztosítani szükséges azt, hogy a falka minden tagja közel egy idõben ehessen,
• felnõtt kan számára legalább 6 négyzetméter alapterületet kell biztosítani. Ha a természetes fedeztetés a kankutricában történik, legalább 10 m² akadálytalanul használható alapterület szükséges és a búgató rész nem lehet rácspadozatú,
• zárt tartású fiaztató istállóban a fiaztató kutricának legalább 2,1 m hosszúnak, 0,7 m szélesnek kell lenni és a fiaztató mögött legalább 0,3 m szabad helynek kell lenni.

Összefoglalás

A sertéstartás elmúlt csaknem fél évszázadát hazánkban is a termelés mennyiségi növelésére való törekvés jellemezte. Csak az utóbbi évtizedben kerültek elõtérbe a minõségi (pl. vágóminõség, húsminõség) követelmények, miután a világpiacon - részben a mennyiségi szemlélet eredményeként, részben a kelet-európai társadalmi-gazdasági változások hatására - túltermelés alakult ki. A túltermelés a sertéstartás technológiáját is gyökeresen átalakította. Mivel már nem volt cél a termelés mindenáron való növelése, elõtérbe kerültek az „állatjólléti” követelmények, illetve az élelmiszerbiztonsági elõírásoknak való megfelelõség. Ezért például a korábbiaknál lényegesen nagyobb alapterületet kell biztosítani az állatoknak a sertéstartás minden fázisában. Ez hazánkban a nagyüzemi sertéstelepeken jelentõs létszámcsökkenést fog eredményezni az Európai Unióhoz való csatlakozás idõpontjában. Meg kell kezdeni - környezetvédelmi szempontok miatt - mind a híg-, mind az almos trágya kezelés technológiájának átalakítását (2006-2014 között lépcsõzetesen). Meg kell szüntetni a sertések lekötött tartását, s a kutricák méretezésénél, illetve a rácspadlók alkalmazásánál is egyértelmû követelmények lépnek életbe.



Összességében tehát megállapítható, hogy sertéstartásunk a megelõzõ évtizedekhez viszonyítva sokkal „állatbarátabb” lesz. Igaz, hogy az ehhez szükséges technológiai átalakítások elvégzésére meglehetõsen rövid idõszak áll rendelkezésünkre, ami a sertéstartóktól rendkívül céltudatos munkát igényel. Mindez - természetesen - a termelõk nagy részénél pótlólagos ráfordításokat igényel. Ezért ebben a folyamatban csak a tõkeerõs magyar sertéstartó vállalkozások tudnak majd talpon maradni.



Dr. Csató László Kaposvári Egyetem, Állattudományi Kar, Kaposvár