MENÜ

Szuperorsó: technika vagy teória az intenzív almaültetvényben

Oldalszám: 65
2014.08.28.

Gyakran hallható az intenzív ültetvények kialakításakor a szuperorsó elnevezés, amelyet leginkább alma- és körtefák nevelésekor használnak, többnyire egyedi támrendszer kialakítása mellett, ahol a hektáronkénti oltványszám meghaladja a tízezer darabot is. Néhány alapvető tényezőre szükséges kitérni, mivel a fenti technika nem egyszerűen a hektáronkénti faszám emelését jelenti, hanem alapvetően más értelmet ad annak, hogy miként termesszünk jó minőségű gyümölcsöt.

Történelmileg vissza kell nyúlni a német Bodensee vidékére, ahol kísérleteit a neves Nüberling úr elsőként állította be az úgynevezett szuperorsó koronaformákkal. Eredményeit német területek után, késõbb holland és olasz gyümölcsösökben alkalmazták. Természetesen elsőként a ráfordításokat, valamint az elérhető nyereségtöbbletet szükséges megvizsgálni ahhoz, hogy a fent említett próbálkozásokat megfelelő értelemben láthassuk:

  • Célul tűzték ki, hogy gyakorlatilag nullára csökkentsék azt a jelenséget, amit alternanciának nevezünk, tehát az ültetvényekben gyakran megfigyelhető természetes terméskiesés teljes mértékű kizárását szorgalmazták;
  • a befektetések mielőbbi megtérülését irányozták elő, amely már a telepítést követő első évben terméshozást követelt meg;
  • csökkenteni kívánták a metszéssel járó nehézségeket, azokat a problémákat, melyek a karcsú orsó esetében is fennmaradtak, tehát főként a hajlító hatású metszéseket;
  • mindezt természetesen a gyümölcsök minőségét tekintve az uniformitás még tökéletesebb megvalósítása mellett kívánták megvalósítani, kiszolgálva a kereskedelem határozott igényeit: adott méret, színezettség, hússzilárdság stb.
  • a telepítést követő harmadik-negyedik év után is megpróbálták fenntartani a termésingadozás nélküli, nagy termésmennyiségeket, tehát célul tűzték ki, hogy a termésmennyiség folyamatosan meghaladja a hektáronkénti 1000 mázsát.

A fentiekből is kitűnik, hogy a célkitűzések megfelelő teljesítése vezetett egyre nagyobb hektáronkénti tőszámhoz - nem pedig fordítva -, tehát nem egyszerűen a sűrűség, az intenzitás lehetséges határainak teszteléséről volt szó.

Technológiai és agronómiai feltételek

Számos kitételnek kell megfelelni a hatékony intenzitás eléréséhez: 1/ Figyelembe kell venni az oltványok tulajdonságait; 2/ az adott terület talajtani adottságait; 3/ a tápanyagellátás és öntözés lehetőségeit; 4/ valamint pontosan meg kell tervezni az ültetvény leginkább megfelelő elhelyezését, alakját, a benne lévő fák felépítését.

1/ Fentiek sorrendjében először az oltványok minőségéről kell szót ejteni. Olyan növényekre lesz szükség, amelyek generatív jellegeiket tekintve a lehető leghatékonyabbak, míg vegetatív jellemzőik ennek megfelelően gyengék. A munka már a faiskolákban megkezdődik, ahol előre formázott, azaz koronába metszett oltványokat nevelnek: ezzel is gyorsítva a termőre fordulást. Előfordulhat, hogy a faiskolás tovább tartja magánál a szaporítóanyagot (2-3 évig), és megfelelő szakértelemmel neveli. Ezzel ellenkező példáról is tudunk, amikor félkész oltványokkal hoznak létre szuperintenzív ültetvényt. A lehetséges variációk előnyéről és hátrányáról a későbbiekben lesz szó. Az alanyhasználat meglehetősen leegyszerûsödött, az almafaj esetében M9 alanyokat használnak, míg a körtefajnál a C-birs az elfogadott.

2/ Az ültetvény területét olyan módon kell elõkészíteni miként az már közismert az intenzív ültetvények esetében, figyelve a víz megfelelõ elvezetésére, valamint biztosítva az öntözõ- és tápanyagellátó rendszer kiépítéséhez szükséges feltételeket.

3/ Az öntözés és tápanyagellátás együttes alkalmazása szerencsés megoldás, hiszen köztudott, hogy a növény igényét (különösen fiatal korban) csak a kettõ együttes szabályzásával valósítató meg. Jól bevált a csepegtetõ öntözés (16 mm átmérõjû, 30 cm-ként elhelyezett önadagolókkal, 1,2 liter/óra fogyasztással), amely ásványi elemeket is kijuttat a kultúra számára. A csepegtetõ öntözést gyakran egészíti ki az esõztetõ öntözõberendezés, amely többnyire fagyvédelmet biztosít.

4/ A koronaforma egyszerû kialakítása alapvetõ kitétel. A központi tengelyen adódó elágazások kizárólag gallyak, amelyek korai termõre fordulása gyakran természetes úton megakadályozza a ’söprûsödés’ jelenségét, így évente megfelelõ mennyiségû termõképlet (dárdák és termõnyársak) kialakulása várható. Természetesen a fenti jelenség csak megfelelõ alany-nemes kombináció esetén adódik. Elõnybe részesítik a jól termõ hybrid és spur fajtákat.

5/ Az ültetvény tervezését más szempontok is meghatározzák. Mivel a fánkénti termés többnyire nem haladja meg az 5-6 kg-ot, a gazdaságosság fenntartása érdekében a tõszám növelése elengedhetetlen. Nem ritka a húszezret megközelítõ tõszám sem.

A kívánt sûrûség eléréséhez gyakran 2,2-2,5 méter sortávolságot és a 20-30 cm tõtávolságot biztosítanak (1. ábra). Elterjedt a kettõzött sorok kialakítása, amely a fák ’V’ alakban történõ beültetését jelenti (2. ábra). A fák magassága 2,3 méternél nem nagyobb. Ami az ültetvényt magát illeti, nem szerencsés 150 méternél hosszabb sorokat kialakítani. Az egyedi támrendszer biztosítása mellett (leginkább bambusz) gyakori a kordonok kialakítása is, amely tovább növeli az ültetvény biztonságos fenntartását, a környezeti hatásokkal szembeni védettségét.

A támrendszer kiépítése

A szuperorsó koronát nevelhetjük félkész oltványból (szemzett vagy télen kézben oltott alany). A központi tengelyt az egyedi támaszok mellett neveljük. A támasz lehet nádszál, erdõgyérítésbõl származó egyenes növedék, bambusz stb. Az egyedi tartóelemeket állandó támrendszerrel kombinálják, amely oszlopok 7-8 méterenkénti elhelyezését, és két vagy három szinten, huzalok kifeszítését jelenti. Utóbbi esetben gyakori a 0,5 m; 1,3 m és 2,1 m magasságban kifeszített huzalfuttatás.

A hajtásválogatást akkor végezzük, ha az elágazások mintegy 30 cm hosszúak, csak a legszebb hajtást hagyjuk meg. A nyár során a hajtást a karóhoz kell kötözni. Ha a növedék eléri a 80 cm-t, a vitorlát visszacsípjük, koronás oltványt kapunk. Ezt a munkát, miként a fentiekben már céloztunk rá a faiskolás is elvégezheti. Fontos, hogy augusztus elején a 40 cm-nél rövidebb hajtásokat tõbõl eltávolítsuk. A félkész oltványokkal olcsóbban jutunk szaporítóanyaghoz, de a megfelelõ nevelés fokozott igényességet, fokozott gondoskodást jelent az ültetvényes számára. Suháng vagy koronás oltvány telepítésével nagyobb biztonsággal, de drágábban létesítjük az ültetvényt, hiszen meg kell fizetnünk a faiskolás által elvégzett többletmunkát is. Az ültetvényben még a fakadás elõtt biztosítani szükséges az egyedi támaszokat. A továbbiakban lehetõleg csúcsrügybõl neveljük fáinkat, hiszen minden visszavágás elágazódáshoz vezet. Zöldbimbós állapotban távolítjuk el a felesleges rügyeket, így a törzsön (amely mindössze 40 cm magasságú) található rügyeket, valamint a végálló rügy (vegyes rügy) virágzatát. A metszés további elemei az ápolási munkák között kerülnek említésre. Szükséges külön tárgyalni a már említett ’V’ támrendszerû szuperintenzív ültetvényeket. A kialakítás, miként az ábrák is szemléltetik, megvalósítható egysoros vagy kétsoros támadékkal. Egysoros kialakításnál az oszlopokra szerelt keresztirányú rögzítõelemek biztosítják a huzalok megfelelõ szögállású (30-40o) helyzetét és teherbírását (3. ábra).

A szuperintenzív ültetvény ápolása

Mindösszesen három fontos elem: a metszés, termés ritkítás és a gyümölcsminõség biztosításához szükséges kondicionálás kerül említésre. Azok az általános ápolási munkák, amelyek más, intenzív ültetvényekben hasonlóan zajlanak: növényvédelem, gyomirtás stb., és nem kapcsolódnak a szuperintenzív termesztés alapvetõ teóriájához, nem vehetõk ezúttal számba, hiszen abban az esetben eltérnénk a tanulmány alapvetõ témájától.

1/ Metszés: A központi tengelyen kezdetben még nem találhatók két évnél idõsebb elágazások, tehát a termést közvetlenül a sudárról adódó éves termõképletek biztosítják (dárdák és nyársak). A korona magassága a fõvezér visszavágásával szabályozott. Ezzel bizonyos számú elágazódásra is számíthatunk. Itt kell megjegyezni, hogy a fentiekben már említett visszavágást vegetációban, gyakran a legmelegebb idõszakban végzik el, ezzel is gyengítve a túlzott elágazódásra való hajlamot. A központi tengelyen késõbb kialakuló elágazások kizárólag gallyak lehetnek. Ha az elágazások meghaladják a 30 cm-t, akkor azokat alsó állású rügyre vágják vissza. A szuperintenzív ültetvények ismétlõdõ metszése tehát a hosszanti növekedés szabályozásából és a folyamatos termõrész ifjításból áll. Az oldalsó elágazások, mivel az alany-nemes hatása által többnyire nagyon termékenyek, szerencsés esetben megfelelõ szögállásúak lesznek. Mindenképpen kerülendõ az úgynevezett ’söprûsödõ’ elágazások, vízhajtások meghagyása. Általános szabály, hogy amennyiben az oldalelágazás átmérõje az esetleges gyors, vegetatív fejlõdés által meghaladja a központi tengely átmérõjének 50%-át, abban az esetben ággyûrûre metszik vissza, azaz teljesen mértékben azonnali eltávolításra kerül. A metszés tehát, miként összegzésül megállapítható, többnyire zöldmetszés. Hasonló módon járnak el a korona magasságának visszatartása során is, amikor a fõtengellyel ’versengõ’ elágazásokat alsó állású rügyre metszik, vagy ha adódik, akkor egy megfelelõ állású, gyengébb termõnyársra. A villás elágazást azonnal megszüntetik. Gyakori a sudár hajlítása, lekötözése is, amelyet már az elsõ vagy a második évben, amikor a fák túlnõtték a felsõ huzalt, rögtön elvégeznek. Többnyire szintén a második évben szükségszerûen megkezdik az úgynevezett szintetikus auxinokkal történõ kezelést (24D, NAA), amelyek elõsegítik a rügyek fejlõdését, mert az RNS-bioszintézis stimulációja által közvetlenül a fehérjeszintézisre hatnak. Ugyanakkor hangsúlyozni szükséges, hogy a kezelés gátolni képes az oldalsó rügyek fejlõdését is, tehát elõnyösen hat a termõképletek csúcsi, vegyes rügyeinek termékenységére.

2/ A termésritkítás: a termésszabályozás közvetlen eleme. Fontos, hogy a fa erõnléti állapotától függõen mintegy 35-45 gyümölcskezdeményt hagyjunk meg. Többet nem érdemes, mert azzal csak a fát terheljük. A ritkítást lehetõleg kézzel végzik el, nagyobb területen azonban indokolttá válhat a vegyszerek használata.

3/ Tápanyagellátás és öntözés: A kettõ leginkább együttesen valósul meg, nevezhetõ tehát kondicionálásnak is. A közismert csepegtetõ rendszerû berendezésekkel - a hazánkban megfigyelhetõ tendencia ellenére - tápanyagok nélküli öntözõvíz kijuttatása egyáltalán nem ajánlott. Nyugat-Európában a gyakorlat tápanyagokkal dúsított öntözést valósít meg, hiszen a szakirodalomból köztudott, hogy az a csepegtetõ öntözés, amely csupán vizet juttat ki az adott tenyészterületre, jelentõs párolgási veszteséggel és egyben a termõföldet károsító hatással bír, tehát mindenképpen javasolt a tápanyagok kijuttatásával kombinált felhasználás. A víz- és tápanyag felhasználás mértékét elsõként az evapotranspiráció kalkulációja határozza meg. Hazánkban szintén, az európai gyakorlathoz hasonlóan, számítógépes program áll rendelkezésre a szükséges számítások elvégzéséhez (Tamás, 2003). Mivel a rendszer olyan talajállapotot hoz létre a kultúra számára, amely megfelelõen nedves, de ugyanakkor nem telített, tehát olyan mértékû gáznemû közeget is tartalmaz, amely a leginkább kívánatos a gyökérzet tápanyagfelvételéhez, valamint a tápelemekkel jól feltöltött talaj biztosítja a növények kellõ aktivitását és ellenálló képességét. Ennek megfelelõen a nyári hónapokban, amikor megnõ a párolgás mértéke, a kondicionálás kis adagokkal, de nagy gyakorisággal zajlik. Természetesen a tápanyagellátásnak szigorúan a növények éves fejlõdési ciklusához kötötten kell zajlania, változó makro- és mikroelem koncentrációkkal, sõt a virágzást megelõzõen egyes fontos, kiegészítõ tápelemek kijuttatásával, mint például a bór megfelelõ mértékû adagolásával, amely a virágzásbiológiai tényezõk magasabb kívánalmainak elengedhetetlen tényezõje.

Összefoglalás

A fentiekbõl tehát érzékelhetõ, hogy a szuperorsó egy olyan teóriából született technika, amely a gazdaságosságot célozta meg, nem pedig öncélú próbája egy lehetséges koronaformának. Ugyanakkor közismert, hogy a szuperintenzív ültetvények sorsa egyelõre sok kérdést, kételyt vet fel. Hazánkban a magas oltványárak miatt jórészt faiskolások próbálkoztak szuperintenzív ültetvény kialakításával, ahol az oltványiskolát közvetlenül alakították ültetvénnyé. Ez természetesen nem válhat széles körben elterjedt gyakorlattá. A fajtaváltás sem olyan gyors, amilyennek néhány évvel ezelõtt jósolták. Vannak egészen stabil, megbízható fajták, amelyeknek piaca a jövõben is biztosított, sokan választják ezért a mintegy tizenöt évre szóló ültetvények kialakítását (többnyire karcsú orsó koronaformával). A hormonhatású szerek használata is gátat szab (különösen hazánkban) a szuperintenzitásnak, nem beszélve a nagy sûrûségnél gyakran jelentkezõ fiziológiai problémákról, amelyek ellen hatásosan a kondicionáló öntözéssel lehet fellépni (tehát olyan öntözéssel, amely tápelemek kijuttatását is biztosítja), ezek az automatizált rendszerek azonban szintén nagy költséget jelentenek az ültetvények létesítésekor. Az érveket és ellenérveket sorolni lehetne, de a lehetõségek csupán a megfelelõ gazdasági számítások elvégzésével mérlegelhetõk. Egyet azonban kijelenthetünk: a szuperorsó már nem teória, hanem számos helyen igencsak jól bevált technika.

Felhasznált irodalom:

Tamás J. (internet oldal, 2003): http://gisserver1.date.hu/tamas/cropwat.html

Dr. Iváncsics József

Nyugat-Magyarországi Egyetem

Kertészeti Tanszék