Szántóföldi melléktermékek és hasznosításuk lehetõségei

A mezõgazdasági melléktermékek a Föld biomassza készletének részei. Megkülönböztetünk:

• elsődleges biomasszát, amelyet a növényi szervezetek állítanak elõ,
• másodlagos biomasszát, amely az állati szervezetek produktuma.

A szántóföldi melléktermékek tehát az elsõdleges biomassza részei.

A szántóföldi növénytermesztésben az ikertermék is jól ismert fogalom. A fõtermék mellett keletkezõ termék(ek)et foglalja magába. Jó példa erre a lucernatermesztés: az éves termés egyik részébõl széna, a másikból pl.: szenázs készíthetõ, vagy a tej és a borjú klasszikus esete.

Mivel a szántóföldi melléktermékek értékes nyersanyagok, ismernünk kell:

<UL

• képzõdõ mennyiségüket,
• megjelenésük helyét, idejét,
• fizikai, kémiai, biológiai tulajdonságaikat,
• tárolási körülményeiket, a közben várható változásokat,
• anyagkezelési sajátosságaikat,
• hasznosítási lehetõségeiket,
• a hasznosítás környezeti és gazdasági kihatásait.

  Míg a fõtermékek mennyiségét kielégítõ pontossággal ismerjük, addig sajnálatos módon, a képzõdõ melléktermékekre vonatkozóan többnyire becslésekre szorítkozunk. Persze ennek objektív okai vannak. Nehéz és körülményes pl. az adott földfeletti fõtermék mellett keletkezõ tarló- és gyökérmaradványokat megmérni, különösen a helyenként változó betakarítási technológiákat is figyelembe véve. Ebbõl adódik aztán, hogy a szántóföldi melléktermékek évi összvolumenére vonatkozó becsléseknél is több tízmillió tonnás eltérésekkel találkozhatunk, amit csak bonyolít a különbözõ melléktermékek egységes szárazanyagra/víztartalomra történõ átszámításának elmulasztása és ennek feltüntetése. A hazai szántóterület elsõdleges biomassza produkcióját szárazanyagban kifejezõ számításainkat (ami szintén csak becsléseken alapul) az 1. sz. táblázatban foglalatuk össze.

  A szántóföldi melléktermékek, a faji sajátosságoknak megfelelõen szezonális megjelenésûek, amit hasznosításuk, tárolásuk, beltartalmi változásaik miatt ismerni kell. Értéküket multifunkcionális jellegükbõl adódóan fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságaik együttesen alakítják, de éppen az újrahasznosítás sokféle lehetõsége miatt ugyanazt a mellékterméket más paraméterek szerint értékeli pl. a tüzelés technika és a takarmányozástan (tavaszi árpa szalma). A melléktermékek anyagkezelési sajátosságait alapvetõen a hasznosítási irányuk befolyásolja. Fõ hasznosítási irányok a mezõgazdaságban:

  • talajerõ visszapótlás,
  • melioráció, rekultiváció,
  • takarmányozás.

  Az ipar is nagy „fogyasztója” a szántóföldi melléktermékeknek és ez tendenciájában, legalábbis a prognózisok szerint, csak fokozódik. Az EU célkitûzései között szerepel például, hogy 2010-ig a megújuló energia részesedését az összes energiatermelésbõl 6 %-ról 12 %-ra, hazánkban pedig 3,6 %-ról 6 %-ra kívánják növelni. Nem titkolva, hogy ezen a téren a szántóföldi melléktermékeknek is nagy szerepet szánnak.

  Az ipari hasznosítás fõ irányai:

  • fagáz elõállítás (pirolízis),
  • fûtõenergia elõállítás (tüzeléstechnika, biogáz),
  • cellulóz-, szintetikus fehérje-, keményítõ-, szesz-, élesztõ-, papírgyártás, textil-, fa-, gyógyszeripar, stb. (a biodízel kivétel, mivel a repcét, mint fõterméket hasznosítja).

  A szántóföldi melléktermékek nagy részének újrahasznosítására a növénytermesztés (ideértve a kertészeti termelést is) és az állattenyésztés a legkézenfekvõbb és hosszú távon a legperspektivikusabb megoldás. Ez egyáltalán nem az ipari hasznosítás ellenes megállapítás, egyszerûen ezt diktálja a fenntarthatóság, de még az újrahasznosítás ökonómiája is. Ugyanis a melléktermék feldolgozásának csak akkor van gazdasági elõnye, ha az így nyert termék piac által elismert értéke nagyobb, mint a ráfordítás költségei. Ez pedig a melléktermék eredeti formában, vagy minimális ráfordítással történõ újrahasznosításával érhetõ el. A fenntarthatóság is azt követeli meg, hogy a talaj szervesanyag készlete, tápanyag-szolgáltató képessége ne csökkenjen. Ez úgy érhetõ el, ha a termelt szervesanyag minél nagyobb hányada visszakerül a földbe, az elvitt tápanyagokat pedig pótoljuk. Mindez racionálisan úgy valósítható meg, ha a melléktermékek az úgynevezett „üzemi körön” belül (növénytermesztés, állattenyésztés) maradnak. Különösen fontos ez hazánkban, mivel az elmúlt évtizedekben átlagosan 1,0-1,5 %-kal csökkent talajaink szervesanyag tartalma, NPK felhasználásunk a XXI. század elején 100 kg/ha alatt van és évente mindössze 1 t/ha szerves trágya képzõdik. A növénytermesztés nem kellõen átgondolt átállítása fokozott ipari-, energetikai alapanyag termelésére a talajtermékenység (mely nemzetgazdaságunk alapvetõ erõforrása) gyors leromlásához vezet. Az észszerû határ ott van, ahol még legalább a fõ- és melléktermékkel kivont növényi tápanyagokat vissza is pótoljuk. Úgy véljük, ebbõl a szempontból nem szerencsés az az újabban gyakran hangoztatott elv sem, mi szerint „legyen a mezõgazdaság, de fõként a növénytermesztés nettó energiatermelõ”. Hát kérem, tessék számolni! Még a XX. század 80-as éveiben az iparszerû növénytermesztés a nagyarányú mesterséges inputokkal együtt is sokkal több energiát bocsátott ki, mint amit felhasznált. Természetesen a növénytermesztésnek a hazai energiatermeléshez hozzá kell járulni, de csak a fenntarthatóság elveivel és erõforrásainak megõrzésével összhangban. Az ilyen irányú lehetõségekrõl az Agronapló következõ számában, az úgynevezett „energia növények” termesztésével kapcsolatban tájékozódhat az olvasó.

  Visszatérve a szántóföldi melléktermékek mezõgazdasági hasznosítási lehetõségeire, a 2. sz. táblázatban összefoglaltuk azokat az évi rendszerességgel képzõdõ anyagokat, amelyek a talajerõ visszapótlásában, a meliorációban, vagy takarmányozással újrahasznosíthatók.

  A szalmafélék (kalászos gabonák, fûmag, kukorica, mohar, köles, hüvelyesek, pillangósok) kivétel nélkül alkalmasak a talaj szervesanyag-készletének pótlására, de értéküket a C:N arányuk befolyásolja. Amelyeknél a C:N arány 25:1-nél nem tágabb, kiegészítõ nitrogén nélkül is kiválóak. Ennél tágabb arány esetén tonnánként 8-11 kg N kiegészítés szükséges a jó hasznosuláshoz. A humifikálódást elõsegíti a minél jobb aprítás is. A nagyobb mennyiségben képzõdõ szalmafélék C:N aránya a gyökérmaradványokat is figyelembe véve a következõ:

  Kalászos gabonák 70-75:1

  Fûmag 60-65:1< BR>
  
  Kukorica 42-47:1< BR>
  
  Egyéves hüvelyes 22-25:1< BR>
  
  Napraforgó 38-40:1< BR>
  
  Évelõ pillangósok 14-18:1< BR>
  
  Cirokfélék 40-45:1

  A kalászos gabonák, a rizs szalma, a kukoricaszár nagy mennyiségben szerepelnek a különbözõ gomba-táptalajok elõállításában is. A leveles cukorrépa fej a betakarítási technológiától függõen lehet tömegtakarmány és a talajt gazdagító szervesanyag is. A szalmafélék szerepet kaphatnak a meliorációban, a rekultivációban és a talajvédelemben is (Egerszegi-féle réteges homokjavítás, talajtakarás).

  A 2. sz. táblázatban felsoroltak nagy része az állattenyésztésben alomként vagy tömegtakarmányként hasznosítható. Alomként az õszi árpa szalmája a legértéktelenebb, sertések számára egyáltalán nem megfelelõ. A szalmafélék takarmányként változó értékûek. Gyenge vagy közepes rétiszéna értékû a zab, a tavaszi árpa, a fûmag és a hüvelyesek szalmája. Takarmányozási szempontból értéktelenek a rozs, a tritikálé, az õszi árpa szalmák. Az évelõ pillangósok magszalmája csak akkor etethetõ juhokkal, növendék marhákkal, ha a fõtermék betakarítása elõtt nem használtak desszikkánst. A száraz kukoricaszár, a búzaszalma szintén feltételes takarmányok, többnyire lédús tömegtakarmánnyal keverve vagy velük erjesztve a kérõdzõk tömegtakarmány-bázisát képezhetik. A zöld kukoricaszár (csemegekukorica) és a hibrid kukorica apasorai virágzás után zölden és szilázsként is értékesek. A lédús melléktermékek, káposztafélék, burgonya, olajtök hús, takarmányrépa levél, amennyiben földdel nem szennyezettek, szintén részei lehetnek a takarmánybázisnak. Az üzemi magtisztítás során képzõdõ ocsú, rostaalj csak akkor takarmányozható, ha nem tartalmaznak mérgezõ vagy az állati termék minõségét rontó (íz és színrontó) gyommagokat.

  Mint látható, a szántóföldi melléktermékek hasznosítási lehetõségei adottak a fõtermék elõállítási helyén vagy az ahhoz közel, az állattenyésztésben, ahonnan szerves trágyaként vissza is kerülhetnek.

  A szántóföldi melléktermékek (a kertészetben képzõdõk is) szinte kivétel nélkül alkalmasak komposzt készítésére, így trágyaértékük növelhetõ. A komposztálás során a kiindulási anyagok NPK és mikroelem mûtrágyákkal, kõzetõrleményekkel, egyéb biológiai hozamfokozókkal dúsíthatók, serkentõ- és oltóanyagokkal kezelhetõk (a komposztálásról bõvebben az Agronapló 2003. júliusi számában írtunk). Ipari célra történõ értékesítésük akkor indokolt, ha:

  • az árbevétel meghaladja az üzemi hasznosításból származó elõnyöket,
  • az árbevétel egy részét talajerõ visszapótlására fordítjuk.

  Bizonyos értelemben szántóföldi melléktermékeknek tekinthetõk az „ipari növények” (esetleg többszöri) feldolgozása során képzõdõ hulladékok, melyeket közvetlenül hasznosíthat a növénytermesztés (melioráció, trágyázás), vagy takarmányként az állattenyésztés és mint istállótrágya kerülhetnek vissza a termõföldbe. Ezeket talán nevezhetnénk másodlagos (szekunder) melléktermékeknek. Néhány közülük:

  • malomipari melléktermékek (korpa, takarmányliszt, borsóhántolási hulladék),
  • olajipari melléktermékek (extrahált magdarák, jó fûtõértékû napraforgó héj),
  • cukorgyári melléktermékek (depóföld és földiszap, répaszelet, melasz, mésziszap),
  • szesz- és sütõipari melléktermékek (szeszmoslék, törköly, árpatörmelék, malátacsíra, vinasz, takarmányélesztõ),
  • keményítõ-gyártási melléktermékek (takarmány keményítõ, kukorica lekvár, kukorica glutén, törköly).

  A sort lehetne még folytatni a konzerv-, tej- és sütõipari hulladékokkal, amelyek egyrészt az állattenyésztés fontos takarmány komponensei, de például a konzervipari hulladékok szervestrágyaként vagy komposztként közvetlenül is hasznosulhatnak a talajerõ-gazdálkodásban.

  Összefoglalva: az elsõdleges és másodlagos szántóföldi melléktermékek újrahasznosításának racionális területei a talajtermékenység javítása, az állattenyésztés takarmánybázisának bõvítése. Ez utóbbival csökkenthetõ a takarmánytermõ terület, a képzõdõ szervestrágya pedig a talajba visszajuttatva fontos természetes hozamfokozó.

  Egy gondolat erejéig szólni kell még az ipari- és kommunális szférában képzõdõ olyan hulladékokról is, melyek a talajerõ-gazdálkodásban hasznosíthatók. Felhasználásukat ugyan jogszabályok határolják be, velük kapcsolatosan azonban nem árt fenntartásokkal élni! Nem tudni ugyanis, hogy egy ma használatos vizsgálati módszert holnap nem vált-e fel olyan metodika, ami ugyanarról a hulladékról már negatív hatásokat mutat ki.

  Dr. Késmárki István - Petróczki Ferenc