Kártevők jelentősége a baromfitartásban

A baromfitelepeken előforduló kártevők

A kártevőket csoportosíthatjuk a kártételük jellege, az ellenük való védekezés, illetve a rendszertani hovatartozásuk szerint is. Ez utóbbi beosztást választva megkülönböztetünk ízeltlábú, madár és emlős kártevőket.

A kártevők biológiája

A kártevők elleni eredményes védekezésnek az alapja életmódjuknak és viselkedésüknek alapos ismerete. Az irtásuk, illetve annak megakadályozása, hogy a kártevőktől mentesített telepre újra bekerüljenek csak akkor lehetséges, ha tudjuk, hogy mikor és hogyan tudjuk ezt elérni.

A baromfi egészségét közvetlenül befolyásoló ízeltlábúak (külső élősködők)

Tolltetű: több mint 40 faját ismerjük

Apró lapos testű rovar, a petéket a tollakra rakja. Örökös mozgásával viszketést és nyugtalanságot okoz. Szembetűnő kártétele a tollazat lerágása. Egész életét a gazdaállaton éli le. Közvetlen érintkezéssel terjed. Egyesek vérrel is táplálkoznak.

Baromfióvantag (tyúkpoloska, zsindelytetű)

Tojásdad, lapított, barnásszürke színű 1 cm nagyságú atka. A baromfit vérszívás céljából éjjel támadja. Nappal a védett zugokban rejtõzködik. A kifejlett példányok több évig élve maradnak anélkül, hogy vért szívnának. Vérélősködő egysejtűeket terjesztenek.

Lábrüh (meszes láb)

Főleg idős madarak betegsége. A lábvég pikkelyei alá bújva járatokat fúrnak és ide rakják a nőstények a petéket. A gyulladás és allergiás reakció következtében a lábvég megvastagodik és a pikkelyek alatt jelentős korpásodás indul meg.

Madártetű-atka

Fél mm-es, sárgásszürke vagy vöröses-fekete nyolclábú atka. Nappal rejtekhelyein tartózkodik. Itt rakják le a nőstények a petéiket is. Életciklusa egy hét alatt lezajlik. Éjszaka vérszívás céljából támadják meg a baromfit. Kártételüket a rendszeres vérszívással idézik elő, ami fejlődésben való visszamaradást, soványságot, vérszegénységet és a tojáshozam csökkenését idézi elő. A kifejlett példányok vérszívás nélkül is több hónapot átvészelnek.

A baromfi egészségét közvetve befolyásoló ízeltlábúak:

Alombogár

Szinte kizárólag a mélyalmos típusú ólak lakója. Vírusok, baktériumok paraziták, gombatoxinok átvivője egyik állományról a másikra. Sajátos életmódja miatt sajátos védekezési technológiát kell alkalmazni ellene.

Madarak

A baromfitelepen a könnyen hozzáférhető táplálék miatt megjelenő madarak (verebek, galambok) több kórokozónak lehetnek hordozói. A helyenként megtelepedő fecskék pedig az ágyi poloska terjesztésében játszhatnak szerepet.

Emlősök

A baromfitartásban kártevőként szóba jöhető emlősök (vándorpatkány, házi patkány, házi egér) egy alcsalád tagjai. Kártételük kettős: a patkány és az egér kórokozókat terjeszt állat és állat valamint állatállományok között. Ürülékükkel, szõrükkel szennyezik a takarmányt. A vándorpatkányoknak nagy szerepük van a különbözõ állattartó telepek közötti járványterjesztésben. Másrészrõl erõs fogazatukkal megrágják a vezetékeket, szigetelést, épületszerkezeteket, megnövelve ezzel a fenntartási költségeket.

A kártevõk befolyása a baromfitartás jövedelmezõségére

A kártevõk egy része folyamatosan és közvetlenül zaklatja az amúgy is feszített termelésre kényszeritett baromfiállományt, amely ennek következtében nem képes a genetikailag meghatározott teljesítmény elérésére. Más része a takarmány rendszeres dézsmálásával a termelési mutatókat torzítja. A kártevõk betegségeket terjeszthetnek illetve tarthatnak fenn egy telepen. Az állattartó épületek állagának gyors romlásában nagy szerepet játszanak.

A kártevõk elleni védekezés lehetõségei

A baromfi egészségét közvetlenül és közvetve befolyásoló ízeltlábúak (külsõ élõsködõk) elleni védekezés alapja az, hogy el kell kerülni ezeknek a behurcolását a telepre. Meg kell gyõzõdni arról, hogy olyan helyrõl szerezzük-e be a termelõ állományt ill. a takarmányt, ahol ezek a kártevõk biztosan nem fordulnak elõ. Ha ennek ellenére mégis bekerül az állományba valamilyen külsõ élõsködõ, akkor a termelési idõszakban a kártételének csökkentésére kell törekedni, úgy, hogy megfelelõ rovarölõ szer alkalmazásával a számukat csökkentjük. Az épület kiürülése után viszont nagyon gondos és alapos mechanikai tisztítással és a fertõtlenítés után elvégzett rovarirtással óvhatjuk meg a következõ állományt a parazitáktól. A rovarirtás technológiáját a behurcolt ízeltlábú féleség (külsõ élõsködõ vagy alombogár) alapján kell megválasztani.

A zárt épületekben tartott állományoknál a vad madarak (galamb, veréb, fecske, stb.) fertõzést terjesztõ szerepe csekély, mert közvetlen érintkezésük a haszonállatokkal kizárt. Veszélyt csak a takarmány szennyezése útján jelenthetnek. A baromfitartó épületek nyílászáróit célszerû madárhálóval ellátni. A takarmányt zárt rendszerben kell eljuttatni a telepekre ill. az állattartó épületekbe.

A rágcsálók viszont a kórokozók állandó hordozói lehetnek, és mint mechanikus vektorok is a különféle betegségek fizikai terjedését teszik lehetõvé. A kórokozók terjesztésének másik módja, hogy a takarmány vagy etetõ berendezés a rágcsálók szõrével, ürülékével szennyezõdik. Éppen ezért a telepen élõ, ill. oda bevándorló rágcsálók irtását folyamatosan és tervszerûen kell végezni.

A rágcsálók elleni védekezésnek többféle módozata lehetséges. A mérgezett csalétkek kihelyezése a leggyakoribb és állattartó telepeken a haszonállatok veszélyeztetése nélküli védekezési mód. A mérgezett csalétkek hatóanyaga a vér alvadását gátolja meg. A csalétket fogyasztó rágcsáló (patkány) 3-8 nap múlva, fájdalommentesen pusztul el, így intelligens társai nem találnak kapcsolatot a csalétek elfogyasztása és az elhullás között. Ez azért lényeges, mert ha a csalétek fogyasztása és a pusztulás között rövid idõ telik el, akkor a többi patkány visszautasítja a mégoly vonzó, ízletes csalétket is, ezzel meghiúsítva az eredményes rágcsálóirtást. Jelenleg a legmodernebb és legbiztonságosabb készítmény a Racumin pép, amelyet zárt térben és szabadban egyaránt biztonsággal használhatunk.

Hangsúlyt kell helyezni a bevándorlás megakadályozására. Ezt azzal érhetjük el, ha megakadályozzuk behatolásukat, megvonjuk táplálékukat, megszüntetjük fészkelõ- és búvóhelyeiket, mérgezett csalétkeket és csapdákat helyezünk ki.

A kártevõk jelentõsége a természetszerû baromfitartásban

A természetszerû baromfitartás állategészségügyi szempontból sok elõnnyel jár, de sok buktatót is tartogathat. A fent tárgyalt kártevõk jelentõsége megváltozik a szabadtartás körülményei között. Az állatok környezetét így sokkal nehezebb ellenõrzés alatt tartani, mint egy zárt épületben.

A közvetlen kártételt okozó ízeltlábúak (külsõ élõsködõk) jelentõsége csökken, mert az állat és állat közötti közvetlen kontaktus lehetõsége kisebb mint a ketreces tartásnál. A behurcolás lehetõsége azonban ilyen körülmények között is fenn áll, tehát csak biztosan élõsködõktõl mentes helyrõl szabad a betelepítést végezni. (A szabadtartás körülményei között a belsõ élõsködõk szerepe és jelentõsége megnövekszik, azonban ezeket nem a klasszikus értelembe vett kártevõk közé soroljuk, tehát tárgyalásukra most nem kerül sor. A figyelmet viszont mindenképpen fel kívánom hívni a rendszeres laboratóriumi parazitológiai vizsgálatok elvégzésének jelentõségére!)

Több figyelmet kell fordítani a vad madarak fertõzést terjesztõ szerepére, mivel a szabad tartás körülményei között (szabad etetõk és itatók) több érintkezési és kórokozó átadási lehetõség van.

Megnövekszik a jelentõsége a rágcsálók elleni védekezésnek is, mivel a már megtisztított területre történõ inváziójuknak nincs mechanikai akadálya. Nagyobb hangsúlyt kap a szabadtartás körülményei között a megelõzõ jellegû rágcsálóirtás. Ennek során két alkalommal megelõzõ jellegû irtást kell végezni tekintet nélkül arra, hogy az adott idõben észlelhetõ-e rágcsálóártalom vagy sem.

Budapest 2003. július 28.

(Dr. Merényi László)