A hüvelyes növények termesztésének fejlesztési lehetõségei, a borsótermesztés 2004. évi mosonmagyaróvári eredményei

A „Helyes Gazdálkodási Gyakorlat” elõírásai szerint a szántóföldi növénytermesztésen belül alapfeltétel a monokultúrás termesztés elkerülése, illetve legalább minden öt éven belül egy alkalommal pillangós virágú növények termesztése. Bízva abban, hogy a jó magyar szokástól eltérõen ez esetben nem mindent az utolsó pillanatban teljesítünk, már most érdemes foglalkozni az ésszerû vetésváltási alternatívák kidolgozásával, már csak azért is, mert nem elég csak valamit megtermelni, annak jó hasznosítási és hasznosulási hátterét is létre kell hozni.

A pillangós virágú növények fajköre változatos. Szerencsére a termesztés feltételrendszerében alapvetõ szerepet játszó fajták száma ma még jó ellátottságra vall, bár a 2004. évi Nemzeti Fajtajegyzékben szereplõ fajták száma a 2001. évihez képest 20 db-bal csökkent (1. táblázat). Kedvezõtlen a hazai fajták számának és részarányának csökkenése is, s egyenlõre kiszámíthatatlan, hogy a fajták nagy részét érintõ 2007-ben esedékes állami elismerésük megszûnte milyen további hazai nemesítésû fajtaszám csökkenéshez fog vezetni. A hazai nemesítésû és fenntartású fajták számarányának megõrzése azért is indokolt, mert a pillangós virágú növények fajkörébe tartozó fajták ökológiai plaszticitása összességében jóval elmarad más nagyobb területen is vetett szántóföldi növényfajok ezirányú tulajdonságához viszonyítva (pl. kukorica, napraforgó, õszi búza).

A faj- és fajtaszám változása nem tükrözi a tényleges termesztési gyakorlatot sem. A táblázatban szereplõ fajok közül többnek az évenkénti vetésterülete nem éri el a 100 hektárt sem, s a termesztés nagyobbrészt a lucernára, borsóra és szójára alapozódik. A nyolcvanas évek végén meghirdetett fehérjeprogramhoz hatására kialakult vetésterületekhez képest nagyon nagymértékben csökkent szinte minden pillangósvirágú növény vetésterülete (pl. a lucernáé a 400 ezer hektárról 200-240 ezer hektárra, a szójáé a 66 ezer hektárról 10 ezer ha-ra, a borsóé a 157 662 ha-ról 55‑70 000 hektárra, a lóbabé a 15-18 000 ha-ról 200 hektárra). A jelenlegi helyzet tárgyilagos értékelésekor azt is számításba kell venni, hogy a fajták termõképessége a kisszámú új fajta elismerése miatt is - más kultúrákhoz viszonyítva  - az utóbbi években lényegesen nem sokat növekedett.

1. táblázat

A Nemzeti Fajtajegyzékben szereplõ fajták száma 2001. és 2004. években

 A hüvelyes növények termeszthetõségi területét tekintve nálunk az elsõ helyen a borsó található. A korábbi években végzett felmérések szerint az erre a célra ökológiailag alkalmas terület nagysága eléri az 1,15 millió ha-t. A szélsõséges talajadottságú táblák kivételével e növényfaj szinte minden területen sikeresen termeszthetõ. Konzervipari feldolgozás céljára vetve a fajták zöldhozama eléri a 4,5‑7,5 t/ha-t, szárazborsóként aratva fajtától és évjárattól függõen 2,3‑4,6 t/ha közötti termésszinttel lehet kalkulálni. A hasznosításként még számításba vehetõ zöldtakarmányozás mára szinte csak a magángazdaságokba szorult vissza, s bár kiváló széna készíthetõ belõle, ezirányú használata unikumnak számít. Jó-közepes termésszint mellett a szárazanyagra átszámított fehérjetartalma eléri a 22-26%-ot, így hektáronként 600-800 kg fehérjeterméssel lehet számolni - kedvezõ aminosav-összetétel mellett. Magtermése közvetlenül takarmányozható, szemben a szójával, semmiféle elõkezelést nem igényel.

A hüvelyesek között a vetésterületét tekintve hazai viszonylatban második helyen a szója található. A szója a borsónál, illetve a lóbabnál már igényesebb kultúra, emiatt csak a legjobb talajadottságú, párás, nyirkos fekvésû táblákon termesszük. Hektáronkénti magtermése országos átlagban 2 tonna körül ingadozik, de az érési idõ tekintetében 4 fajtacsoportra osztott fajták terméseredményei között akár 60-80%-os különbség is kialakulhat egy-egy régióban. A fajták 40%-os – átlagos - fehérjetartalmával számolva az egy hektáron megtermelhetõ fehérje mennyisége 800 kg körüli. Nálunk a szójaolajgyártásnak nincs hagyománya, pedig e növényfaj 20%-os olajtartalma szintén kiváló hasznosítási lehetõséget teremthetne. A préselés után visszamaradt pogácsa már közvetlen takarmányozható, szemben a teljes értékû mag elõkezelés-igényével.

A lóbabtermesztés korábbi évekhez viszonyított elhanyagoltsága részben e növényfaj kismértékû termésstabilitásával magyarázható, illetve azzal, hogy a szójához hasonló a termelõk idegenkednek az új indításával. Összefügg a kisebb vetésterületigény a takarmánykeverõ üzemek azon igyekezetével és gyakorlatával, hogy a tápok összetételét a felhasznált fehérjenövények körét illetõen nem változtatják meg, vagy legalábbis nem szívesen teszik azt. Pedig a lóbab fajták fehérjetartalma is elérheti a 26-28%-ot, magtermésük kedvezõ évjáratban a 4,5 t/ha-t, azonban kedvezõtlen viszonyok (csapadékszegény, aszályos idõszakokban a magtermés ugyanazon fajtával 1,5 t/ha is lehet. A lóbab vetéséhez leginkább alkalmas területek elhelyezkedését az 1. ábra mutatja be.

 A talaj típusa alapján a lóbab termesztésére legalkalmasabb területek (Bódis 1983 nyomán)

1. ábra

S ha már a bevezetõben említett vetésváltási kényszert is figyelembe vesszük, érdemes e növényfajok elõveteményszerepének tisztázása is, már csak azért is, mert az ismertetett 3 növényfaj elõveteményértéke korántsem azonos. Az õszi vetésû növények elõtt a legjobb elõveteményértékû a borsó (korán lekerül, adott termesztési régióban öntözött körülmények között még másodnövénytermesztés is végrehajtható utána). A borsó jó elõveteményértékét a lóbab követi, majd a sorban az utolsó helyen a szója található. Ez utóbbi növényfaj esetében e tulajdonság megítélésénél a fajta érési idejének szerepe van, hiszen a közép-, vagy késõérésû fajták az ország északi részében csak szeptember végére, október elejére érnek be. A borsó kedvezõ elõveteményértékét az is alátámasztja, hogy a gyökérgümõi által megkötött és a talajban visszahagyott, könnyen felvehetõ nitrogén mennyisége hatóanyagértéken számítva 50-70 kg-ot is elérhet 1 hektáron. Csak ez a N-mennyiség 3 t búzatermés nitrogén-tápanyagigényével egyenértékû, ami már önmagában is figyelemre méltó szempont - a mai mûtrágya-hatóanyagárakkal számolva. A lóbab és a szója légkörbõl való nitrogénmegkötõ-képessége eléri a borsóét, azonban e fajok vízigénye a borsóéhoz képest fokozottabb, a szója a vízigényét tekintve már-már talajzsaroló növénynek is nevezhetõ. Száraz évjáratokban emiatt még a korai éréscsoportú szója fajták után sem lehet optimális feltételeket biztosítani az azt követõ õszi kalászosok vetése számára.

A felmérések szerint 400 ezer ha olyan szántóterülettel rendelkezünk, mely a talajok adottságai alapján kedvezõ lehet szójatermesztésre. Az országban 300 ezer ha olyan termõterület van, amely a klimatikus adottságok alapján a sikeres szójatermesztés minden feltételét kielégíti. A termõtájak minõsítését Kurnik E. és Szabó L. alapján az 2. ábra mutatja be.

2. ábra

Szójatermõ tájak értékelése (forrás: Kurnik E. - Szabó L. 1987.)

A szója termesztésének fokozása mellett is több érv lenne felsorolható. Ezekkel részletesebben e lap augusztusi számában már foglalkoztunk.

Az étkezési és abrakhüvelyes növények termeszthetõségét nagymértékben elõsegíti az, hogy termesztésük eszközrendszere – legalábbis a különleges igényeket támasztó fajtákat kivéve - a kalászosok termesztésénél is használtakkal megegyezik. A tõlük való idegenkedést ez tehát nem indokolhatja. A termesztés integráltsága azonban már akadályozó tényezõ lehet, s egy-két nagyobb Rt. kivételével ezek az integrátori munkák már nem is kezdõdtek meg újra a rendszerváltást követõ években. Az EU térségi, minél nagyobb arányú önellátásra való törekvései nálunk is indokolttá tennék, hogy komolyabban foglalkozzunk e kérdéssel, azzal, hogy az állattartó gazdaságok legalább a saját maguk által felhasznált fehérjeforrást állítsák elõ, ha kell az általuk létrehozott szervezõdésben.

Befejezésül a borsótermesztés 2004. évi kísérleti eredményei közül 2 táblázatot ismertetünk. A 2. táblázatban a Mosonmagyaróváron folytatott kísérlet eredményeit közöljük, ahol a fajták betakarításkori nedvességtartamát, illetve az átlagos növényállománymagasságot, valamint az állománystabilitási értéket is megadjuk fajtánként. A 3. táblázatban az ezévi eredményekkel kiegészített, a korábbi évek kísérleti adatait is magában foglaló eredményeinket ismertetjük, s felhívjuk a figyelmet e lap februári számában e témában megjelent publikációnkra. A csapadékosabb és hûvösebb idõjárás hatására ebben az évben a magtermések elérték az 1999. évi termésszintet. A március-június havi csapadékösszegek, melyek alapvetõen a termés nagyságát meghatározzák, ebben az évben 268,8 mm-t, 1999-ben 230,7 mm-t tettek ki. Az idei év maghozama közel másfélszerese a 2003. évinek, amikoris az ismertetett ciklusban mindösszesen 144,5 mm esõ esett.

2. táblázat

Étkezési szárazborsó fajták vizsgálati eredményei (Mosonmagyaróvár, 2004)

3. táblázat

Borsó fajtakísérleti eredmények (Mosonmagyaróvár, 1999-2004.)

Bódis L.: 1983. Az abrakhüvelyesek termesztése. Mezõgazdasági kiadó. Budapest. 241.

Kurnik E. ‑ Szabó L.: 1987. A szója. Kultúrflóra 58. Akad. Kiadó Bp. 243.