Különböző napi adagban alkalmazott NSP

1.1.1 A bendő szénhidrátemésztése

A bendő mikroorganizmusainak fő tömegét a baktériumok adják, amelyekből 109-1011 db sejt van a bendőtartalom minden grammjában. A bendőbaktériumok fő csoportjait az 1. táblázat mutatja be. A bendő mikroorganizmusainak másik nagy csoportja a protozoonok, amelyek 105-106 sejt/g sűrűségben találhatóak a bendőben. Könnyebben fermentálódó takarmány etetésekor nagyobb számuk megnövekszik. A bendőben anaerob gombafajok is élnek, amelyek rostban gazdag takarmányozáskor a bendő mikroorganizmusok tömegének 8%-át is adhatják (103-104 db/ml). Szerepük a poliszaharidok (cellulóz, xilánok) emésztésében van (Ischler és mtsai 1996, McAllister és Cheng 1996, Miron és mtsai, 2001).

A bendőbeli szénhidrátemésztés alapvetően három szakaszból áll:

1. a mikroorganizmusok hozzátapadnak a növényi részecskékhez, majd tevékenységük révén szénhidrát óriásmolekulák (polimerek) válnak szabaddá;
2. a szénhidrát-polimerek mikrobaeredetû, de extracelleulárisan található enzimek hatására egyszerű szénhidrátokra, főleg szőlőcukorra bomlanak;
3. az utolsó szakasz a mikroorganizmusokban intracellulárisan játszódik le, ennek során anaerob erjedés révén az egyszerű szénhidrátokból illó zsírsavak keletkeznek. (Kutas 1987)

A baktériumok növényi felülethez tapadása több lépésben jön létre. A baktériumok először nem specifikus, később specifikus adhézió útján kapcsolódnak a növényi rostok felületéhez, majd elszaporodnak a felületen. A baktériumok felületi tapadását befolyásolja a baktériumok kora, a sejtfal állapota, a hőmérséklet, a pH, kationk és oldható szénhidrátok jelenléte. A bendőbaktériumok teljes felületi adhéziója kb. 30 percet vesz igénybe, 5.5 és 7 pH között a legintenzívebb, elengedhetetlen hozzá Ca, Mg és Na ionok jelenléte (Miron és mtsai, 2001). A bakteriális rostemésztő aktivitás a bendőtartalom szilárd fázisában a legmagasabb (Huhtanen és Khalili, 1992, Michalet-Doreau és mtsai, 2001).

A takarmánnyal a szarvasmarha bendõjébe kerülõ legfontosabb szénhidrátok a következõk: cellulóz, hemicellulóz pektin, keményítõ, valamint a mono- és diszacharidok.

A cellulóz és a hemicellulóz. Több baktérium (Bacteroides succinogenes, Butyrivibrio fibrisolvens, Clostridium lochheadii stb.) választ ki cellulózbontó (cellulolitikus) enzimeket környezetébe. Egyes protozoonok szintén bontani tudják a cellulózt. Ezek az extracelluláris enzimek valójában nem specifikus b-1,4-glükozidázok, amelyek a cellulóz óriásmolekuláját a megfelelõ diszacharidokra, cellobiózokra hasítják. Utóbbiakból további bontás révén glükóz vagy annak foszfátésztere, a glükóz-1-foszfát keletkezik, amelyek nem sokáig vannak jelen a bendõfolyadékban, mert piruváttá, majd illó zsírsavakká erjednek.

A hemicellulóz-vegyületek közül a legfontosabb a xilán, amelyet elsõsorban a különbözõ Bacteroides fajok bontanak. Elõbb xilobióz, majd további hidrolízissel xilóz jön létre. Utóbbiból szintén illó zsírsavak keletkezhetnek, de felhasználódhat pentózok és hexózok felépítésére is a mikroorganizmusokban.

A pektin. A növényi sejtfal alapállományában található heteroglükánokat a baktériumok és a protozoonok egyaránt bontani tudják, ennek során a legnagyobb mennyiségben galakturonsav válik szabaddá. A galakturonsav erjedése illó zsírsavak keletkezéséhez vezet. A pektin bendõemésztésének jellegzetessége, hogy melléktermékként metanol keletkezhet, amely azonban további átalakulás segítségével detoxikálódik.

A keményítõ. A gabonamagvak gazdag keményítõtartalmát az amilolitikus baktériumok (pl. Bacteroides amylophilus) és egyes véglények maltózmolekulákra bontják. A malátacukorból glükóz és a glükóz foszfátészterei keletkeznek, amelyek szintén illó zsírsavakká alakulnak.

A mono- és a diszacharidok. A bendõfolyadékban jól oldódó cukrok könnyen hozzáférhetõk a baktériumok számára. Ennek folytán gyorsan bekerülnek a baktériumsejtek belsejébe, ahol erjedéssel illó zsírsavakra (esetleg kismértékben tejsavra) bomlanak. (Kutas 1987)

Az illó zsírsavak a bendõ mikroorganizmusok anyagcseréjének végtermékei, ezért mennyiségüket és egymáshoz való arányukat a baktériumok szaporodását és anyagcseréjük intenzitását befolyásoló tényezõk határoznak meg. Ennek megfelelõen az energiaegyensúly egyik legfontosabb feltétele a zavartalan bendõfermentáció fenntartása, amelyet alapvetõen a takarmányozás határoz meg oly módon, hogy kedvezõ, vagy kedvezõtlen feltételeket teremt a bendõben élõ mikroorganizmusok szaporodásához, anyagcseréjéhez.

A szárazonálló tehenek energiában szegényebb, rostban gazdagabb takarmányozása a bendõben bizonyos élettani változásokat indít el. A bendõfolyadékban elszaprodnak a cellulolitikus és metántemelõ baktériumok, amelyek jól hasznosítják a takarmány rosttartalmát. A bendõ mérete, és a nyálkahártya papilláinak hossza csökken, alkalmazkodva a kisebb mennyiségû, kevésbé intenzív takarmányhoz. Csökken a bendõnyálkahártya illó zsírsav felszívó képessége is. (Goff és Horst 1997)

A szarvasmarha takarmányának legfontosabb energiahordozóiból, a szénhidrátokból fõleg acetát, propionát és butirát keletkezik a bendõben. Az energiaellátás szempontjából lényeges a bendõben képzõdõ illó zsírsavak mennyisége. A bendõfolyadék acetát koncentrációja 55-75, a propionáté 15-25, a butiráté 10-17 és az összes illó zsírsavé 80-120 mmol/l. A legnagyobb értékeket az etetések utáni 3-5. órában lehet meghatározni.

Irodalmi adatok alapján 1 kg takarmány-szárazanyagból megközelítõen 6.4-6.7 mol (0.43-0.45 kg) illó zsírsav keletkezik 24 óra alatt. Ennek megfelelõen a 10 kg takarmány-szárazanyagot fogyasztó szárazonálló tehén bendõjében 4.5 kg, a 20 kg takarmány-szárazanyagot felvevõ, laktációban lévõ tehén bendõjében 9 kg illó zsírsav keletkezik naponta. A bendõ napi illózsírsav-termelésének átlagadatait az 2. táblázat tartalmazza.

Az illó zsírsavak mennyiségén kívül lényeges azok egymáshoz való aránya. Az acetát : propionát: butirát arány túlnyomóan szálas és tömegtakarmányok etetése esetén 70:20:10. Kiemelkedõ jelentõsége van az acetát:propionát aránynak.

Élettani szempontból legkedvezõbb a 3:1 arány, ugyanis ez esetben elegendõ acetát áll a tejzsírszintézis rendelkezésére. Ennek egyik fontos feltétele, hogy a takarmány-szárazanyagban 17-23% legyen a nyersrosttartalom.

A bendõben folyó illózsírsav?termelést számos tényezõ befolyásolja, amelyek közül egyik jelentõs tényezõ az állat által elfogyasztott takarmány-szárazanyagban az abrak : tömegtakarmány arány.

A különbözõ élettani szakaszokban ajánlott abrak : tömegtakarmány arányt a 3. táblázat tartalmazza.

Az abrak és a szálastakarmány arányváltozásainak hatását a bendõben fermentálódó illó zsírsavak mennyiségére, arányára, valamint a bendõfolyadék pH-értékére a 2. ábra mutatja be. Az ábrán látható, hogy a könnyen emészthetõ, sok szénhidrátot tartalmazó abrak arányának növekedésével csökken a bendõfolyadék pH-értéke és ennek következtében az acetát koncentrációja. Kezdetben nõ, majd csökken a propionáttartalom, valamint nõ a butirát és a laktát koncentrációja.

Az ellés után hirtelen, átmenet nélkül nagy mennyiségû, energiában gazdag (abrak) takarmányt fogyasztó tehén bendõflórája nem képes alkalmazkodni a takarmányváltozáshoz. A tejsav savi karaktere tízszer erõsebb (pKa=3,86), mint a propionsavé (pKa=4,87), az ecetsavé (pKa=4,76), vagy a vajsavé (pKa=4,82). Ez azt jelenti, hogy a tejsav erõsebben képes befolyásolni a bendõ pH értékét, mint a többi illó zsírsav. A tejsav és az illó zsírsavak egyaránt szabad savi állapotban szívódnak fel a bendõ epitéliumán keresztül. A tejsav azonban, az alacsonyabb pKa értékének köszönhetõen lassabban szívódik fel. Ami még ennél is fontosabb, hogy a nem megfelelõen adaptálódott bendõ nem képes elég gyorsan felszívni az illó zsírsavakat, és így a bendõ pH csökkenését idézi elõ. A bendõ mikroorganizmusainak nagy része alacsonyabb kémhatású közegben elpusztul, vagy inaktiválódik. (Goff és Horst 1997)

A bendõbaktériumok illó zsírsavtermelésére hatással van a takarmány nyersrosttartalma, ezen belül a rost minõsége (emészthetõsége) és struktúrája (formája).

Az elõbbi oly módon, hogy a rost emészthetõ anyagai (cellulóz, hemicellulóz) az illó zsírsavak alapanyagául szolgálnak. Az utóbbi esetben a hosszúszálú (struktúrális) rost pl. széna a bendõbaktériumok szaporodásában és a bendõmozgások intenzitásában játszik szerepet.

Az energiaegyensúly biztosításához nélkülözhetetlen, hogy az illó zsírsavak termelése mennyiségben és arányban az állat energiaigényének megfelelõ legyen. Ezért lényeges, hogy a mikróbák "táptalaja", a takarmány elegendõ mennyiségû energiát tartalmazzon az illózsírsav-termelõ baktériumok szaporodásához, azaz elegendõ fermentálható szervesanyag álljon rendelkezésre (FOM, Fermentable Organic Matter). Szakirodalmi adatok alapján 1000 g FOM szükséges 160 g bakteriális fehérje képzõdéséhez.

Fontos, hogy a takarmány mennyisége és minõsége hirtelen ne változzon, mert a hirtelen változás szaporodásukat és anyagcseréjüket kedvezõtlenül befolyásolja. Ebbõl az, a gyakorlat számára fontos következtetés vonható le, hogy a takarmányváltoztatásokat kellõ fokozatossággal kell végrehajtani.

Az ellés utáni, energiában gazdag takarmányozáshoz a bendõflóra 3-4 hét alatt alkalmazkodik (Goff és Horst 1997).

Lényeges tényezõ továbbá a tömegtakarmány minõsége és fajtája. Legkedvezõbb a teljes kukoricanövénybõl készült szilázs, vagy silókukorica szilázs és szenázs, valamint széna. Minõségét az jellemezze, hogy életfenntartó szükségleten felül 14-15 kg tej termelését fedezze.

Az energiaegyensúly fenntartásának további lényeges feltétele az állatok tenyészkondícióban tartása, ezért a kondíció értékelését folyamatosan kell végezni. A takarmányozást a tejtermelés színvonalához és a kondícióhoz kell igazítani. Az azonos termelési (takarmányozási) csoportokban tartott állatok között 5 kg-nál nagyobb napi tejtermelési különbség ne legyen.

Lényeges az is, hogy az állatok abrakhoz szoktatása fokozatosan történjen. A napi abrakadag ne legyen több, mint a felvett takarmány-szárazanyag 50%-a. Lényeges, hogy ellés körüli idõszakban ne érje stressz-, vagy más étvágycsökkentõ hatás az állatot, amely következtében az étvágy, tehát a takarmányfelvétel, következésképpen a fermentálódó illó zsírsavak koncentrációja csökken.

1.1.2 Az energiaegyensúly és zavarai

A felsoroltakból kitûnik, hogy a nagy tejtermelésû tehénben elsõsorban akkor alakul ki energiaegyensúlyi zavar, energiahiány, ha a bendõben képzõdõ illó zsírsavak koncentrációja elmarad az élettani értéktõl. Ez esetben az állat a hiányzó energiát testanyagainak bontásából, elsõsorban a zsírmobilizációból származó energiával igyekszik pótolni.

Legnagyobb jelentõsége az izom és a máj glükogénkészletének, valamint az izom közötti zsírszövetnek van.

A legtöbb növény- és húsevõ fajban a szénhidrátok a legfontosabb energiahordozók pozitív energiamérleg esetén. Szénhidrátok képzéséhez a szervezet fel tud használni aminosavakat, zsírokat azonban nem. A szervezet fehérjetartalmának védelme érdekében energiahiány esetén a szénhidrátok helyett energiaigényének akár 65-80%-át is a zsírok oxidációjából származó energiával fedezi. (Herdt, 2000)

Az energiatartalékok mobilizálása testtömeg-csökkenéssel is jár. Különösen így van ez a nagy tejtermelésû tehenek esetében az ellés körüli idõszakban, amikor kiegyensúlyozott takarmányozás esetén is felléphet átmeneti étvágycsökkenés és ennek következtében energiahiány. A tehenek szárazanyag felvétele átlagosan 30%-kal csökken az ellés elõtti néhány napban, és nem is tér vissza a normál szintre az ellés utáni 1-2 napig (Goff és Horst 1997). A máj triglicerid tartalma háromszorosára emelkedik az ellés napjáig, majd a laktáció negyedik hetéig mintegy négyszeresére emelkedik a májban a trigliceridek mennyisége (Goff és Horst 1997).

Kérõdzõ állatokban a szénhidrát tartalékok képzése kisebb mértékben lehetséges, mint nem kérõdzõ állatokban, hiszen a bendõben a szénhidrátokból illó zsírsavak képzõdnek, így a bélbõl kevés szénhidrát szívódik fel, ezen kívül a tejtermelés szénhidrátigénye is nagy. (Herdt 2000)

A nem glükózdependens perifériás szövetekben a vér NEFA tartalma csökkenti a glükóz felhasználását, ezekben a zsírok alternatív energiaforrásként mûködnek.

Energiaegyensúly és megfelelõ glükózellátottság esetén a glükóz beáramlása a Szentgyörgyi-Krebs ciklusba nem gátolt, így több glükóz jut be a ciklusba, mint amennyi az energiaellátáshoz szükséges. Ez az energia többlet a ciklus lassulásához vezet, ami a ciklus intermedierjeinek (citrát) mitokondriumbeli felhalmozódását eredményezi. A felhalmozódott citrát kiáramlik a mitokondriumból, és malonil-koenzim-A (a zsírsavszintézis egyik alapköve) keletkezik belõle, ami lassítja a karnitin-palmitil-transzferáz-1 enzimet (CPT-1). Ez az enzim a felelõs azért, hogy a szabad zsírsavak bejussanak a mitokondriumokba és ott belõlük ketontestek keletkezzenek. Energiaegyensúly esetén tehát a szabad zsírsavak nem jutnak a mitokondriumba, hanem a zsírszintézisben vesznek részt. Energiahiány esetén a kevesebb citrát jut ki a mitokondriumokból, kevesebb malonil-CoA keletkezik, így a CPT-1 mûködése nem lassul. A szabad zsírsavak az aktív CPT-1 hatására a mitokondriumba jutnak, ahol glükóz és ketontestek keletkeznek belõlük. Energiahiány esetén a ketonanyagok az izmok számára kiegészítõ energiaforrásként szolgálhatnak. (Herdt 2000)

1.1.3 Az energiahiányos állapot hatásai

A glükózt a szarvasmarha szervezete több célra használja fel:

• az idegszövet megfelelõ mûködéséhez,
• a tejmirigyben a tejcukorképzéshez,
• a magzat szénhidrát ellátásának fedezésére,
• a zsírok szintéziséhez,
• az izomglükogén (és kisebb mértékben a májglikogén) felépítéséhez. (Kutas 1987)

Oldham és Emmans (1989) állította fel az életfunkciók prioritási sorát, amely a szervezet homeorhetikus szabályozásából adódik. A sorrend a legfontosabbtól a legkevésbé fontos funkció felé: életfenntartás, vemhesség, növekedés, tejtermelés, testtartalékok képzése és az ivari ciklusosság. Ez a sorrend nem abszolút érvényû, de ha nem megfelelõ a tápanyagellátás, akkor általában a sorrendben hátrébb levõ funkciók szünetelnek.

A vérplazma nem észterifikált szabad zsírsavai a ketonanyagok alapanyagai. Az esetben, ha a takarmányban a könnyen emészthetõ szénhidrátok aránya kevés, nem képzõdik elegendõ propionát, végül oxaloacetát, ezért a szabad zsírsavak egy része aceto-acetyl-CoA-n keresztül ketonanyagokká alakul. Ennek hyperketonaemia, vagy ketózis a következménye. Ily módon sok esetben a zsírmobilizációs betegség és a ketózis együtt is elõfordulhat (Grummer, 1993).

A bendõben fermentálódó illó zsírsavak közül az acetát és a butirát keto?, a propionát pedig glükogenetikus. Az esetben, ha az arány a butirát javára tolódik el, illetve, ha kevés a szénhidrát aránya a fogyasztott takarmányban, az anyagcsere a ketogenezis irányába tolódik el, és hyperketonaemia, vagy ketózis kialakulását okozhatja.

A klinikai és szubklinikai ketózis miatt a tejelõ tehenek termelése elmarad a várható értéktõl. (Miettinen és Settälä, 1993)

A májelzsírosodás következtében csökken a fehérvérsejtek, ezen belül a neutrofil és az eozinofil granulociták, valamint a limfociták számaránya. Csökken a szervezet immunaktivitása is. A hiányos celluláris és humorális immunválasz miatt az állat fokozottan fogékony a baktériumos, esetenként a polifaktoriális betegségek iránt. Ezen okon a lábvég-betegség, a mastitis és a puerperális bántalmak is sok esetben a zsírmobilizációs betegség velejárói.

A zsírmobilizáció foka, ennek megfelelõen a betegség súlyossága annál nagyobb, minél kövérebb az állat az ellés idõpontjában. Végül kialakul a zsírmobilizációs betegség, amely sok esetben zsírmáj-szindróma, kövértehén-tünetcsoport, vagy alacsony-tejzsír betegség formájában jelenik meg. A májban mérhetõ triacilglicerid koncentrációja egyértelmû összefüggésben van egyes szaporodásbiológiai paraméterekkel. Kövér tehenekben az ellés utáni elsõ ivarzásig és a detektált vemhességig eltelt napok száma nõ (Butler és Smith, 1989, Jorritsma és mtsai 2000, Butler, 2001). Ha az energiahiányos állapotban nincs elég hozzáférhetõ energia az állat számára, akkor nem csak az LH szekréció csökken, hanem csökken az ovarium LH-ra adott válaszkészsége is (Butler és Smith, 1989, Butler, 2001).

1.2 A fehérjeforgalom és zavarai

A szarvasmarha szöveti sejtjeiben lezajló N-anyagcsere alapjaiban megegyezik az együregû gyomrú állatokéval. Lényeges eltérés az elõgyomrok sajátos N-anyagcseréjében van, amely a következõ részfolyamatokból áll:

• fehérjebontás,
• ammóniatermelés,
• fehérjeszintézis és
• felszívódás (NH3 és egyes aminosavak).

A felszívódás kivételével a többi folyamat mikrobás eredetû enzimek hatására zajlik le. A nagy tejhozamú tehén fehérjeigénye a laktációs csúcstermelés idõszakában az intenzív tejfehérje-szintézis miatt rendkívül megnõ, és elsõsorban takarmányfehérjével elégíthetõ ki. Ennek az oka az, hogy:

• a szervezet fehérjekészlete az ellés után 2-3 hét elteltével kimerül,
• az izomfehérjék aminosav-garnitúrájának biológiai értéke kisebb, mint a bendõ eredetû mikroba fehérjéké,
• az izomfehérjékbõl származó glükogenetikus aminósavak egy része a glükoneogenezis folyamatába kapcsolódva szénhidráttá, elsõsorban tejcukorrá alakul.

A naponta 30 kg tejet termelõ tehén napi tejtermelésének nyersfehérje szükséglete megközelítõen 3000 g. Az elõgyomrokban élõ mikrobák ilyen nagy mennyiségû fehérjét nem képesek lebontani és saját testfehérjévé szintetizálni. Ennek elsõsorban az energiaellátás lehetõsége szab határt, mert 10 g baktériumfehérje szintéziséhez 60-70 g takarmány szervesanyag energiatartalma szükséges. Kézenfekvõ, hogy ilyen nagy mennyiségû energiát az állat nem képes felvenni. Ezért van nagy jelentõsége a bendõemésztésnek ellenálló, ún. bypass fehérje etetésének. Ez egyben energiatakarékosságot is jelent, mert nincs szükség az energiaigényes mikrobás fehérjeszintézisre. Ilyen megfontolások alapján a laktációs csúcstermelés idõszakában a napi nyersfehérjeszükséglet 35?40%-át, a laktáció közepén 20-30%-át és a laktáció végén 10-15%-át szükséges védett fehérjében biztosítani.

Egy naponta 30 kg tejet termelõ holstein-fríz tehén tejtermelési nyersfehérje igényének változását a laktáció során a 3. ábra mutatja be. A laktációs csúcstermelés idõszakában különösen nagy jelentõsége van a bendõben lebomló és a védett fehérjék megfelelõ arányban történõ etetésének. Az esetben, ha túl nagy a védett fehérje aránya, kevés ammónia keletkezik a bendõben, amely nem fedezi a mikrobák szaporodásának N-szükségletét. Ellenkezõ esetben, ha sok a bendõben lebomló fehérje, a nagy mennyiségben képzõdõ ammónia káros hatása érvényesülhet.

A túlzott fehérjeellátás súlyosbítja az energiaegyensúly megbomlásának, azaz az energiahiánynak a következményeit. A nagy mennyiségben fogyasztott, különösen a könnyen hidrolizálódó fehérjeforrásból (pl. zöldlucerna) nagy mennyiségben képzõdik ammónia. Az energiahiány következtében csökken a bendõben élõ baktériumok száma és fehérjeszintetizáló kapacitása, ami a bendõbeli ammóniakoncentráció további növekedését eredményezi. Az ammónia a bendõbõl felszívódik és a portális keringéssel a májba kerül, ahol karbamiddá szintetizálódik a máj méregtelenítõ tevékenysége következtében. A nagy mennyiségben felszívódó ammónia méregtelenítése komoly terhet ró a már elzsírosodott, csökkent teljesítõképességû májsejtekre. A tartalékkapacitás kimerülésével az ammónia a nagyvérkörbe kerül, károsítja az agyvelõ motoros sejtjeit és a májkóma kialakulását idézi elõ. A fokozott karbamidszintézis elõsegíti a májsejtek további elzsírosodását, mert a fokozott igénybevétel miatt csökken az elszállításért felelõs apoprotein szintézise. Ily módon a zsírlerakódás fokozódik. A túlzott fehérjeellátás a felsoroltakon kívül azért is káros, mert relatíve növeli az energiahiányt, ezáltal fokozza a zsírmobilizációt, ugyanis 1000 g nitrogén karbamidként történõ kiválasztása a vizelettel 22.9 MJ energiát igényel. A túlzott fehérjeellátás szaporodási zavarokat is elõidéz.

A fehérjehiány termeléselmaradáson kívül szaporodási és immunológiai zavarokat okozhat. Tekintettel arra, hogy a fehérjeellátottság limitálja a tejtermelést, a tejtermelés elmaradás (csökkenés) következik be, és mivel relatíve energiafelesleg alakul ki, az állatok a laktáció középsõ és befejezõ szakaszában meghíznak. A kövér tehénben az ellés után energiaegyensúlyi zavar alakul ki, ami szubklinikai, vagy klinikai tünetekben is megnyilvánuló zsírmobilizációs betegségben manifesztálódik, annak összes káros következményével együtt. Ugyancsak jelentõs az elõkészítés idõszakában (várható ellés elõtt 3. héttõl az ellésig) a borjúmagzat fejlõdésének és a kitõgyelésnek a fehérjeigénye. Hiányos fehérjeellátás esetén a kitõgyelés is elmarad a kívánatostól, ami a vártnál kisebb laktációs termelésben nyilvánul meg.

Dr. Brydl Endre1,

Dr. Jurkovich Viktor1,

Dr. Könyves László1,

Tegzes Lászlóné1 dr.,

Alexov Milán2,

Dr. Bata Árpád3,

Kutasi József3

Szent István Egyetem Állathigiéniai, Állomány-egészségtani és Állatorvosi Etológiai Tanszék1,

Alexov Milán Farm2,

Dr. Bata Kft3